–

Gyárfás Dorka/WMN: Hűtőmágnes lett belőled!?

Simon Márton: Hát, az volt, hogy beszéltünk a kiadó marketingesével, a csodás Orosz Anettel, hogy kellene készíteni valami vicces ajándéktárgyat, de nem olyat, amit az ember azonnal kidob. Ő vetette fel, hogy legyen hűtőmágnes, mire én, hogy „az teljesen kizárt”. Erre tessék, most már „nincs háztartás az arcom nélkül”. Olyan szeretnék lenni majd, mint a Nagy Testvér, hogy mindenütt ott legyen a fejem. De egyébként imádom a ronda hűtőmágneseket, nagy gyűjtőjük vagyok. 

Gy. D./WMN: És olyan profi marketing áll már mögötted, hogy rókás kitűzőt is adtak melléd az interjúra?

S. M.: Ezt kabalából viselem, a barátnőmtől kaptam az előrendelés első napján. Azóta hordom. 

Gy. D./WMN: Akárhogy is hárítasz, egyike vagy azoknak a költőknek, akik irodalmi sztárrá váltak, és ezzel visszaadták a költészet mint műfaj nimbuszát is. Hogy éled meg ezt a szerepet?

S. M.: Ez egy sokrétű tapasztalat, nehéz egyféleképpen megélni. Talán 19 éves pályakezdőként az akkori barátaimmal részt vettem egyszer egy felolvasáson az akkori Odeon moziban, amin öten mutattuk be a műveinket – a kemény három főnyi közönségnek. Mindent, ami most van, azóta lett, én egy kicsit ebben a kontextusban is nézek, ebből a perspektívából. Úgyhogy borzasztóan boldog és hálás vagyok, ez nem is kérdéses. Bár azt tényleg nem tudom, pontosan minek köszönhető, hogy a költészet közben ennyivel szélesebb rétegekhez is eljutott. Gondolom, részben a slamnek. És ma is vannak baromi jó fiatal szerzők, akiket sokkal kevesebben követnek, az tehát egyértelmű, hogy ez az egész nem kizárólag a valamilyen minőséggel korrelál. Számomra ez a helyzet, amibe kerültem, elsősorban zavarba ejtő. Főleg azért, mert közben ugyanazokhoz mérem magam most is, mint 18 éves koromban. 

Gy. D./WMN: De már neked is küldenek verseket a fiatalok, hogy véleményezd őket?

S. M.: Persze, rengeteget, bár változó intenzitással, és én sem tudok ennek a bizalomnak mindig megfelelni. Indítottam egy Facebook-oldalt, aminek a neve, Szöveges kontent – ide semmi más nem kerül fel, csak versek. Kalákában szerkesztjük, és hál’ istennek, nagyon szeretik, követik az emberek. Szóval

én is érzékelem, hogy rajtunk keresztül sokan indulnak el az írás vagy az irodalom felé, és igyekszem az ezzel járó felelősséget valahogy jól kezelni.

Gy. D./WMN: A költészet sosem lesz olyan mesterség, amiből meg lehet élni? Mert íróként van pár ember, akinek sikerül, de neked van egy polgári foglalkozásod is: programszervezőként dolgozol napközben.

S. M.: Az írásból nem, persze, de szerintem az íráshoz kapcsolódó tevékenységekből azért meg lehet valahogy élni. Például a műfordításból. Vagy néha a slam poetry is ilyen – tavasszal és ősszel kicsit úgy érzem, mintha egy zenekar lennénk, annyit járunk fellépni. És vannak ilyen-olyan ösztöndíjak, tavaly én is voltam három hónapig Krakkóban. Plusz nekem szerencsém van a kiadómmal is. De balatoni nyaralót ebből nem lehet venni, az tény. 

Gy. D./WMN: A boldogság jót vagy rosszat tesz neked az alkotásban?

S. M.: A boldogság nagyon jót tesz. Az új kötetben elég sok olyan vers szerepel, amit egy kimondottan boldog periódusban írtam. Az előző kötetekben is akadt néhány. Nem ennyire egyértelmű, hogy „a boldogtalanság jót tesz az alkotásnak”, és az sem igaz, hogy a boldogság direkt rosszat.

A felnőtt életem nagy részét azzal töltöttem, hogy szövegeken dolgoztam, és még mindig csak annyit tudok biztosan, hogy nem lehet erről egzakt dolgokat állítani.

Nem merném azt mondani, hogy „tudom, hogyan működik az írás”. Igen, volt már, hogy baromi rosszul éreztem magam, de egy épkézláb mondatot sem tudtam leírni, és olyan is, hogy nagyon boldog voltam, de vagy nem jutott eszembe semmi, vagy amit leírtam, szar volt. Hemingway állandó parája volt, hogy ha nem történnek vele „élmények”, akkor nem fog tudni írni, de szerintem nálam ez nem így megy.

Gy. D./WMN: Szereted hangsúlyozni, hogy nem a személyesség hatja a verseidet, sőt, mintha a személyességtől direkt távol akarnád tartani őket – miért? Szerintem a személyesség nem ellentéte a profizmusnak, csak még erősebbé, könnyebben átélhetővé teszi a verset.

S. M.: Ebben maximálisan egyetértünk, csak szerintem fontos különbséget tenni aközött, ami szövegként hat, és aközött, ami valakinek a fontos, meghatározó magánélménye. Én sem hiszem, hogy a szövegeim hatnának, ha nem lenne mögöttük mély személyesség. Ha dolgozom, hozzám közelálló történetekből vagy saját élményekből teszem. Csak az a baj, hogy az élményekből első körben csomószor rossz szövegek lesznek. Pedig ha megélsz egy fontos pillanatot, akkor pláne fontos, hogy olyan mondattal írd meg, amit tíz évvel később is újra lehet olvasni.

Ha az első kötetem semmi másról nem szólt volna, mint hogy milyen szomorú vagyok a tönkrement szerelmeim és a halott anyukám miatt, akkor valószínűleg csak megveregették volna a vállam, hogy „nagyon sajnáljuk, kitartás”.  

Az én valódi dilemmám, hogy ezekből az érzelmekből mennyit szabad érzékeltetni, meddig ízléses, meddig valódi. De én ezeket a szövegeket a legeltávolítottabb formájukban is nagyon személyesnek érzem, mert tudom, hogy miből indultak ki. 

Gy. D./WMN: Azt is gyakran emlegeted, hogy a költészet nem olyan romantikus művészet, ahogy sok ember fejében él: hogy „elkapod a levegőben lebegő szavakat, aztán papírra veted őket”, hanem tudatos munka eredménye. 

S. M.: Igen, mert szerintem rossz üzenet lenne, ha azt mondanám: csak leülök és megírom, aztán kész. Ahhoz, hogy egy jazz- zenész leüljön improvizálni, bele kell tenni húsz év tanulást és gyakorlást. Utána persze már csinálhatsz, amit akarsz, de a munkát előtte bele kell fektetni. Nem panaszképp mondom, csak rögzítem, de ahhoz, hogy úgy hangozzon, mintha „csak úgy hallottam volna az utcán”, vagy lazán leírtam volna, heteket, sőt hónapokat kell agyalni.

Gy. D./WMN: Az jutott eszembe a Rókák esküvőjéről, mintha a Polaroidok sikere után – ami berobbant a virtuális térbe és meghódította a közösségi felületeket – most be akarnád bizonyítani, hogy a költészet valójában papírra való. Ezeket a verseket nem lehet Instagramon posztolni, sőt, nem elég egyszer olvasni. Ez nem instant költészet. 

S. M.: Csak helyeselni tudok, de azt hiszem, ez nem annyira a papírhoz kötődik, inkább a könyvön, mint tárgyon van a hangsúly. Számomra úgy természetes, hogy a szövegekből, amikkel foglalkozom, időről időre szülessen egy könyv. Hogy aztán a tartalma milyen formában él tovább – felkerül-e az internetre vagy sem –, már nem én befolyásolom. Persze a Polaroidoknak lehet, hogy jobb terepe az Instagram vagy a Tumblr, de ettől én még azt is könyvnek tekintem. Ahogy a Dalok a magasföldszintrőlt is. Próbálok elérni bizonyos mérföldkövekhez, aztán próbálok továbblépni.

Gy. D./WMN: Mi történik veled, miután megjelenik egy köteted?

S. M.: Eleve nagyon hosszú folyamat, mire eljutunk eddig – ezt a külső szemlélők többsége nem látja. Az első néhány verset két éve küldtem el a szerkesztőnek, Dunajcsik Mátyásnak – aki régi barátom és kiváló fiatalember. Aztán tavaly került szóba, hogy vállalná-e ténylegesen a szerkesztést. Hogy milyen hosszan egyeztettünk azóta a szövegekről, hány levelet váltottunk, mire kész lett a kézirat, azzal már nem is fárasztanálak. És utána jön csak a tördelő, közben a borító, a fülszöveg – szóval meglehetősen lassan alakul ki egy ilyen könyv végső formája. Aztán a következő szakasz, amikor megjelenik, és át kell esni a megjelenés utáni poszttraumás sokkon. Ennek én még nagyon az elején vagyok, miközben szép lassan már jönnek az első reakciók – nagyon érdekel a nem szakmai közönség visszajelzése is.

Ilyenkor még sokáig olyan szövegek jutnak eszembe, amik ebbe a kötetbe illenének, de ezt már ismerem, az első két kötet után is megtapasztaltam. Viszont szerzőként nagyon idegenkedem attól, hogy bármikor közvetlenül azt folytassam, amit már csináltam, úgyhogy ezt az időszakot ki kell böjtölni.

Az elmúlt években hozzászoktam, hogy projektekben kell gondolkodni, úgyhogy szerintem most először egy újabb slam/spoken world albumot készítek Boros Leventével. Az egy vállalható célkitűzésnek tűnik.

Gy. D./WMN: A neten fellelhető egy olyan irodalmi est beszámolója, amit az apukáddal együtt tartottál. Milyen volt vele fellépni? Nagyon büszke rád?

S. M.: Igen, abszolút. Kicsit féltek, hogy nem lesz belőlem semmi, és most egy megkönnyebbülés van bennük, hogy hát… Egyébként ilyen értelemben mindig tök támogató volt a családom. Nem tudok olyan rokonomról, aki ne lett volna irodalomkedvelő, olvasott ember valamilyen formában, bár író még nem volt nálunk, ez tény. De én is rengeteg könyv között nőttem fel. 

Gy. D./WMN: És apukádnak – aki református lelkész – hogy esik, hogy gyakran hangoztatod: ateista vagy? A környezetemben is látom, ez egyáltalán nem garancia arra, hogy valakiből vallásos, vagy akár csak hívő ember legyen… 

S. M.: Szerintem kétféle lelkész-gyerek létezik: akiből lelkész lesz, meg akiből ateista. Nem hinném, hogy van harmadik verzió... Komolyra fordítva: apukámmal valóban van köztünk egy párbeszéd, többek között erről is. De azért fura erről beszélni... 

Gy. D./WMN: Tudom, a legbelsőbb magánügy. Annyit mondasz róla, amennyit akarsz.

S. M.: Oké. Nyilván az alapvetően egyházi neveltetésem középpontjában az állt, hogy van egy Isten, és az megfoghatatlanságában is valamilyen. Leginkább: megtanultam, hogy bizonyos dolgokra azt kell mondani, ez az Isten. Aztán ahogy mindenki, elkezdtem kérdéseket feltenni. Ennek eredményeként most, jó pár évvel később, úgy mondanám, „szomorú ateista” vagyok. Szeretném, ha lenne Isten, de szerintem nincs. Erre gondolni persze nem jó. De az igazság felszabadít, akkor is, ha kurva kellemetlen. Viszont ezt a kérdést valójában nyilván nem lehet így megbeszélni – nem szeretném egy kávéházi asztal mellől kioktatni vagy nagyképű félmondatokban felvilágosítani az emberiséget. Ez egy kicsit nagyobb falat nálam. Hogy én egyébként látni vélek az idézőjeles egészben egy ragyogó, belső logikát, aminek viszont semmi köze semmihez, amit a zsidó-keresztény hagyomány általam ismert szelete istenként tételez fel, nem „felsőbb hatalom”, nem „mindenható”, nem „abszolútum”, stb., tulajdonképpen elhanyagolható részletkérdés. De a lélekvándorlásban sem hiszek, és általánosságban régóta nem tulajdonítok spirituális jelentőséget annak, ha valami szép vagy rossz történik velem.

Amit a világból egy kicsit is mélyebb értelműnek tartok a saját létezésemnél, azt semmilyen formában nem tudom istennel azonosítani, vagy bármivel, amit istennek lehetne nevezni. 

Gy. D./WMN: A külsőddel kapcsolatban is kérdezhetek valamit? 

S. M.: Persze. 

Gy. D./WMN: A kontyoddal a japán szamurájok előtt hódolsz?

S. M.: Ez a konty fura dolog. Én életemben nem voltam semmiben divatos, érzékem sincs hozzá. Tizennégy éves korom óta van hosszú hajam – egy rövid időszakot leszámítva, amikor levágattam kopaszra. A dolog mostani formájának annyiban van köze a japán kultúrához, hogy volt egy Mifune Tosiró nevű japán úr, aki zseniális színész volt (például A hét szamurájban, a Testőrben, meg ezer másik filmben játszott) és nagyon szép ember, és amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, odavoltam érte. Annyira elegáns volt szakállal és hosszú hajjal is. Szóval ezért lett először ilyen a kontyom, mint némelyik filmjében neki. Csakhogy azóta divatba jött ez a hajviselet „manbun” néven, ami elég idegesítő. Sétálok az utcán, nézem a szakállas, kontyos csávókat, és a faszom kivan szegényektől.

Gy. D./WMN: És milyen volt a krakkói ösztöndíj?

S. M.: Jó, bár nehéz. Ha azt mondják neked, elvonulhatsz egy időre, és kapsz kosztot-kvártélyt, csak írnod kell, nyilván azt mondod: ez fantasztikus. Aztán odaérsz kedd délután ötkor, magadra csukod az ajtót, állsz egy szobában, és akkor… majdnem azt mondtam, hogy azt mondják neked: „ülj le és írjál” – de még csak ezt sem mondják. 

Gy. D./WMN: Téren és időn kívül kerültél?

S. M.: Igen. Egy darabig várost néztem, angol fordításokat vásárolgattam lengyel költőktől, aztán másfél-két hét után beálltam arra a tempóra, hogy egész nap aludtam, délután fölkeltem, és reggel ötig-hatig dolgoztam. Olyan volt, mintha lebegtem volna, mert nem volt körülöttem semmi.

Amikor felnéztem a szövegből, ott voltam a semmi közepén. Néha ráírtam valakire a Facebookon, de egy idő után az is idegesítővé vált. „Hogy vagyok?” Hát, sehogy nem vagyok, bazmeg, ülök, és napi 12 órában dolgozom.

Aztán a végére persze elkezdtem otthonosabban érezni magam, lettek ismerőseim, addigra kurva jó lett. Úgy jöttem haza, hogy három hónap alatt írtam 24 verset, bizonyos értelemben egy hosszú, kitartott, feszült pillanat volt, aminek ez a könyv lett az eredménye. Csodálkozva jöttem haza utána, hogy milyen fantasztikus volt az egész. 

Gy. D./WMN: Írnál valamit nekem a hűtőmágnesemre?

S. M.: Jó, legyen az, hogy Simon Márton, a frusztrált költő.

Gy. D./WMN: De miért nem vagy magabiztos? Megfejtetted már?

S. M.: Vannak dolgok, amikben eléggé magabiztos vagyok. De tudod, az elején kérdeztél a sikerről, meg arról, hogy a fiataloknak mit jelentünk. Én legalább egy tucat olyan élő költőt tudnék neked felsorolni, akik szerintem nálam fontosabbak. Ők itt vannak, dolgoznak, csinálják – magamtól pedig azt érzem az elvárható minimumnak feléjük, hogy nem hülyülök meg a sikertől, és nem veszítem el az egészséges szakmai alázatom. Ráadásul ha azokhoz a klasszikusokhoz mérem magam, akiken felnőttem, és akiket most is nagyjából napi szinten olvasok, akkor szintén érzem, hogy nagyon van még hova fejlődni. Egy percig sem akarom álszerénységből alulértékelni magam, estig sorolhatnám, mire vagyok büszke. Viszont az ép eszemre szerintem addig hivatkozhatok joggal, amíg elolvasva egy-egy József Attila-, Nemes Nagy Ágnes- vagy Kemény István verset tudom, hol van hozzájuk képest a helyem.

Borges írta, hogy „Vagyok, aki túlélte azt a gyávát és ostobát, ki voltam.” Majd ha végigmelóztam az életem, és olyan könyveket és szövegeket tettem le az asztalra, amiket utánam tíz-húsz évvel is érdemes lesz még elővenni, akkor mondható, hogy oké, ez talán oké.

De addig… Képzeld el, milyen lehettem korábban, ha a Dalok… meg a Polaroidok jó fogadtatása már pozitív hatással volt rám! Csak én ettől még nem tudom magam máshoz mérni, mint ahhoz, ami szerintem ennek az egésznek a lényege.  

Gyárfás Dorka

Képek: Pozsonyi Janka