„Annyira nem voltak vészesek a kapcsolataim, mint ahogy a szövegeinkből tűnhet”
Végh Jankával, a Pandóra Projekt dalszerzőjével beszélgettünk
Arról, akinek már huszonegy évesen tizenöt év zenei tapasztalat van a háta mögött, és egy folyamatosan felfelé törekvő zenekar élén áll, azt gondolnánk, képes elhinni magáról, hogy elég jó abban, amit csinál. Végh Jankából viszont árad a szerénység, a szakmai alázat, a folyamatos fejlődni akarás, és a kollégái iránt érzett rajongás. Pichler Zsófi a Pandóra Projekt dalszerzőjével és egyik énekesével, Végh Jankával beszélgetett.
–
A Pandóra Projektről Deli Csenge ÍRT már korábban, de akinek esetleg nem cseng ismerősen a zenekar neve, rögtön érdemes pótolni a hiányosságot. A 2021-es riport óta rengeteg minden történt a zenekarral: Major Dóra, azaz Dorci és Végh Janka első, Instagram Live-on adott karanténkoncertje után, a lányok számos hazai színpadon megfordultak már, bejártak több fesztivált, idén januárban megjelent az első albumuk, nemrég pedig a Margaret Islanddel országos turnéra indultak. Az energikus duó dalszerzőjével beszélgetve csak kapkodom a fejem, mennyi lendület van bennük együtt, és külön-külön is.
Zene a kezdetektől
Jankának kicsi korától kezdve jelen van a zene az életében, ének-zenei általános iskolába járt, mellette hegedülni, majd énekelni tanult.
„21 éves vagyok, ebből 15 éve aktívan járok zeneiskolába, ami elég durván hangzik” – mondja. „Multifunkciós” gyerekként több mindenben is kipróbálta magát, de mint mondja, a zene maradt meg az életében a legtartósabban.
„Egy kreatív gyerekből bármi lehet. A legmeghatározóbb szerintem az, hogy mire fókuszál a szülő, milyen irányba tereli a gyerekét. Nálunk ez a zene lett.”
Bár Janka azt is hozzáteszi, hogy mindez nem ment zökkenőmentesen.
„A zeneiskolában több rossz élményem is volt. Egy hétévesnek azt mondani, hogy tehetségtelen, miközben épp csak nemrég tanulta meg, hogy fogja kézbe a hegedűt, szerintem felelőtlenség.
Évekig szorongtam, hogy nem vagyok elég jó. Megmaradt bennem az érzés, hogy biztosan tehetségtelen vagyok.”
Tehetségtelenségről azonban szó sincs, hiszen Janka tavaly felvételt nyert a Bartók Konzervatóriumba, népi ének szakra, hegedű másodszakra.
„Egy hihetetlenül kedves embert kaptam hegedűtanárnak, de annyi elfojtott feszültség volt már bennem, ami a hangszerhez kötődött, hogy állandóan bőgtem az órákon, ha arra kért, hogy hegedüljek” – meséli Janka, akinek sokat kellett dolgoznia régi sérelmein. A fiatal lánynak korábban az énektanulással is voltak rossz élményei, de édesanyja szerencsére időben felismerte, hogy egy másik helyen kellene folytatni a tanulmányait.
„Ezután visszatért a zenélés öröme, teljes felszabadulásként éltem meg” – emlékszik vissza Janka. Az érettségi utáni útkeresés során, egy zenei menedzsmentképzésen találkozott Dorcival, akivel hamar megtalálták a közös hangot, és beindították a Pandóra Projektet.
A népzene mindig ott lesz
A közben elkezdett konzervatóriumi tanulmányokra Jankának nem maradt kellő energiája, de a népzenére a mai napig biztos pontként tekint: „A magyar népzenéhez mindig vissza tudok nyúlni, zenei adattárakban böngészek, ahol a gyűjtésekben tematika alapján is tudok keresni, akár meghallgatni a huszadik század közepéről származó felvételeket, ahogy a kis falvakban feléneklik a dalokat az asszonyok.”
A számtalan téma közül akarva-akaratlanul a megbántott szerelmes szövegek találják meg a leggyakrabban.
„Annyira nem voltak vészesek a kapcsolataim, mint ahogy a szövegeinkből tűnhet”
– nevet Janka. „Inkább arról van szó, hogy a szövegek révén dolgoztam fel az élményeimet, bizonyos dolgokat felnagyítottam, egyes karaktereket összemostam.”
Egyre több helyről érkezik pozitív visszajelzés
A szövegei úgy tűnik, megértő fülekre találnak, hiszen míg az első koncertjeiken a közönség soraiban inkább csak ismerős arcok, családi és egyetemi barátok tűntek fel, mára egyre nagyobb számú fiatal rajongó várja őket a koncertjeik után, hogy aláírást kérjenek.
A sok pozitív visszacsatolás, a közönség szeretete és a versenyek, pályázatok, amiket eddig nyertek, megerősíti a lányokat abban, hogy valamit jól csinálnak, és érdemes ezen az úton haladni tovább.
„Nyilván örülnék, ha az én dalszövegeimet elemeznék száz év múlva az érettségin, de szeretnék már most is, a jelenben valami olyat csinálni, ami megfogja az embereket, ami segít nekik befelé fordulni, elgondolkozni vagy éppen megélni a saját érzelmeiket.”
Szerencsés találkozások
Az alkotáshoz leginkább impulzusokra van szükség, nem is kevésre.
„Nagyon intenzív két évünk volt a Pandórával, kicsit azt éreztem, hogy futószalagon gyártom a dalainkat, és mindegyik ugyanolyan, nem voltam elégedett magammal, annak ellenére, hogy Dorcitól és másoktól is jó visszajelzéseket kaptam. Ha tehetném, legszívesebben életem végéig különböző előadóktól tanulnám el a technikáikat, hogy folyamatosan fejlődni tudjak” – teszi hozzá Janka.
A másokkal való együttműködésre nem is kellett sokat várni, a lányok és a Margaret Island útjai keresztezték egymást: „Először a tagokat kedveltem meg, aztán a zenéjüket. Kezdő zenészként a Margareteseknél jobb tanárt, mentort se zenekarilag, se emberileg nem lehetne kívánni.”
A zenekarok közötti jó kapcsolaton túl, Janka szoros barátságot ápol a Margaret Island basszusgitárosával, Törőcsik Kristóffal is. „Nagyon szerettük volna, ha azok az energiák, amelyek egy-egy beszélgetés alkalmával felszabadulnak köztünk, össze tudnak állni egy dallá. Augusztusban írtunk Kristóffal egy számot, ami annyira jól sikerült, hogy hirtelen nem is tudtuk, mit csináljunk vele” – mondja Janka.
Szerencsére mindkettejük mögött erős hátországként álltak a zenekarok, így nem volt féltékenykedés, amikor saját, független dalként adták be a szerzeményt A Dal című műsor pályázatára. Janka szerint mindkettejük számára az eredeti zenekaruk szerepel a prioritási lista első helyén, a külön út azonban jó hatással van a kreativitásukra.
„Dorci számára is az a lényeg, hogy képes legyek alkotni, hogy továbbra is sorra tudjam kiírni magamból a dalokat, és hogyha ehhez az kell, hogy néha a saját utamat járjam, akkor ő teljes mellszélességgel mellettem áll és támogat.
Ha azt mondaná, hogy csak a Pandórára korlátozódjak, és minden dal, amit írok, az a zenekaré legyen, akkor valószínűleg nem tudnánk tovább együtt dolgozni, mert egyszerűen vannak olyan dalok, amiket nem ebben a pandórás mesevilágban szeretnék kiadni, megalkotni.”
Janka és Kristóf hamarosan élő műsorban adhatják elő a szerzeményüket, a műsorra való felkészülés pedig tovább mélyítette a barátságukat.
„Mostanában sokat vagyunk a stúdióban, így olyan dolgokról is van alkalmunk dumálni, amiket amúgy nem tudnánk megbeszélni, mert elrohanunk folyamatosan egymás mellett. Most nem kell semmit magyarázni vagy túlbeszélni, nem kell kést a nyakunkhoz szorítva kierőszakolni magunkból a dalszerzést, egyszerűen csak gurulnak ki szépen az érzelmek.”
Valamit el kell engedni
Persze közben nem állt meg az élet a Pandórával sem, a januári lemezbemutató koncert egyben egy korszak lezárása is volt, a csapat ugyanis elköszönt a dobosuktól, a basszusgitárosuktól és a szólógitárosuktól is. Az együtt töltött két intenzív nyár összekovácsolta őket, mégis úgy érezték, ideje külön utakon folytatniuk a zenélést.
„Nagyon jó barátok lettünk, néha túlságosan is összezártunk, így a zenekar többi része úgy érezhette, hogy ők kimaradnak valamiből. A srácoknak szakmailag fontos felkéréseik jöttek, így nem tehettük meg, hogy választás elé állítjuk őket: velünk jönnek turnézni, mert jó barátok vagyunk, vagy továbblépnek a karrierjükben.”
Támogatás nélkül nem megy
Jankát nem csak zenésztársai támogatják, családja is ott van mögötte védőhálóként. Azt mondta, édesanyja a legnagyobb támogatója, a legtöbb fellépésén igyekszik ott lenni, még akkor is, ha utána hajnalban kell hazavonatoznia Budapestről.
„Nagyon sok szinten úgy alakítja az életét, hogy nekem jó legyen, hogy igazán ki tudjak teljesedni, hogy boldog lehessek abban, amit csinálok.”
Jankát rengeteg erős női karakter veszi körül az életében, a munkában és a magánéletben egyaránt. Apai nagymamája telefonon igyekszik rá vigyázni a távolból, anyai nagymamája pedig teljesen új arcát mutatja, mióta beindult unokája zenészkarrierje.
„Ő mindig egy konszolidált nagymama volt. Viszont mióta elkezdtem komolyabban zenélni, ő a legnagyobb bulikirálynő, ott ropják anyámmal a koncertjeinken” – meséli Janka nevetve.
A tanítás és az alkotás a jövő részét képezik
„Nem szeretnék életem végéig énekes maradni. Ötven év múlva már nem szeretnék a színpadon állni, sokkal inkább megbújnék a háttérben, és átadnám a terepet a fiataloknak, támogatnám őket a tapasztalataimmal”
– mondja Janka, de azért a következő tíz–tizenöt évben még kihasználná a színpadi lehetőségeket.
A lányok megállíthatatlanul haladnak előre, és bár időnként beüt a krach és egyszerre történik minden, mindig összezárnak és megoldják.
„Rég éreztem ekkora stabilitást. Azt gondolom, hogyha most lezuhan egy tégla, nekem akkor is van egy zenekarom, van egy projektem, van egy anyukám, egyetemre járok, van egy Dorcim, van egy munkahelyem. Gyorsan le is kopogom, mielőtt rácáfol az élet!”
Képek: Chripkó Lili/WMN