Az ember, aki betöltötte a lelkünkben tátongó Pedro Pascal alakú lyukat

–

Mi tartott ennyi ideig, kedves világ?

A telefonomon jelenleg 68 darab jegyzet van. Külön mappát kaptak a céges megbeszéléseken felírt emlékeztetők, a bevásárlólistá(i)m, az innen-onnan lementett receptek, amelyeket sosem fogok megfőzni, az otthoni ügyes-bajos intéznivalók, életem sohavégetnemérős to-do listája, a (maaaajd) készülő könyvemhez lejegyzett random gondolataim, egy mindenkori ajándékötlet lista, a tavalyi gyógytorna-foglalkozásokon felírt gyakorlatsorok, az Elviszlek magammal epizódjainak jegyzetei (egy közös mappában)… és Pedro Pascal.

Valami különleges elégedettség öntött el, amikor erre a cikkre készülve megnyitottam a róla szóló jegyzetet. Mintha kikerekedett volna a világ. Mintha neki mindig is ott lett volna a helye a feljegyzéseim között, csak eddig nem tudtam erről. Hogy Csepelyi Adrienn kollégámat idézzem,

„a Pedro Pascal alakú hiány” betöltésre került a telefonomban. És az életemben. Meg tiédben is. Ahogy az egész univerzuméban, nemtől, kortól, családi állapottól függetlenül.

Jól van, persze, tudom, neked már a Narcosban is feltűnt, és te már a Trónok harcában is beleszerettél (mondjuk ott, Oberynként egy kicsit én is)… legfeljebb a nevét nem jegyezted meg. De nekem például csak most, a The Last of Us után esett le, hogy hiszen ő volt Nathan Landry államügyész is, aki Alicia Florrick férjét próbálta bekasztlizni A férjem védelmében (The Good Wife) című kedvenc ügyvédes sorozatomban. És még annyi mindenben lát(hat)tam! Bizony, a fél világ most realizálja, hogy Pedro Pascal mennyi mindenben játszott, hogy végig itt volt a szemünk előtt.

Mégis, mi tartott ennyi ideig, kedves világ? Hát hogy lehet, hogy ezt a kincset ez idáig nem vetted észre? És hogy lehet, hogy most meg ennyire szereti őt az egész világ? Miért pont most? És miért pont őt szereti ennyire? 

Nos, mivel születésnapja van (de tényleg csakis ezért), az elmúlt napokban alaposan elmélyedtem a munkásságában, az életében, a stílusában, a személyiségében, elemeztem az eddigi nyilatkozatait, felkutattam az összefüggéseket, kibogoztam az ok-okozatokat, és szoros copfot fontam a tanultakból. Mert valakinek ezt a kulimunkát is el kell végeznie. (Szívesen.)

Az alábbiakban öt pontban összefoglalom, hogy (szerintem) mi az oka annak, hogy – noha még csak április van, de már most kijelenthetjük: – 2023 Pedro Pascal éve. 

Pedro mindannyiunk ismerőse

„Mindenhol otthon vagyok, és sehol sem vagyok otthon”

– foglalta össze származási történetét Pascal nemrég a WIRED magazin címlapinterjújában.

Pedro, Balmaceda vezetéknévvel egy baszkföldi nagypapa és spanyol nagymama leszármazottjaként Chilében született. Értelmiségi szülei (anyukája gyerekpszichológus volt, apukája meddőségi specialista) a Pinochet-rezsim üldözöttjeiként Európába, azon belül is Dániába menekültek az akkor még kicsi gyerekekkel, majd végül az Egyesült Államokban telepedtek le. De a megnyugvást az amerikai bevándorlás sem hozta el, a család sokáig kereste a helyét; Pedro a gyerekkorát Texasban és Dél-Kaliforniában töltötte, majd – anyukájának, Veronicának köszönhetően – New Yorkba költözött színészetet tanulni, közben pedig a Times Square egyik éttermében dolgozott felszolgálóként.

Ezt a kényszerű „hontalanságot” óriási szorgalommal és derűvel keretezte át és fordította saját javára.

A sokféle otthon, a gyakori össze- és szétkapcsolódás fejlett alkalmazkodási képességet, és erős rezilienciát adott a színésznek, márpedig ezek a képességek – ahogy azt most, 2023-ban már az egész világ a saját bőrén tapasztalja – óriási értékkel bírnak, és az emberi túlélés tartóoszlopaivá váltak.

Másrészt, mivel annyi helyen megfordult és olyan sokféle helyzethez és emberhez kellett alkalmazkodnia, mára szinte mindenki képes valami ismerőset meglátni benne.

Pedro egy kicsit mindannyiunk haverja, egy kicsit mindannyiunk szomszédja, egy kicsit mindannyiunk apukája daddyje… de erről majd később.

Élete nagy traumája, édesanyja elvesztése pedig további kapcsolódási pontot jelent mindannyiunknak, akik valaha végigküzdötték magukat a gyász fázisain egy szerettük halála után. Pedro huszonéves volt, amikor Veronica öngyilkos lett, és ez majdnem a fiú karrierjébe került. A tragédia után az épphogy beinduló színészi munkák elapadtak, és az ügynökét is elvesztette. Hogy micsoda elementáris ereje van egy ekkora veszteségnek, csodásan fogalmazta meg a Paula magazinnak 2017-ben: 

„Ő volt életem szerelme. Minden egyes nap gondolok rá. Én nem imádkozom, így nem tudom egy vallásos gyakorlat segítségével közel hozni magamhoz, de érte élek, érte megyek tovább, még akkor is, ha ő már sosem lesz itt. Amikor elveszíted a legfontosabb embert az életedben, amikor rájössz, hogy ilyen veszteség egyáltalán lehetséges, és hogy az, amitől a legjobban félsz az életben, valóban megtörténhet veled, az kettéosztja az időt. A vízválasztó előtti és utáni korszakra.” 

 

Pedro Balmaceda végül 24 évesen úgy döntött, hogy felveszi édesanyja vezetéknevét, és Pedro Pascalként születik újjá. 

Pedro, a munkakutya

Az az érzésem, hogy az őt körülvevő kultusz egyik legfontosabb oka, hogy az emberek egyszerűen kedvelik az ilyen underdog-történeteket.

Pedro egymás után játszotta a különböző fájdalmasan sztereotipikus hispán férfi szerepeket a bandavezértől a drogdílerig. A 2000-es években egy-egy epizód erejéig a Law&Ordertől a CSI-ig több krimisorozatban megfordult, de mindig ugyanaz lett a vége. Oscar Isaac színésszel – akivel egy off-Broadway darabban játszottak együtt és barátkoztak össze – egy néhány évvel ezelőtti videóban kiválóan szórakoznak azon, hogy Pedro karrierje első két évtizedében folyamatosan meghalt. Az első visszatérő (és a történetet túlélő) szerepét épp A férjem védelmében című tárgyalótermi drámasorozatban kapta, még az ikonikus bajusz nélkül (biztosan ezért nem emlékeztem rá!).

Tény, hogy elképesztő kitartása és munkabírása van. Rengeteget dolgozott mindenféle elismerés és hírverés nélkül, mire megérkezett oda, ahol most van.

Amikor megkapta az áttörést jelentő szerepet a Trónok harcában, már 39 éves volt, amit hollywoodi években mérve kábé úgy érdemes elképzelnünk, mint amikor a kutya életkorát héttel felszorozzuk. Azt, hogy ennek a szerepnek egyáltalán a közelébe jutott, egy másik szakmabeli jó barátjának, Sarah Paulsonnak köszönheti, akivel egyetemi évfolyamtársak voltak. Az anekdota szerint Pedro addig nyaggatta Sarah-t, amíg az oda nem adta barátnőjének, Amanda Peet színésznek (akiről ITT írtunk korábban) Pedro telefonnal felvett castingvideóját, Peet pedig továbbadta a férjének, aki nem más, mint a Trónok harca egyik showrunnere, David Benioff. 

Benioff a Variety magazinnak így nyilatkozott Pascal felvételéről: 

„Először is, egy iPhone-nal felvett szelfivideót küldött, ami eléggé szokatlan volt. Ráadásul ne is egy új típusú, menő kamerás iPhone-t képzeljetek el.

Nagyon szarul nézett ki a felvétel, még csak nem is függőlegesen vette föl, az egész iszonyú amatőr munka volt. Kivéve az előadást, ami viszont intenzív volt, hiteles, és pont olyan, mint amit kerestünk.” 

Pedro megkapta Oberyn Martell szerepét a Trónok harca egyik – ha nem a – legjobb évadában, a negyedikben, amikor a sorozat épp az abszolút csúcson volt. És noha a karakter persze megint (spoiler!) meghalt a szezon végére, Pascal végre valahára áttörte a falat és világhírű lett. „Néztük őt az első forgatási napon készült felvételeken, aztán az egész évadban, és úgy éreztük, hogy sokkal több elismerést érdemelne. Jelölték őt eddig bármilyen komoly díjra? Hát, kellett volna. Azt mondogattuk, hogy neki óriási sztárnak kell lennie, mert annyira jó színész és olyan jó ember” – mondta Benioff még 2020-ban.

Jó, hát van hozzá szemük. A dolog ugyanis végre tényleg beindult, jött Javier Peña szerepe a Netflix Narcos sorozatában, majd a Mandalorian (bocs, gyerekek, de annyira hülyén néz ki az magyarul, hogy „Mandalóri”) címszerepe. Igaz, ebben meg maszkot húztak rá – nem is értem, tényleg, hát ezek ott a Disney-nél nem látják azt, amit mi látunk? (Nyugi, Star Wars-fanok, tudom, hogy miért van rajta sisak!) És közben felfedezték a magazinok meg a divatházak is, úgyhogy egyre szaporodtak a Pedro Pascalt tartalmazó magazincímlapok és „a legvonzóbb férfi-listák”.

Mire eljött 2023 januárja, és Joel Miller berobbant a képernyőnkre az HBO posztapokaliptikus gombazombi-sorozatában, addigra a világ már több mint kész volt Pedro Pascal fogadására.  

Pedro Pascal az új férfiideál: kívül kemény, belül érzékeny

Egyáltalán nem véletlen, hogy ez a baltával faragott arcú és közben csipkézett lelkű ember épp mostanra érett világsztárrá. Mostanra érett be ugyanis az a tendencia is, amely nagyjából tíz évvel ezelőtt kezdődött, és végleg leszámolt a feljogosított, arrogáns, macsó férfikarakter egyeduralmával.

A 2020-as évek férfiideálja a képernyőn érzékeny és vicces, de közben azért erős is és szívós, kicsit szégyellős, és van neki sötét oldala, amit csakis indokolt esetekben mutat meg, de akkor nagyon. Képes az önreflexióra, valamint nem veszi magát túlságosan komolyan, no meg persze – mert hát: Hollywood – simán alkalmas arra, hogy nők százmilliói legeltessék rajtuk a szemüket, természetesen szigorúan tárgyiasításmentesen.  

 

Szóval mindent tud, és pont olyan, mint Pedro Pascal, értitek.

A legutóbbi róla szóló portréban, a már említett WIRED anyagban olvastam talán a legjobb összefoglalót arról, miért is passzol olyan jól a mai világunkhoz Pascal karaktere: 

„Erejének forrása az a látszólagos ellentmondás, ami a lelke mélyén lakozó empátia és a keménykötésű, hősies külső között feszül. Miközben a kommersz szuperhősök olajozott teste a tökélyhez közelít, addig Pascal arca idővel megérett. Azt, ami csillogásban esetleg hiányzik, kompenzálja a karcossága. Határozott vonásai és őszülő arcszőrzete a védelmező benyomását kelti. A »The Last of Us« sorozat Joel Millere szerepében a kietlen tájon a szemünk előtt küzd személyes gyászával és az emberiség veszteségeivel. Alakítása egyszerre fenyegető és szívszorító, miközben mélyen érzelmes – természetes adottsága, hogy képes megtalálni egy ellentmondásos hősben az emberséget.

Ez maga Pascal. A mi ellentmondásos hősünk. Az empátia, amely mindannyiunkat átölel.”

És ha már empátia…

Elfogadás és arányérzék: Pedro Pascal a neved

Amit mások toleranciának hívnak és a zászlajukra tűznek (vagy épp legszívesebben máglyán égetnének), az számára az élet maga. Az, hogy mit jelent valóban olyannak elfogadni a másik embert, amilyen, hogy mit jelent tényleg feltétel nélkül szeretni valakit, csak az tudja, aki gyakorolja. Aki számára az élet elhozta ennek a vegytiszta, kiérlelt szeretetnek a megtapasztalását. 

Pascal két testvére közül az egyik transznemű. Húga, Lux Pascal színészmesterséget tanul a világ egyik legjobb művészeti egyetemén, a New York-i Julliardon, Pedro pedig szereti és támogatja őt. Ennyi. Ez nem propaganda, hanem az életük. 

Talán mert ilyen magától értetődő a családi szeretet náluk, talán mert Pascal lényében van valami példátlan, ellentétes oldalakat egymáshoz kapcsoló mágneses erő, az empátia támogató ölelését még azok sem kérik ki (vagy nem olyan hangosan) maguknak, akik a woke culture-tól idegrángást kapnak. 

Amikor felteszik neki a kérdést az újságírók, nem tart-e attól, hogy ez majd elidegeníti a nézők egy részét, vagy nem fél-e, hogy átpolitizálódik az egész jelenléte, azt válaszolja: 

„Az én szívem a marginalizáltaké, az esélyteleneké, és ez nem választás kérdése. Valahogy úgy érzem: hogyan is merném nem támogatni azokat, akik támogatásra szorulnak, nem védeni azokat, akik védelemre szorulnak? Ha megállnék átgondolni, lehet, hogy nem lennék képes helyesen cselekedni. Miközben ez az abszolút minimum. De tényleg, a legeslegkevesebb, amit meg kell tennem” – mondta a WIRED-interjúban. 

„I'm your daddy”

Ezt hagytam utoljára, mert kihagyni lehetetlen. Pedro Pascal ugyanis azon nagyon ritka kulturális ikonok egyike, akiért egyszerre rajonganak a szülők és a tizen-huszonéves gyerekeik. Lehet, hogy utóbbiak nem a sorozatokból vagy filmekből ismerik, hanem mémekből és TikTok filterekből, de a rajongás az rajongás. A zaddy az zaddy. 

Gyorstalpaló: az internetszlengben (ami, mire ezt leírom, lehet, hogy változik) a daddy középkorú vonzó férfit jelent, míg a zaddy – mondjuk így – az ő 2.0-as változata; egy egészen elbűvölő daddy, aki stílusos és lehengerlő, sőt szexi. Pascal pedig örömmel vette magára a jelzőt, sőt, egy tavalyi Vanity Fair-videóban saját maga hangosította fel az egészet, amikor kijelentette, hogy 

„Daddy is a state of mind, you know what I’m saying? I’m your daddy.” Azaz: „A daddység hozzáállás kérdése, érted? Én vagyok a daddyd.”

Amire persze azonnal ledobta a láncot az internet, és a mémvonaton azóta sincsen fék.

Szóval Pedro nemcsak hogy megérkezett, hanem szélsebesen robog tovább. Legközelebb gyerekkori kedvencével, Pedro Almodóvarral forgatja a Strange Way of Life című filmet, amelyben Ethan Hawke-kal szeretnek egymásba mint két cowboy. És közben téglánként bontja tovább a macsó férfi sztereotípiáját, egyebek közt az öltözködésével is, amit, saját bevallása szerint, almodóvári hatásra alaposan kiszínezett az utóbbi időszakban. 

De azért van, aminek megváltozására, úgy tűnik, nem kell számítanunk.

Pascal ugyanis hallgat a Narcos rendezőjére, aki annak idején megnézte színházban (ahol a szerephez meg kellett növesztenie az arcszőrzetét), és ezekkel a szavakkal győzte meg Pedrót, hogy a továbbiakban tartsa meg a bajszát: „Soha ne vágd le a bajszodat, mert nélküle úgy nézel ki, mint a nagyanyám”.

Tehát a bajusz az marad. 

Kiemelt kép: Pedro Pascal a The Last of Us című HBO sorozat premierjén 2023. januárjában, Los Angelesben (Fotó: Axelle/Bauer-Griffin/FilmMagic via Getty Images)

D. Tóth Kriszta