„Úgy írok dalokat, hogy órákig ülök a zongoránál, és utálom magam”

–

Újságíróként filmet, sorozatot, dokumentumfilmet nézni, vagy éppen könyvet olvasni – különösen, ha már menet közben tudod, hogy később írni szeretnél róla – kifejezetten nehéz, mert fél kézzel minden értékes gondolatot szeretnél gyorsan lejegyezni, hogy aztán majd idézhesd a cikkedben. Így voltam ezzel a Lewis Capaldi: Így érzem magam közben is. Félpercenként állítottam meg, hogy leírhassam, mit is mond az előadó, mert úgy tűnik, nemcsak a dalaiban ért ahhoz, hogy a legnehezebben megfogható érzéseket fogalmazza meg, hanem egy dokumentumfilm forgatása közben is olyan vallomásokat tesz, amelyek akkor a leghatásosabbak, ha egyenesen tőle idézem őket.

 Ki is az a Lewis Capaldi?

„A legelőkelőbb ruhadarabokat fogom viselni. A legjobb éttermekben fogok enni, a legszebb városokban. És amikor mindennek vége, egy gödör alján fogok heverni… egykori önmagam árnyékaként. De fel fogok emelkedni”

– mondja rögtön a film elején az énekes, aki az elmúlt négy évben 15 milliárd lejátszáson és 36 országban adott telt házas koncerten van túl.

A legtöbb hírességről készült dokumentumfilmet nézni valóságos kínszenvedés, és nem azért, mert silány minőségű munkák lennének, hanem mert az ember szíve beleszakad, hogy tehetséges művészeket hogyan darál be a show-business, hogyan válik a szenvedélyből egyszer csak kötelesség, és mindez milyen nyomást helyez rájuk. Persze mondhatnánk, hogy ez legyen a legnagyobb gondjuk, és oda ne rohanjunk, hogy egész nap csak annyi a dolguk, hogy énekeljenek vagy színészkedjenek,

de valójában, nekünk, hétköznapi embereknek szerintem a leghalványabb elképzelésünk sincs, milyen kimerítő lehet mentálisan, fizikailag és lelkileg is, hogy folyamatosan teljesítsenek, úton legyenek, kiszolgálják a rajongóikat, és kezelni tudják a nyilvánosságot.

Főleg akkor, ha a színfalak mögött súlyos problémákkal kell megküzdeniük.

Lewis Capaldi a skót kisvárosból, Whitburnból nőtte ki sztárrá magát, és ahogy mondja, a „A Grammytől semmi sem áll messzebb, mint Whitburn. A szöges ellentéte a sok elbaszott dolognak”, majd azt is hozzáteszi, hogy azért kötődik skót gyökereihez, mert a szívének kifejezetten kedves a nemzet életfilozófiája, ami valahogy úgy hangzik szerinte, hogy „Próbáljuk meg, talán elkúrjuk közben, de az biztos, hogy jól fogunk mulatni!”

A vidám álarc mögött egy szorongó kisfiú lakozik

Ebből a néhány mondatból is látszik, hogy az énekes meglehetősen szabadszájú, szeret viccelődni, és amikor úgy veszi fel a telefont, hogy „Itt Lewis Capaldi, a csúfság”, az arról is tanúskosdik, hogy az önirónia sem áll tőle távol. A díjátadók alkalmával sem riad vissza attól, hogy humorizáljon, amikor megnyerte A legjobb dal díját a Brit Awardson a Someone You Loveddal, köszönőbeszédében elmondta, hogy mindenki azt gondolja, hogy a dalt volt barátnőjéhez írta, akit a közönség mindennap láthat a Love Island című társkereső műsorban, valójában viszont a néhány évvel ezelőtt elhunyt nagymamájának dedikálta a dalt, és csak remélni tudja, hogy őt nem kérik fel egy randizós műsorban való szereplésre. 

 

„Köszönöm a kiadómnak, a szüleimnek, hogy szeretkeztek, és a nagymamámnak, hogy meghalt. Bocsánat!”

Ugyanakkor a vidám álarc mögött rengeteg kétség és szorongás is megbújik, Capaldira ugyanis elképesztő súlyként nehezedett a teher, hogy az első albuma után mivel tud előrukkolni, képes-e másodjára is lenyűgözni a világot a dalaival. Az énekes kendőzetlenül beszél arról, hogy amikor az ember berobban és sikeres lesz, rögtön adja magát a kérdés: „De vajon meg tudja-e csinálni még egyszer?”

„Mindig ott van a nyomás. Úgy egy évig lehetsz a következő nagy szám. Ketyeg az óra. Ott az egész életed az első albumra, aztán egy éved vagy hat hónapod a másodikra”

– mondja, amikor a Covid első hullámában kénytelen volt hazaköltözni és a dalírásra fókuszálni. Ha épp nem rakna önmagára is elég terhet, akkor nem rest a menedzsere vagy a lemezkiadó egy-egy embere ráerősíteni a szorongására:

„Ne csak kibaszott lassú balladákat hozz!” – mondja neki Greg Marella, a Capitol Music Group egyik elnöke dalírás közben.

Capaldi felidézi, hogy egy alkalommal, amikor Ed Sheerannel sörözött, mesélt neki arról, hogy valószínűleg imposztor-szindrómával küzd, ugyanis soha nem érzik elég jónak magát. 

„Nem értem, miért jönnek el az emberek a koncertemre. Hálás vagyok érte, de nem értem.” 

Másnap kapott egy e-mailt Sir Elton Johntól. 

 

„Drága Lewis! Tegnap beszéltem rólad Eddel. Azt mondta, imposztornak érzed magad. BAROMSÁG! A saját utadat járod. Az albumod még mindig népszerű. PEDIG EZ AZ ELSŐ ALBUMOD. Gyönyörű dalokat írsz, amelyek milliókat érintenek meg. Remekül énekelsz élőben. És nagyon vicces és egyedi vagy. Őszintén. Elég legyen, vagy elmegyek Suffolkba, és kihozom belőled a látens meleget! Szeretettel, Elton.”

Azt hiszem, ha valakinek maga Elton John ír egy ilyen üzenetet, nem sok kétsége marad, hogy valóban elég tehetséges-e. Capaldinak azonban mégis

nehéz leküzdenie a saját belső kétségeit, amelyek belülről marcangolják, mellette pedig tikkek és rángások is kínozzák,

amelyek a leghétköznapibb helyzetekben jelennek meg, sőt, a szorongás felerősödésével egyre intenzívebbé váltak második albuma írása közben. Capaldit folyamatosan gyötrődik azon, hogy az új dalai felérhetnek-e majd a Someone You Loved sikeréhez, és elhangzik a kérdés is, van-e értelme kiadni annál rosszabb dalt, mint amivel letarolta az ember a toplistákát. A menedzsere erre azt feleli, hogy ennyi erővel soha ne adjon ki új számot.

„Úgy írok dalokat, hogy órákig ülök a zongoránál, és utálom magam. Úgy érzem, ez kurva nehéz, és szar vagyok a dalszerzésben. A rángatózás is rosszabb lesz, amikor leülök zongorázni.

Fizikailag kifulladok. Nagyon fájdalmas. Rettenetesen fáj a hátam, amikor leülök. Ami eléggé rémisztő.”

Az énekest azonban nemcsak fájdalmak és rángások kínozzák, hanem pánikrohamok is, amelyeken legtöbbször az édesanyja igyekszik segíteni, ha kell, hét órán keresztül is próbálja a lelket tartani a fiában telefonon keresztül.

„Amikor pánikrohamom van, úgy érzem, megőrülök. Teljesen elszigetelődöm a valóságtól. Nem kapok levegőt. Nem érzem a levegőt. Szédülök, érzem, hogy baj van a fejemben, és izzadok. Az egész testem rángatózni kezd. Összehúzódik. És ilyenkor azt érzem: »Ez vagyok én, most már örökké így fogom érezni magam.« Meg azt, hogy: »Basszus, ennyi volt.« Vagy úgy érzem, hogy úgy maradok, vagy hogy meg fogok halni.” 

Az édesanyja elmeséli, hogy fiának minden egyes koncertje valóságos küzdelem volt, de az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor egy telt házas Wembley-koncertet kellett félbeszakítani, annyira rosszra fordult a színpadon az énekes állapota.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Lewis Capaldi (@lewiscapaldi) által megosztott bejegyzés

A gyógyulás útján

A film tele van feszültséggel, mert a néző is átérzi annak a nehézségét, hogy ez a pokoli tehetséges srác egyszerre próbálja kordában tartani a mentális egészségét, a legnagyobb szerelmének, a zenének élni, és közben versenyt futni az idővel, megfelelni az elvárásoknak, és időben elkészülni a második lemezével.

Capaldi arról is nyíltan mesél, hogy mindig is hipochondriában szenvedett, talán annak következtében, hogy három-négy éves korában egy év különbséggel halt meg a nagymamája és a nagynénje, így nagyon korán, nagyon közelinek érződött számára a halál gondolata, és vélhetően ebből fakad a szorongása az egészségével és a halandóságával kapcsolatban.

A Before You Go című dalát is nagynénjének írta, aki sokáig küzdött önmagával, míg végül véget vetett az életének. Capaldi édesapja szerint a dal pontosan megragadja azokat az érzéseket, amelyek mindazokban kavaroghatnak, akik ilyen tragikus körülmények között veszítik el egy szerettüket, és kiemeli, hogy

ebben rejlik fia egyik legnagyobb tehetsége: olyan érzéseket képes dalba önteni, amelyekkel rengetegen tudnak azonosulni.

Végül Capaldi állapota olyan súlyossá válik, hogy a családjával közösen úgy döntenek, egy időre szüneteltetik az album megírását, négy hónapig a dokumentumfilmhez sem forgattak anyagot, annak érdekében, hogy maximálisan az egészségére koncentrálhasson.

Ez idő alatt kapta a kézhez a Tourette diagnózisát, amelyről széles körben és nagyon nyíltan nyilatkozott, de sokan még ezért is támadták, hogy »dicsekszik vele«. Számára azonban inkább felszabadító volt, hogy nem haldoklik, és végre van magyarázat a tüneteire.

Azóta 2022 szeptemberében megjelent az énekes második stúdióalbuma, Broken by Desire to Be Heavenly Sent címmel, és csapatával mindent megtesznek annak érdekében, hogy egy élhetőbb munkatempót alakítsanak ki a számára, melyben kevesebb koncert és több pihenés van. Ugyanakkor Capaldi hozzáteszi: „A zene miatt megéri a szorongás.”

  

Hát, mindezek tükrében hallgassátok a jövőben Lewis Capaldi számait, és próbáljátok meg nem elsírni magatokat közben.

Ha te is úgy érzed, hogy sötét gondolatok gyötörnek, vagy aggódsz valakiért a környezetedben, bátran kérj segítséget az éjjel-nappal ingyen hívható a 116-123-os lelkielsősegély-szolgálattól.

Képek: Netflix

Krajnyik Cintia