Isten hozott a dzsungelben! – A Guns n’ Roses budapesti koncertjén jártunk

–

Az elejéről kezdem, de nem véletlenül, majd meglátjátok

Az 1985-ben a Hollywood Rose és az L. A. Guns tagjaiból alakult banda a klasszikusnak számító felállással (Axl Rose énekelt, Slash és Izzy Stradlin gitározott, Duff McKagan játszott basszusgitáron, míg Steven Adler dobolt) a nyolcvanas évek végére kúszott be a mainstreambe, azonban a botrányok még sokáig nem kerülték el őket. Annak ellenére, hogy olyan zenekarokkal koncertezhettek együtt, mint a Mötley Crüe, az Iron Maiden vagy az Aerosmith, és a Guns n’ Roses számai egyre jobban teljesítettek a slágerlistákon, a tagok közötti konfliktusokat nem tudták maguk mögött hagyni, ráadásul

a drogok és az ital újra és újra árnyékot vetett a banda sikereire.

1989-ben, amikor az MTV Video Music Awardson a Guns n' Roses megnyerte a Legjobb Heavy Metal/Hard Rock Video kategóriáját, és megkapták a legjobb új előadónak járó díjat is, McKagan és Slash vállalhatatlanul ittas állapotban jelent meg az eseményen, az átadót pedig végigkáromkodták. Axl Rose végül kénytelen volt megfenyegetni őket, hogy feloszlatja a zenekart, ha folytatódik a kábítószerfogyasztás. Ezt követően pár fellépés erejéig a Rolling Stones társaságában koncertezhettek, de a helyzet nem javult, Rose pedig tovább fenyegetőzött.

„Utálom ezt a színpadon csinálni – szólt ki a koncerten a közönséghez Axl –, de minden más kibaszott módon próbáltam már.

És hacsak bizonyos emberek ebben a zenekarban nem szedik össze magukat, ez lesz az utolsó Guns n' Roses koncert, amit valaha láttok. Elegem van abból, hogy a bandában túl sokan táncolnak Mr. Brownstone-nal”

– utalt Rose a heroinra. Bár a zenekar tagjainak droghasználata korábban sem volt titok, a szennyes ilyen drámai módon való kiteregetése éket vert a tagok közé.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Guns N' Roses (@gunsnroses) által megosztott bejegyzés

„Amint Axl nyilvánosságra hozta az aggodalmait, azok az idők, amikor együtt voltunk a világ ellen, véget értek”

Ez már Duff McKagan visszaemlékezése az akkori időszakra. Végül azonban a zenekar nem oszlott fel, csak Steven Adler dobostól váltak meg – aki később beperelte a bandát, mondván, hogy rászoktatták a heroinra.

Annak ellenére, hogy a következő években komoly sikereket értek el, eladási és slágerlistás rekordokat döntöttek, a Guns n’ Roses tagjai között nem rendeződött a viszony. Axl és a zenekar kapcsolata tovább romlott, az alkotás folyamata és a próbák lelassultak, majd egyre inkább elmaradtak. Duff kórházba került a hosszan tartó és intenzív kábítószer- és alkoholfogyasztása következtében, Slash pedig a Guns stagnálására reagálva, saját zenekart alapított, majd 1996-ben hivatalosan is otthagyta a bandát.

„Az egész arról szólt, hogy Axl akart irányítani, de annyira, hogy mi már fuldokoltunk.

Amióta összeálltunk, minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy a Guns n’ Roses legyen a világ legjobb bandája. Szívem-lelkem beletettem mindenbe, amit csináltunk, és semmit sem bánok. Olyan dolgokat hoztunk létre, amikről más bandák csak álmodnak, néhány év alatt elértük azokat a célokat, amiket mások, például a Stones csak évtizedek alatt tudtak megközelíteni. Nem szeretek hencegni, de ennyi idő alatt a rock and roll történetében még senki sem ért el annyi mindent, mint mi. Miután hosszú ideig azon dolgoztam, hogy a banda azzá váljon, amivé lett, búcsút mondtam az egésznek. Miután megtettem, úgy éreztem, leemelték a vállamról a súlyokat, kikerült az ólom a cipőmből” – emlékezett vissza később Slash a kilépésére.

1997-ben, nem sokkal azután, hogy Rose megvásárolta a Guns n’ Roses név használati jogát, Duff is távozott a csapatból, így Axl már egy teljesen új felállással vitte tovább a zenekart.

Közel húsz évbe telt, míg végül visszataláltak egymáshoz

Hogy mi történt ebben a húsz évben a korábbi Guns-tagok között, az valószínűleg sosem derül ki, mindenesetre 2016-ban,

amikor Slash és McKagan visszatért a Guns n’ Rosesba, úgy tűnt, hogy talán végre mindannyian felnőttek a feladathoz – ami nem kevesebb, mint a világ egyik legnagyobb zenekarának működtetése.

Az alapító trió mellett Frank Ferrer dobos, Richard Fortus gitáros, valamint Dizzy Reed és az együttes első női tagja, Melissa Reese billentyűs alkotja a jelenlegi felállást. Így vették a nyakukba az egész világot, vágtak bele a turnézásba, és ütöttek szöget emberek millióinak a fejébe a kérdéssel, hogy vajon ezúttal sikerül-e. Működhet-e egyáltalán, ha a korábbi ellentétek is sokkal inkább személyesek voltak, mintsem szakmaiak? Elég-e az élményhez maga a tény, hogy élőben láthatjuk a Guns n’ Rosest? És elég profik-e ahhoz, hogy az évtizedes konfliktusok ne hagyjanak nyomot a színpadon?

Vagy olyan ez, mint a sokszor emlegetett, újramelegített töltött káposzta?

Ezekkel a gondolatokkal érkeztem szerda délután a Puskás Arénába, mert bár tudtam, hogy Slash nem fog csalódást okozni – az utóbbi években többször is láttam a Myles Kennedy vezette Conspirators társaságában –, Axl-lel kapcsolatban már közel sem voltam ennyire magabiztos. Hallottam olyan híreket, hogy a hangja már nem olyan, mint régen, de felvételeket direkt nem néztem és hallgattam, és megelőzendő, hogy csalódottan távozzak az arénából, a rózsaszín ködöt is igyekeztem eloszlatni magam körül – ami a jegy vásárlásakor még vastagon belepte a lényemet. 

Ez a dzsungel már nem az a dzsungel – de hogyan is lehetne?

A szervezők figyelmeztettek, hogy érdemes korán érkezni, a Guns ugyanis több mint három órát (HÁROM ÓRÁT!) játszik majd, így a Motörhead-gitáros Phil Campbell zenekara már nem sokkal hat után bevette a színpadot. Campbell úgy háromnegyed órát játszott, aztán elképesztő szervezettséggel pakolták át a színpadot – a legtovább az tartott, amíg két, feketébe öltözött, szakállas forma vezeték nélküli kéziporszívóval végigment a deszkák minden négyzetméterén, sarkán és zugán. 

Nyolc előtt nem sokkal az aréna kis híján megtelt, a színpad hátsó felén pedig elfoglalta a helyét a dobos és a két billentyűs. Majd megérkezett Duff, Slash és Axl is.

A színpadképet nem extrázták túl, hatalmas show sem volt, hangsúlyos látványelemek helyett egy hátsó LED-fal és két kivetítő került a színpadra, így a fókusz végig az alapító trión volt. És bár próbáltam én is rájuk figyelni, sok szám esetében nehezen vonatkoztattam el a háttérben futó, neonszínű animációktól, amik egy-két kivétellel a legkevésbé sem kapcsolódtak az épp játszott dalhoz. Volt itt minden, amit el tudtok képzelni, neonautóval körbedrifelt neonbirka, furcsa varázsgombák és neonóceán, felhőkarcolók között pattogó neonemojik, mintha csak a stáb egyik tagja azt mondta volna, hogy „figyeljetek, srácok, én tudom, hogy mi most a menő a fiatalok körében: a neon!”

De a dalok csak jöttek és jöttek, és bár kicsit talán aránytalanul – nagyjából a koncert negyedéig kellett várni az első igazi slágerre –, a zenészek elképesztő tehetsége minden hangból érezhető volt. Ahogy azonban Slash játékán nem fogott az idő, úgy Axl hangján (és teljesítményén) bizony nyomot hagyott – volt, hogy a számok közben is kisétált a színpadról, a pihenőit meg extra hosszú szólókkal és jammeléssel ütötték el a többiek. És bár rázta a csípőjét, ahogy negyven évvel ezelőtt a feszülős shortban, és megvoltak a kötelező tánclépései is, nekem mégis hiányzott valami.

Aztán valahol a koncert felénél, amikor felcsendült a „Civil War”, és a háttérben tankok, romos épületek és az ukrán zászló lobogott, Axl pedig a korábbi pucér nős pólóját kék-sárga sávosra cserélte, megtelt az űr, amit az egymáshoz kapcsolódás hiánya hagyott bennem.

A koncert második felére pedig, bár a Guns n’ Rosestól számomra továbbra is idegen neonlátvány maradt, a legnagyobb slágerek befutottak, és a buli végéhez közeledvén, még egy közel félórás ráadásra is futotta. 

És bár biztos vagyok benne, hogy akkor is telt házról telt házra járnának, ha másfél órás haknikkal tudják le a turnét, ők esténként újra és újra csaknem kétszáz perceket állnak a deszkákon. Hogy ez tisztán jófejség-e, hogy még egyszer láthassuk őket mi is – és hogy egy maroknyi, velejéig profi zenész teret adjon Axl Rose-nak –, vagy a tagok közötti súrlódások nélkül is ilyen lett volna a Guns n’ Roses 2023-ra, még így, a koncert másnapján sem tudtam eldönteni. De ennél sokkal fontosabb az a tisztelet és alázat, amivel megtanultak színpadra állni.

Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ Samir Hussein / Contributor

Mózes Zsófi