Egy félistennel kevesebb jár a földön – Két éve halt meg Jankovics Marcell
Tudjátok, mekkora ember ment el két évvel ezelőtt? Persze hogy tudjátok – mind rajta nőttünk fel. Micsoda szerencsénk volt! Mekkora adomány, hogy ő tanított minket mesét nézni, férfiról, nőről és hatalomról gondolkozni, szimbólumokat látni és megfejteni, a kultúrkincseinkben barangolni, a csodákban hinni. De Jankovics Marcell annyival több volt, mint egy rajzfilmrendező, aki a művein keresztül tanít. Az a fajta alkotó volt, akinek az egész személyisége egy műalkotás. Nem pusztán azért, mert szép ember volt (olyan délceg és daliás, mint a hősei), hanem olyan „nagyszabású”, nagy formátumú is. Nem sok van az ilyenből, és manapság annál is kevesebb. Bolondok voltunk, hogy azt hittük, mindig itt lesz nekünk. Gyárfás Dorka emlékezik az egyik legnagyobb művészünkre.
–
Csak pár házra laktunk egymástól az utóbbi években. Gyakran futottunk össze, és mindig kedvesen mosolygott, biccentett, aztán már köszöntünk is egymásnak. Nem mertem megszólítani. Nem mertem interjút kérni tőle. Nem vittem át hozzá az általa írt könyveimet sem, hogy dedikálja – és már kész, vége, örökre bánhatom. (Hányszor veszekedtünk rajta: „Vidd át, írasd alá!” „Nem merem.” „Jó, akkor majd én.” Ő sem vitte.) Sosem gondoltam volna, hogy csak úgy „kicsekkol”, sosem látszott megöregedni. Ugyanolyan sudár, magas és tekintélyes férfi volt, amilyen mindig. Távolról csodáltam, azt hittem, így van rendjén. Azt hittem, örök életű, mint a görög istenek.
De legalábbis majdnem isten volt. Mint Odüsszeusz, a kalandor férfi, akinek egy nő sem tud ellenállni (és ő sem nekik), mert több, mint a földi halandók. Szép is, okos is, bátor is, művelt is, szilárd a jelleme, és alkotó, teremtő energiák fűtik: a két kezével hoz létre világokat. Olyan kultúrát és tartást hozott otthonról, amilyet csak otthonról lehet. És olyan nehéz sorsot is kapott hozzá: a háborúban született, a kommunizmusban kitelepítették a családjával együtt, a szüleitől elválasztották, az apját bebörtönözték, és mire kiengedték, már emberi roncs volt, őt pedig nem hagyták továbbtanulni, segédmunkás lett.
Mi ez, ha nem egy népmese kezdete? Akadály akadály hátán. Innen szép nyerni. És persze nyert is, mert győzelemre született.
Felépítette magát, és a csúcsra jutott, meghódította az egész világot, mert volt hozzá keze, tudott rajzolni, és hatalmas képzelőereje. De a szamárlétra legaljáról kezdte a rajzfilmes szakmát is, csak az volt a szerencséje – a tehetsége és elszántsága mellett –, hogy a Pannónia Filmvállalatnál (később Filmstúdiónál) annyiféle stílussal, megközelítéssel és nagy művésszel találkozhatott, hogy maradt tere és lehetősége fejlődni és kibontakozni. A Gusztávot, első fontos munkáját máris mindenki ismeri, nem beszélve a többiről, a János vitézről (első egész estés filmjéről), a Magyar népmesék-sorozatról, a Fehérlófiáról, de még sokkal későbbi nagy művéről (élete talán legnagyobb vállalkozásáról, amelybe huszonhárom év munkáját fektette), Az ember tragédiájáról is mindenki hallott.
Amit jóval kevesebben ismernek – de most itt az ideje, hogy bepótolják –, az három fekete-fehér rövidfilmje, amelyet a pályája derekán, negyven felett készített, és amelyben részint az emberi élet értelmét, részint az alkotás mibenlétét kutatta. Ebből kettőt a világ is a legnagyobb elismerésekkel díjazott, nem véletlenül: filozófiai mélységük és az egyszerű(nek tűnő) rajztechnika valami olyan örök értéket fejez ki, amely minden korban, minden nézőhöz szól – mindössze pár percben. Ez volt a Sisyphus, amelyet 1974-ben Oscar-díjra jelöltek, a Küzdők (amelyért 1977-ben Arany Pálmát nyert Cannes-ban) és a Prometheus, amelyet ezen a napon, a halála napján újranézni szinte kísérteties.
Mert benne is izzott a láng az utolsó percig, és ez a belső tűz olyan életművet teremtett, ami példátlan Magyarországon (de talán nem csak nálunk).
Nem csupán a rajzfilmjei maradnak majd velünk sokáig – hiszen sosem avulnak el, mindig érvényesek maradnak, telis-tele megfejtendő jelképekkel, rejtett gondolatokkal –, hanem a könyvei és előadásai is. Mert szavakkal is ugyanolyan szuggesztíven, átütően tudott mesélni, mint képekkel. És ránk maradt a Toldi, az utolsó animációs filmje, amelynek a bemutatóját már nem érhette meg.
Nem örült neki igazán, amikor másfél éve a Magyar Művészeti Akadémia (amelynek egy időben elnöke, majd alelnöke, végül tiszteletbeli elnöke volt) életműalbumot adott ki róla. Azt mondta, még nincs vége, nem akart még összegezni, kényelmetlenül érezte magát tőle. És úgy tűnt, igaza van: semmi sem utalt még arra, hogy számot kellene vetnie. Előre akart tekinteni, tervei voltak.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
És igaz ugyan, hogy amikor halála előtt pár hónappal a Válasznak adott interjút, akkor már ejtett pár szót egy betegségről is, és arról, hogy mi a különbség a „küzdelem” és a „küszködés” között (és hogy reméli, neki az első jut, mert annak lehet csak pozitív végkifejlete), de a fotókról továbbra is egy egyenes gerincű, nyílt mosolyú, magabiztos ember tekintett ránk, aki főként az aktuális filmjéről, és csak mellékesen a politikáról akart beszélni.
Az üzenet akkor is az volt: őt nem lehet megzabolázni, betörni – a saját útját járja.
A halála előtti héten volt nálam vendégségben egy barátom, és valamiért épp róla beszélgettünk. Peti felidézte, miért nem lehetett utódja egy olyan győztes férfinak, mint Jankovics Marcell, én meg ennek a Válasz-interjúnak a végét meséltem el, amikor egy óvodában vendégeskedett, és azon izgult, mit fognak majd tőle kérdezni a gyerekek, akiknek a nyelvén – úgy hitte – talán nem is beszél már. (Ez hetvennégy éves korában történt.) Aztán kiderült, hogy a gyerekek mindig, minden korban tudják, mi a fontos, mert tőle is mindjárt azt kérdezték: csókolózott-e már. És ő is mindig tudta, mi a fontos. És a gyerekek nyelvén is mindig tudott beszélni. Ez most már egész biztosan így lesz a halála után is, amikor csak a filmjei maradnak nekünk.
Kiemelt kép: Lugosi Lugo László / MMA
