Egy flaska vizelet alapján diagnosztizáltak a középkori orvosok – Az uroszkópia kétes története

–

A történelem során a vizelet volt az első vizsgálat testfolyadék: már az i. e. 4. évezredből származó feljegyzések említést tesznek az uroszkópiáról, amely sokáig elsősorban vizuális tudományként működött. A köznép számára volt valami megnyugtatóan színpadias abban, ahogy egy tanult ember átlátszó edénnyel a kezében gesztikulált, tudós szakértelemmel szaglászta, nézegette a folyadékot, miközben merész kijelentéseket tett.

Ha hirtelen egy kifinomult sommelier jutott az eszedbe, nem jársz messze a valóságtól: az uroszkópusok leírásai, eszközei feltűnő hasonlóságot mutatnak a modern borászok nyelvezetével, technikáival. 

A fő különbség talán abban rejlik, hogy a bor ízével ellentétben a vizelet ízéről lényegesen kevesebb szó esett, holott a pisi megkóstolása kétségkívül az uroszkópia részét képezte. Ebből a szempontból különösen releváns volt két betegség azonosítása. Az egyik a diabetes insipidus (húgyár) nevű anyagcserezavar, amelyet olthatatlan szomjúság és nagy mennyiségű, gyakori, az átlagnál alacsonyabb fajsúlyú vizeletürítés jellemez – ebben az esetben a vizelet íztelen-szagtalan. A másik a diabetes mellitus (cukorbetegség), amelyről a 17. században írta le egy angol orvos, Thomas Willis, hogy olyan édes vizeletet eredményez, mintha „mézzel átitatott lenne”. De ne szaladjunk ennyire előre!  

A terhesség kimutatásának történelmi módjai

Az első otthon használható terhességi tesztek csak 1978-ban váltak széles körben elérhetővé az Egyesült Államokban, igaz, ekkor még két órát kellett várni az eredményre, amely az esetek körülbelül 80 százalékában volt pontos, ha a nő nem volt várandós. Ennek ellenére egészen az ókortól kezdve léteztek módszerek a terhesség (vélt) megállapítására, és ezek többségének szintén a vizelethez volt köze. A legkorábbi ismert „terhességi teszt” az ókori Egyiptomból származik: i. e. 1350 környékén állítólag azt tanácsolták a nőknek, hogy több napon keresztül pisiljenek búza- vagy árpamagokra – ha a búza kicsírázott, akkor lányt vártak, ha az árpa, akkor fiút, ha egyik sem, akkor nem voltak terhesek. 

Ennél még groteszkebb eljárás volt, amit Hippokratész javasolt: ha egy nő azt gyanítja, hogy babát vár, elalvás előtt dugjon hagymát, vagy más erős szagú zöldséget a hüvelyébe. Ha reggel a leheletének hagymaszaga van, akkor nem terhes,

hiszen „a méh nyitva van”, nincs benne magzat, a szag száj felé áramló útját semmi sem torlaszolja el. A 15. században szintén furcsa módszert alkalmaztak: egy edénybe helyezett kulcsra vagy reteszre kellett pisilni, majd három-négy óra múlva kiöntötték a vizeletet, kivették a reteszt, és ha annak nyoma ott maradt az edény alján, akkor a nő biztos lehetett benne, hogy terhes. Bár ezek az eljárások szinte kivétel nélkül próba-szerencse alapon jósolták meg a várandósságot, annyit mindenesetre megéreztek a szakemberek, hogy a pisi fogja azt az információt hordozni, amiből majd biztosat lehet tudni. 

Egészen az 1920-as évekig kellett várni arra, hogy két német tudós, Selmar Aschheim és Bernhard Zondek felfedezze azt a hormont, amelyet ma hCG (humán choriogonadotropin) néven ismerünk, és amelyet először az embrió, majd a méhlepény állít elő. A hormon felfedezése egyébként úgy történt, hogy várandós nők vizeletét nyulakba, patkányokba, egerekbe fecskendezték, amely az állatok testében petefészek-növekedést eredményezett. Ehhez hasonló metódus volt az úgynevezett béka-teszt a ‘40-es években, amikor emberi vizeletet kétéltűekbe injektálták: ha a béka egy napon belül petesejteket kezdett termelni, a nő bizonyítottan várandós volt. 

A vizeletgyűjtő edény az orvosok szimbóluma lett

Talán te is találkoztál már múzeumokban, fényképeken olyan fametszetekkel, 16-17. századi festményekkel, amelyeken az orvosokat kancsószerű üveggel a kezükben ábrázolják. Ez volt a vizeletgyűjtő edény, régi nevén matula (bilit, éjjeliedényt is jelent), amelynek fejlődésén, alakváltozásain keresztül önmagában nyomon lehet követni az uroszkópia egyes állomásait. A korai átlátszatlan agyagedényeket átlátszó hengerekre cserélték, majd a húgyhólyag alakjának szimulálása és a vizsgálati felület növelése érdekében gömbölydedre szabták, a vizelet könnyebb összegyűjtése céljából pedig széles szájjal látták el. 

Mivel a folyadék zavarosságát, az üledékképződés rétegződését diagnosztikusnak tekintették, az edény alját fokozatokra osztották. Először négy szintre, amelyek közül a legfelső a fej, a második a szív és a tüdő, a harmadik a has, a negyedik a húgyhólyag és a húgyutak betegségeit jelezte.

A 15. században ezt továbbfejlesztették, és immáron emberi test alakú edénybe gyűjtötték a vizeletet, amelyet 24 mezőre osztottak, hogy jelöljék a kórságokkal érintett szerveket. Később ezt a szisztémát azért elhagyták, a matula nyakát viszont hosszabbra vették, hogy jobban meg lehessen fogni, miközben a lombikot a fény felé tartják, az alját viszont púposra szabták, hogy a vizeletben található különböző vegyületek könnyebben leülepedjenek. Az uroszkópia népszerűségét jelzi, hogy a 14. századtól kezdődően a doktorok ábrázolásának gyakori módja volt a matula feltüntetése. 

Ki ver át kit? Kuruzslók és szkeptikusok

Az uroszkópia alapjait Hippokratész (i. e. 460–377) fektette le, aki Prognosztikon című könyvében hangsúlyozta a vizsgálandó szempontokat: a vizelet színét (fehér, vörös, fekete), állagát (híg, sűrű, vizes, tiszta, zavaros), az üledék sajátosságait (sima, faggyúszerű, nincs), a szagát (bűzös) és térfogatát (hiányos). Ezeket a kategóriákat vette át Galénosz (i. sz. 129–200), aki először mutatta ki, hogy a vizelet forrása a vese. Hippokratészhoz hasonlóan egyébként ő is testnedvekben gondolkodott: úgy vélte, az ember egészsége a négy testnedv – a vér, a nyál, a sárga és a fekete epe – egyensúlyából tevődik össze. Ha elbillenés van, az a hangulatunkon, a temperamentumunkon is meglátszik, amit megfelelő táplálkozással, folyadékbevitellel valamelyest kompenzálni lehet (izgalmas, hogy a 21. századi bél-agy-tengellyel kapcsolatos felfedezések szintén a táplálkozás fontosságát hangsúlyozzák a lelki egészségünk megőrzésében). 

Hasonló véleményen volt pár évszázaddal később Avicenna (980–1037) is, aki szerint „a vizelet a bevitt étel és ital mennyiségéről tanúskodik, valamint a rossz emésztés, a váladék, a hideg, a nyugtalanság vagy a májelzáródás jele is lehet”, Kánon című művében pedig ezt írta:

„a vizelet hűséges útmutató a betegség megismeréséhez”.

Később, a 13. és a 16. század között az uroszkópia gyakorlata rendkívül elterjedtté vált. Ennek részben a praktikum volt az oka. Megjelentek különböző illusztrált táblázatok, amelyek világos tanácsokat adtak a vizelet színének, állagának értelmezéséhez. Másrészt a betegek közvetlen vizsgálata sok esetben amúgy sem volt lehetséges: a páciens meztelensége társadalmilag elfogadhatatlan volt, az ágyhoz kötött gyengélkedő pedig gyakran több napnyi utazásra volt az orvostól.  

Michael Stolberg, a kora újkori orvostudomány történésze szerint a nép nagy része a presztízs és a tévedhetetlenség illúziójával ruházta fel az uroszkópia gyakorlatát, és követelte azt a doktoroktól. Persze akadtak szkeptikusok is, akik próbára akarták tenni a szakemberek képességeit, vagy egyenesen bolondot csináltak belőlük azzal, hogy borral, savóval vagy állati húggyal helyettesítették a vizeletet. Az az orvos, akit ily módon rászedtek, közröhej tárgyává vált az egész környéken. Éppen ezért a korabeli traktátusok szerzői egész fejezeteket szentelnek annak a kényes kérdésnek, hogy az orvosok miként kerülhetik el, ha a pácienseik át akarják verni őket. Kezdve azzal, hogy diszkréten mártsák bele az ujjukat a kapott mintába, majd tegyenek úgy, mintha kifújnák az orrukat, így érezni fogják a folyadék szagát. A másik javasolt megoldási módszer az volt, hogy hosszan bámulják a vizeletet szállító futárt, hátha elpirul. De volt ennél viccesebb (és ismerősebb?) tipp is.

A középkori orvos, Sigerist például azt javasolta kollégáinak, mondják azt, hogy „obstrukció van a májban”, hiszen ezt a szót – az elzáródásra használt latin kifejezést – úgysem értik az emberek, így az orvos nem tévedhet. 

Kampány az uroszkópia ellen

Egy ponton a szakemberek megelégelték a páciensek lelkesedését, és összefogtak, hogy eloszlassák azokat a tévhiteket, melyek szerint kizárólag a vizelet vizuális vizsgálata alapján lehetséges pontos diagnózist felállítani. Elkezdték csúfolni a sarlatánokat, röpiratokat terjesztettek, könyveket publikáltak, vagy ott volt például VIII. Henrik orvosa, Thomas Linacre (1460–1524), akinek az Orvosi Kollégium alapító elnökeként az egyik első dolga az volt, hogy törvényjavaslatot fogalmazott meg, amellyel be lehetett tiltani, hogy a patikusok a vizelet vizsgálata alapján recepteket írhassanak fel, illetve mindenféle főzeteket árusíthassanak a betegeknek.  

Ezzel párhuzamosan a középkori alkimisták lombikokkal, tűzzel és füsttel teli laboratóriumaiban kezdődött meg a vizelet kémiai vizsgálata. Mivel vizeletet könnyebb volt nagy mennyiségben beszerezni, mint vért, valójában több, a vérben is jelenlevő vegyületet a vizeletben izoláltak és azonosítottak először. A vizelet kémiai összetevőinek elemzése természetesen ma is az egyik leggyakoribb laboratóriumi vizsgálat, amelyet szűrésekre éppúgy használnak, mint műtétek előtti rutin eljárásként, egyes krónikus betegségek esetén, dopping- vagy drogtesztként.  

Mi az, amit otthon mi magunk is láthatunk rajta?

Olyan egyszerű információk, mint a vizeletünk színe, szaga, gyakorisága, a hétköznapokban is árulkodóak lehetnek azzal kapcsolatban, mi zajlik éppen a testünkben.

Bár ebben elég nagy az egyéni variancia, a legtöbb ember átlagosan napi hét-nyolcszor üríti a hólyagját. Persze ez sok tényezőn múlhat, például, hogy fogyasztasz-e alkoholt vagy koffeint, szedsz-e gyógyszert, mennyi stressz-ér, várandós vagy-e, mi az életkorod, stb. Ha viszont azt veszed észre, hogy a szokásosnál többet kell pisilned, az jelezhet húgyúti fertőzést, vese- vagy cukorbetegséget, prosztata megnagyobbodást, hüvelygyulladást, vagy a húgyhólyag falának gyulladását.

A vizelet színe első körben arról ad információt, hogy mennyire vagy hidratált. A barnás színű, sűrűbb pisi azt mutatja, hogy nem fogyasztottál elég folyadékot – ezt fontos mielőbb pótolni. Ha nagyjából egy nap után sem javul a helyzet, érdemes orvost felkeresni, mert májprobléma is állhat a háttérben. A rózsaszín vagy vöröses vizeletért „ludas lehet” a szeder, répa, cékla, rebarbara is, a húgyúti fertőzésekre adott egyes gyógyszerek (fenazopiridin), a menstruáció, illetve a vizeletbe bekerülő vér. Ez utóbbi származhat a vese, a húgyutak vagy a külső húgycsőnyílás sérüléseiből, de daganatos betegségek is okozhatják, így mielőbbi kivizsgálást igényelhet.  

A narancssárgás vizeletért sokszor a nagy dózisú B2-vitamin szedése a felelős, a kékes-zöldes szint többnyire élelmiszerekben található színezékek, különböző gyógyszerek okozzák.

A habos állag azt jelezheti, hogy fehérje van a vizeletedben, ami veseproblémákra utalhat.

Érdemes a szagra is figyelni: a spárga emésztése köztudottan bűzös vizeletet eredményez sokaknál, de az erős fűszerek, a hagyma, az alkohol, a kelbimbó, a halak, a kávé, a B-vitaminokat tartalmazó étrend-kiegészítők szintén megváltoztathatják a pisid szagát. A dehidratált vizeletnek jellegzetes ammóniaszaga van, ilyenkor tudhatod, hogy több folyadékot kell fogyasztanod.  

Főszabályszerűen elmondható, hogy akkor lényeges orvost felkeresni, ha a vizeletben bekövetkező változásokat nem tudod kiszáradáshoz, gyógyszerszedéshez, elfogyasztott ételekhez-italokhoz kötni, a változás 24 óránál tovább fennáll, ráadásul más tünetekkel (például váladékozással, hányással, erős szomjúságérzettel vagy oldalfájással) társul. Ha a belső egyensúlyod felborul, a tested jelezni fog neked – fontos, hogy észre- és komolyan vedd, amit üzen. 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Photo 12 / Contributor

Milanovich Domi