WMN-Tchibo

Milyen genyaság már pont anyák napja környékén arról beszélni, hogy az én anyukámnak nemcsak szuperhős-tulajdonságai vannak, hanem egy rakás emberi is! Fogalmam sincs, hogy más anyukák milyenek, úgyhogy ez itt az enyémről szól, csak az enyémről. Biztos vannak olyanok is, akik vegytisztán szuperhősök, de a többiek simán csak emberek. És pont az emberségük miatt szuperek. Mint az én anyukám.

Azt már régóta tudom, hogy az én anyukám egy szuperhős. Ennek az egyik legfontosabb jele, hogy még akkor sem sírt, amikor nagyon beteg voltam. Soha, egyszer se. A hátam mögött se, a mellkasom előtt se, mások előtt se. Higgyétek el, bevallaná, de tényleg nem. Mert hát, ugye, „a szuperhősök nem sírnak”. Milyen lenne már, ha az életek mentése, meg a világok megváltása közben leállnának bömbölni, mint Sanyika az oviban? Komolyan mondom, hogy mindenki meg volt rökönyödve az én anyukámon, hogyan képes arra, hogy ne essen kétségbe, ne rimánkodjon, és ne rettegjen egy olyan nagy bajban, amilyenben voltunk. Szóval az én anyukám ezer százalékosan hős, de most nem is erről akartam beszélni, mert ezt már mindenki tudja.

Így anyák napjához közeledve inkább arról akartam írni, ami tökéletlen rajta. Amitől emberi. Amitől igazán szuper.

Mondok egyet rögtön, gyorsan eszembe jut: nagyon tud mérges lenni. Mondjuk, én már Batmant is láttam mérgesen, például amikor Joker ráugrott hahotázva a kocsijára, és félt, hogy összekarcolja a fényezést, na, szerintem akkor iszonyú pipa volt. Az én anyukám is szokott mérges lenni. Egyszer, amikor kicsi voltam, és hintáztam a széken, és rám szólt ezerszer, ne hintázzak, mert bevágom a fejem, akkor természetesen és szokás szerint nem hallgattam rá, és folytattam a kicsit sem veszélytelen műveletet, aminek az lett a vége, hogy hanyatt estem, és bevágtam a fejem a szekreter kilincsébe, és felszakadt, és vérzett és össze kellett varrni. Na, akkor nagyon mérges volt, hangosan szentségelt. De nekem ne mondja senki, hogy Batman nem ugyanígy tenne egy ilyen idegesítő helyzetben.

Aztán volt olyan is, amikor nagyobb voltam, és olyan nagyon, de nagyon beteg, hogy nem tudtam kimenni a konyhába, még annyira se, hogy kávét főzzek. Mondjuk, kávét se bírtam inni. Mindent anya csinált. Legfőképpen azokat a kis virslis katonákat, mert azt nem hánytam ki, és én tényleg, de tényleg három hónapig nem voltam a konyhában, mert annyira gyenge voltam, és akkor, amikor kimentem újra, láttam, hogy semmi sincs már a helyén. Mert bizony az én anyukám mindent átpakolt az utolsó centiig. Semmit se találtam meg. Na, szerintem a vegytiszta szuperhősök olyasmivel nem foglalkoznak, mint a dolgok átrendezése...

Az én anyukámnak például nem volt apukája, vagyis volt, csak kétéves kora óta nem is látta. De lett neki másik, egy fogadott apa, akit talán nem is ő fogadott először apává, hanem az apa őt lányává, na, mindegy. És amikor meghalt a biológiai apukája, aki nem is nagyon volt apa, akkor azt mondta, hogy ő nem megy el a temetésre, mert őt bizony nem érdekli, hiszen ezt a biológiai apát sem érdekelte ő soha, hát akkor minek izgassa magát rajta, hogy meghalt? Szerintem igaza van. Szerintem nem megbocsátani is emberi és tökéletlen dolog. Persze megbocsátani is, de nem megbocsátani talán még egy kicsit jobban. És szerintem egy biológiai apának, aki elhagyta az embert, és azután soha többé felé se nézett, nem kell elmenni a temetésére. Én se mentem volna.

És van még egy csomó dolog, amitől az én anyukám más, mint a többi szuperhős. Az én anyukám férfiakkal dolgozik, nincsenek barátnői sem, és én néhanap nagyon irigylem őt ezért. Ez leginkább olyankor van, amikor összecsap a fejem fölött az az érzés, hogy túl sok nő vesz körül. Az én anyukámnak viszont a munkája sem átlagos, sose akarta magát cicomásítani sem, és én többet hordtam ötévesen otthon a magas sarkúit, mint ő maga. De ez nem baj, mert az én anyukám minden cicoma, tűsarkú meg barátnők meg női kollégák nélkül is nagyon nő, még megsokszorozva annyival, amilyennek most elképzelitek.

Szóval az én anyukám egy szuperhős, és közben egy ember, meg egy nő, de mindenek előtt, és legfontosabban, meg legesleginkább egy autonóm lény, aki a szupererejét arra használta, hogy megmentse az életemet. De pont csak annyira szuper, hogy még látsszon mögötte a kicsit sem tökéletes ember. Nehogy megijedjek attól a félelmetes félelmetes erejétől.

És, hogy vajon mit adhat az ember anyák napjára egy ennyire szuper szuperhősnek? Hát, például kiállhat szavalni ország-világ elé – mondjuk, Nagy Ervinnel. Szerintetek, örülni fog neki? Kattintsatok IDE, és meg is nézhetitek a videót!

Szentesi Éva