„Család nélkül nincs semmid” – Megnéztük a Halálos iramban 10. részét

–

Hirtelen nem tudnék felidézni egyetlen olyan Halálos iramban-filmet sem, aminek egy (vagy inkább több) pontja ne hatott volna meg könnyekig. Most sem volt ez másképp, hiszen talán nem árulok el nagy titkot, ha elmondom: a tizedik Fast and Furious cselekménye a főbb csapásirányokat tekintve megegyezik bármelyik korábbi részével. Van benne szupergonosz, van világmegmentés, nukleáris kütyük és -fegyverek, illetve brutális hangkísérettel csavarjaira bomló, egyébként egytől egyig lábat remegtető szuperjárgányok.

És persze itt a család is.

Olyannyira itt van, hogy a Fast X szinte azonnal az elmaradhatatlan közös grillezéssel nyit, miközben Dominic Toretto (Vin Diesel) a műhelyében nézegeti a családjával közös fényképeket. Helyben vagyunk: alig pár percnyi játékidő után már el is kezd facsarodni a szív, amikor Brian O'Conner (a hetedik rész forgatása idején autóbalesetben elhunyt Paul Walker karaktere) mosolyog ránk pimaszul a vászonról. A hatást csak fokozza, hogy egy pillanatra felcsendül a See You Again című, kultikussá vált Wiz Khalifa-szám dallama, én pedig már nyelem is a könnyeimet.

Giccses? Az.

Túl van tolva? Lehet.

De csakúgy, mint a karácsony, amit minden túlzó és a hétköznapoktól elrugaszkodott, már-már varázslatos pillanatáért – vagy épp ellenére – bőven lehet élvezni.

A tizedik Halálos iramban pedig tetézi mindezt

Kábé a film harmincadik percében következik a jelenet, ami úgy tűnik, semmi más célt nem szolgál, mint hogy a rajongók kedvére tegyen. Ebben Aimes (Alan Ritchson), az Ügynökség nevet viselő titkos szervezet új, nagymenő – és elmaradhatatlanul kigyúrt –vezetője éppen Tessnek (Brie Larson) összegzi a Dom Toretto és az évek során egyre bővülő csapata családja által végrehajtott rablások, robbantások, balhék és persze hatalmas pusztítást okozó autós üldözések sorozatát. Felelevenedik minden a 2001-es indulástól kezdve, Aimes pedig kissé demagóg módon még azt is megjegyzi, hogy a csapat ellenségei – legyenek azok zsaruk vagy bosszúra szomjazó, világuralomra hajtó gonoszok – végül minden alkalommal átállnak a jó oldalra.

„Mindenki családtaggá válik”

– dörmögi rezzenéstelen arccal. – „Olyan ez, mint egy szekta autókkal.”

És abszolút igaza van, a tizedik részre kis túlzással összeáll mindenki, akit az utóbbi években a szívükbe zártak a mozirajongók. Charlize Theron, aki a Mad Max – A harag útja című filmből érkezett, és kiberterroristaként bukkan fel a Halálos iramban-filmekben, Jason Statham egy MI6-ügynökből lett zsoldosként osztja kíméletlenül a pofonokat, miközben Dwayne Johnson a kormány ügynökeként veszi ki a részét a világmegmentésből. Ez utóbbi kettő 2019-ben végül saját filmet kapott Halálos iramban: Hobbs & Shaw címmel.

A Fast X-ben azonban tovább nőtt az egy robbanásra jutó szupersztárok száma azzal, hogy Jason Momoa csatlakozott (erősen Jack Sparrow-ra hajazó játékával) Trónok harca-beli kollégájához, Nathalie Emmanuelhez. De felbukkant már Kurt Russell, Helen Mirren, Clint Eastwood fia, Scott, és Pete Davidson humorista is a filmekben. És bár a Fast-mozik a hagyományos értelemben nem crossoverek, annyiban talán egy kicsit mégis, hogy a franchise alkotói rájöttek: az emberek imádják, ha egy-egy általuk kedvelt arc tűnik fel egy másik filmben – ráadásul jellemzően szinte a semmiből.

Szerintem viszont mégsem (kizárólag) ez a siker titka 

Idén lesz kilencéves a gyerekem, és úgy hozta az élet, hogy nagyjából, mióta elkezdett beszélni, rendszeresen felmerül köztünk a család mint téma. Egyikünk útja sem indult könnyen, elképesztő mélységeket jártunk be mindketten, olyan emberekben csalódtunk – és csalódunk időnként újra –, akik a szó hagyományos értelmében a családunk tagjai. Ezzel pedig közel sem vagyunk egyedül.

Amikor viszont a legsötétebb gödör alján ültünk, észrevétlenül hajoltak oda hozzánk olyan emberek, akikkel feltétel nélküli szövetség alakult ki köztünk. Akikre túlzás nélkül bármikor és bármiben számíthatunk, akikre rá merjük bízni magunkat – miközben tudjuk, hogy ők is hasonlóan vannak ezzel. Emberek, akik a legnehezebb pillanatainkban is mellettünk álltak. 

Akik megtartottak, amikor én már épp elengedtem volna magunkat, és akik kirángattak helyzetekből, amikor mozdulni sem bírtam. Ezzel a maroknyi emberrel olyan védőhálót szőttünk magunk köré, ami évek alatt sem veszített az erejéből. Pedig nem találkozunk mindennap, nem beszélünk minden apróságról, és – mostanra biztos tudjátok, hogy mire akarok kilyukadni – a legtöbbjükkel nincs is köztünk rokoni kapcsolat.

Végül egy beszélgetésünk alkalmával épp a gyerekem volt az, aki megfogalmazta: a családunkat nem feltétlenül a rokonaink alkotják.

Ha egy kicsit mélyebbre hajolunk, amikor benézünk a motorháztető alá, talán épp ez az, amiről az oly sokszor gúny tárgyává tett Halálos iramban-sorozat is szól: eldönthetjük, hogy mik azok az értékek, amelyek mentén közösséget akarunk vállalni másokkal (lásd a címben szereplő Toretto-idézet), és meghúzhatjuk a határainkat ott, ahol bizonyos dolgokkal már nem tudunk azonosulni.

Választhatunk magunknak saját családot, olyanokat, akikkel aztán közösen építkezhetünk, gyógyulhatunk, szerethetünk – ha pedig erre néhány évente épp a legújabb Halálos iramban kell hogy emlékeztessen minket, én azt sem bánom.

Kiemelt képünk forrása: UIP-Duna Film

Mózes Zsófi