–

Amikor néhány hete a VLV vízilabda-szakportál körkérdést intézett a férfi-vízilabda OB I vezetőedzőihez, hogy felmérje, a szakemberek szerint mi az oka a sportág jelenlegi hullámvölgyének, a válaszok egyszerre voltak evidensek és megdöbbentők.

A racionális (gazdasági, sportszakmai) okokon túl ugyanis az edzők kivétel nélkül a népszerűség hiányára, a nézőszámcsökkenésre és a rossz marketingre hivatkoztak. Az országban, amelynek nemrég még államformája és öndefiníciója volt a vízilabda-válogatott.

Ültem vasárnap A nemzet aranyai díszbemutatóján, és az járt a fejemben, mégis mire volna még szükség ahhoz, hogy a sportág illetékesei „megmarketingeljék” a vízilabdát, amikor épp most néztem végig két és fél tempósan vágott órában valamit, amilyenhez hasonló nemigen akad a sporttörténelemben. 

Nem, ez nem a „Magyarországon világhírű” kategória, sportszakmai, statisztikai, popkulturális és még ki tudja, milyen egyéb szempontból is tény: a Kemény-csapat három olimpiai aranya (amely persze valójában megannyi kontinenstornán és világversenyen elért sikert takar) alapjaiban változtatta meg, amit 1997 és 2008 között a sportról Magyarországon gondoltunk.

Egy, A nemzet aranyaihoz hasonló film tehát tulajdonképpen magától értetődő, mi több, szükséges. Kérdés, képes-e bármilyen alkotás felnőni a feladathoz. Lehet-e mértéket tartani, nem fulladunk-e a saját örömkönnyeinkbe, nem mérik-e el az ütést az alkotók, ha Benedek Tibor archív felvételeihez és a még mindig eleven traumához kell nyúlniuk, amit minden idők egyik legjelentősebb vízilabdázójának tragikus elvesztése jelent.

Egyáltalán: van-e egyfajta „helyes” feldolgozása ennek a történetnek? A filmvetítés után biztos vagyok benne, nincs. Ahogyan abban is: az egyik lehetségest sikerült szépen elkapni és rácsavarni – anélkül, hogy meghaltunk volna a szépségben.

Hagymáz nélkül

Az idő mindent megszépít, ugye – csak épp van, amit nem szükséges (vagy egyenesen tilos) megszépíteni. Vagy mert szép az eleve, vagy azért, mert úgy teljes az összkép, ha beszélünk arról is. Noha nem igazán merülünk mélyre, akad ilyenből is néhány a filmben: Benedek koholt doppingbotránya, a csapat Kemény Dénesbe vetett bizalmának megingása – de nem ritkán önreflexíven tálalt esetek is. Varga Tamás még mindig szégyentől el-elcsukló hangon beszél a tömegverekedésbe fulladó klubmérkőzésről, amelyben eltörte válogatottbeli csapattársa, Kiss Gergő arccsontját – aki nem mismásolja el a választ arra a kérdésre, milyen érzés volt az eltiltás után újra együtt játszani a nemzeti csapatban. Vagy Kásás Tamás vallomása arról, mennyire volt fáradt testileg és mentálisan az athéni döntő utolsó, legendás negyede előtt – amikor Kemény Dénes azt találta mondani neki:

„Döntsd el: van még hét perc vagy négy év.”

Narrátor: eldöntötte. A kérdést is, a meccset is. 

A film legfőbb erőssége épp ezért nem az, hogy belesüppedhetünk a segítségével a hasztalan nosztalgiába, hanem hogy aprólékosan készíti el a tablót – mágnestáblát, ha úgy tetszik –, amelynek segítségével átlátható és megérthető, kinek milyen szerepe volt a sikerszériában. Hogy mennyit jelenthet, ha Fodor Rajmund néhány másodpercig a víz alatt úszik, Varga Zsolt spirituális szeánszot tart a csapatnak, Molnár Tamás eldönti, hogy márpedig, ha ő most labdát kap, akkor nem szarozik, rálövi.

Sorjáznak az olyan jól ismert, vagy épp eddig a nagyközönség számára ismeretlen szállóigék, mint Szécsi Zoltán Kósz Zoltánhoz (kapusok egymás közt) címzett mondata az elődöntő után:

„Én ma szereztem neked egy érmet, te holnap ki fogod nekem színezni.”

Egy csapat, egy éra, de tulajdonképpen a sport lényege egyetlen mondatban.

A játékos-önéletrajzok és nagyinterjúk halála az a döbbenetes mennyiségű közhely, ami valamiért a sport közegéből nem akar kikopni. A jó hír, hogy ebben a filmben kevés ilyen akad, sőt: élvezet hallgatni, ahogyan a játékosok felidézik az egykori eseményeket.

Az pedig, amikor ugyanazt a sztorit ketten-hárman mondják el, ennyi év után is akkora összhangban, hogy a tagmondataik gond nélkül fűzhetők egymásba, lényegében kognitív szinten is választ ad arra a kérésre, mitől volt ez a (keretben és időben három olimpiát átérő) csapat korszakos.

És hadd süvegeljem meg itt a vágómunkát: ennek a filmnek sok helyütt olyan ritmusa van, mint a csapat játékának, amelyről szól. Csak hátra kell dőlni, és élvezni. Itt-ott tapsolni lett volna kedvem egy-egy parádés átadásnál.

 

A bőség zavara

Ami felróható, az sem feltétlenül hiba, sokkal inkább szükségszerű lemondás. Óhatatlan ugyanis, hogy ekkora alapanyag esetében kimaradjanak események, személyek, mozzanatok. Vannak ilyenek bőven. (Vessük közbe: ennek okait, körülményeit nem firtatnám, nem kenyerem a bennfenteskedés.) Így is két és fél óra a film, és a legnagyobb jóindulatommal sem tudom megmondani, ez vajon mennyire szippantja be azokat, akiknek fogalmuk sincs a vízilabdáról. 

Én életem első szakítását is annak köszönhetem, hogy a pasim egy vízilabdás éremátadó alatt hívott a vezetékesen – én meg szóltam, hogy nem érek rá, és bontottam a vonalat. (Többé nem vette fel aztán.) Szóval nekem ez a film újraélés volt elsősorban, százszor látott ismétlések pompásan kirajzolt mintázata: a rendszerezett, okosan felépített, itt-ott nyilván kicsit hatásvadász, de azért mégiscsak objektív fajtából. Ez utóbbi pedig lényeges dicséret: mert mutassatok nekem egy vérbeli szurkolót, aki valaha is akart egy pillanatra is objektív lenni! (Kiröhögöm.)

A nemzet aranyai tehát ügyesen tempózik szakmai és közönségszempontok közt, elképesztően értékes képanyaggal támasztva alá szinte minden kiejtett szót (jelentős részben Csurka Gergely érdeme, akinek azonos című könyve a film egyik pillére, és említsük meg Suba Kata lelkiismeretes kutatómunkáját is), mégis marad némi hiányérzet bennem a végén.

Mégpedig amiatt, hogy tele az összes streamingszolgáltató olyan sportdokusorozatokkal, amik tizedennyi nyersanyagból, lelkiismeretességgel és aprólékossággal készülnek. A nemzet aranyai egy két és fél órás pilot egy pazar tévésorozathoz. És ez esetben a pilot nem a kezdetlegességet, kidolgozatlanságot, hanem azt jelenti, hogy sokkal többet szeretnék látni ebből, így.

Hiányzik a lezárás, érdekelne a történet popkulturális vonulata, el tudnék képzelni egy szigorúan taktikai megközelítésű epizódot – legalább kétszer ennyi játékidő már az is, amit hirtelenjében felsoroltam itt. Tisztában vagyok azzal, hogy ennek milyen korlátai vannak (az időbelin és az anyagiakon túl például a felvételek engedélyeztetése a NOB-nál, stb.), mégis: ha valamit, akkor ezt kellene mutogatni a Netflixen. Mert ez – legyen bármennyire is niche sportág a vízilabda globálisan – egy nemzetközileg is érdekes történet bármely sportkedvelő számára.

Szülei egy éjfekete koporsót kaptak nászajándékba, a kis grófnő mégis szerencsés csillagzat alatt született

Kult – 2023. április 17. – MLM

És akkor körbeértünk: elképzelésem sincs, mi kellene még ahhoz, hogy a sportágnak végre valaki a hóna alá nyúljon, és kihúzza a medencéből. Azt a meccset már rég lefújták – ideje lenne újat kezdeni. Csak előtte megnézni és kielemezni az előzőt. Erre pedig remek alapanyag A nemzet aranyai.

Csak hát, ahogy Varga Zsolt fogalmazott a filmben: „A győzelem istennőjének nem könyörögni kell, hanem méltóvá válni a kegyeire.”

Képek forrása: Fórum Hungary

Csepelyi Adrienn