–

Okos lány ez a Greta Gerwig, a Kisasszonyok forgatókönyvíró-rendezője. Mielőtt belekezdene a történetmesélésbe, felmenti magát a regény szerzőjének credójával: „Sok a bajom, ezért vidám meséket mondok.” Vagyis a további két órában nem az élet realisztikus ábrázolására kell számítani – mesét látunk majd. A meséknek pedig mi a céljuk? Hogy a problémáinkat szimbólumokba csomagolva reményt adjanak nekünk. Aki ezek után számonkérné a valóságot vagy a korhűséget, annak máris az orrára lehet koppintani: hát nem olvastad a film mottóját?

De más szempontból is fontos ez az önreflexió, amit a film eleji felirat közvetít. Ha egy nő arról készít filmet, milyen szép, nemes és fontos dolog a női közösség, mennyi érték van benne, és a tagjai hogyan találják meg egyenként is a maguk boldogulását a többiek támogatásával, akkor a férfiak könnyen legyintenek rá, mondván: csak egy női történet. Pedig ennek a vállalásához és véghezviteléhez is ugyanolyan elköteleződésre és szakmai felkészültségre van szükség, mint amikor egy férfi háborús történetet mesél el (és minden létező díjat besöpör vele).

Nem minőségi mérce, hogy egy film vidám és könnyed-e, vagy éppen sötét és nyomasztó. A könnyedséget előállítani ugyanolyan kemény munka (sőt, sokak szerint nehezebb), és itt ez volt a cél.

Olyannyira, hogy részben épp ez indokolhatta a Kisasszonyok újabb adaptálását. Hiszen mégis minek kellett az eddigi három feldolgozás – köztük az 1994-es, sikeres változat – után még egy? (Biztos emlékeztek még arra, amiben Susan Sarandon, Winona Ryder, Kirsten Dunst, Claire Danes és Christian Bale játszottak.) Ha engem kérdeztek, akkor két fontos oka is lehetett: a hazafiság, és a feminizmus megerősödése.

A Kisasszonyok 1994-es verziójában: Claire Danes, Winona Ryder, Susan Sarandon, Kirsten Dunst és Trini Alvarado

Mintha Greta Gerwig azt mondta volna: nehogy már az angoloknak legyen egy Büszkeség és balítélete, ami az egész világon minden nőnek az önkiteljesedést és az igaz szerelmet szimbolizálja, és legfőképpen azt, hogy ez a kettő működhet együtt, mert létezik olyan férfi, akinek épp az önálló gondolkodású, egyenrangúságra törekvő nők tetszenek – és nekünk, amerikaiaknak ne legyen egy saját ilyen mítoszunk!? Hiszen ott van nekünk Louisa May Alcott, aki majdnem ugyanerről mesél, és csak egy kicsivel későbbi, de még hasonlóan romantikus korban, mint amiben Jane Austen…

Emma Watson, Saoirse Ronan, Florence Pugh és Eliza Scanlen

Greta Gerwig Kisasszonyok-feldolgozása annyi párhuzamot mutat a Büszkeség és balítélettel, hogy felsorolni is nehéz:

  • itt is egy olyan családba csöppenünk, amelyben eladósorban lévő lányok sorsa a tét;
  • főhősünk, Josephine March szintén olyan nő, aki az előnyös partinál jóval többre vágyik az életben, pedig anyagi helyzete alapján már egy vagyonos férjjelölt is áldás kellene hogy legyen neki;
  • itt is van a közelben egy gazdag földbirtokos férfi, aki rajong érte;
  • ő mégis lázad a társadalmi normák által rá osztott szerep ellen;
  • a lányok itt is különösen gyengéd viszonyt ápolnak egymással, és ez a női közösség adja az érzelmi biztonságukat egy anyafigurával a háttérben.

Úgy tűnik most, az új Kisasszonyok-adaptációt elnézve, mintha a Büszkeség és balítélet csak azért „nyomta volna le” eddig, mert nem volt jól becsomagolva. Nem tűnt elég romantikusnak, csillogónak és érzelemdúsnak, és nem sikerült olyan bátran modernizálni (dinamikussá és vagánnyá tenni), hogy a mai nézők is könnyen kapcsolódhassanak hozzá.

Úgyhogy Greta Gerwig leporolta és felcicomázta kicsit: adott hozzá egy olyan hollywoodi glamúrt, aminek nehéz ellenállni.

De ami talán még ennél is lényegesebb: szakítani tudott azzal a kosztümös filmekkel szemben támasztott elvárással, hogy legyenek korhűek. A Kisasszonyok maximum felerészben korhű, felerészben pedig mai. Ki látott például a tizenkilencedik század közepén olyat, hogy egy úrilány szalad az utcán? Vagy hogy két eladósorban lévő lány kísérő nélkül menjen bálba! Hát még olyat, hogy idegen férfiakkal kerüljenek testkontaktusba! Vagy akár olyat, hogy mártogatós tollheggyel írjanak papírra a térdükön vagy a levegőben? És ez csak pár apróság, ami szemet szúr, de természetesen a jelmezek is erősen újragondoltak (főleg Jo fejfedői), meg a frizurák is, hogy a táncjelenetek koreográfiájáról már ne is beszéljünk.

Mindenben nagy adag vagányság van, még abban is, hogy Greta Gerwig nem lineárisan meséli el a történetet, hanem összevissza ugrál az idősíkok között. 

Az üzenete pedig elég egyértelmű, mintha ki lenne írva a film homlokára: SISTERHOOD. Arra akar rávezetni minket, hogy ennél fontosabb nincs, mert a női összetartás egy puha, meleg fészek, amiben, ha időnként akad is civakodás, azt a sokkal fontosabb értékek simán legyőzik. Ilyen az egymásra figyelés, a szociális érzékenység, a tehetség (mindenki jó valamiben), és a gondoskodás.

A filmben felbukkanó férfiak mind áhítattal nézik ezt a sok szép, melegszívű, erős, de egyben finom nőt, és ott akarnak lenni a közelükben, mert az önmagában otthont jelent.

Nem állítanám, hogy ezek a férfialakok alaposan ki lennének dolgozva, ó, nem. Ők sajnos olyasmi szerepet töltenek be itt, mint a fiús filmekben a szép nők: afféle kiegészítők. Még a legfontosabb szerepben feltűnő Timothée Chalamet is, aki valószínűleg nem ezzel az alakításával fog bevonulni a filmtörténetbe. (Az is lehet, hogy nem az ő hibája, egyszerűen nem neki való a szerep.)

Saoirse Ronan és Timothée Chalamet

Így sajnos épp a szerelmi szálakat a legnehezebb elhinni: Laurie (Timothée Chalamet) átnyergelése Jóról (Saoirse Ronan) Amyre (Florence Pugh) nincs eléggé megalapozva, teljesen hiteltelen. Meg (Emma Watson) odaadása az őt szegény asszonnyá tévő John (James Norton) iránt pedig meglehetősen idealisztikus. Még szerencse, hogy Jo révbe érését a félszeg Friedrich (Louis Garrel) oldalán már vállaltan iróniával kezeli a film, ez mintha csak a nyerészkedő könyvkiadók (és producerek) miatt lenne így, akik szerint egy olyan történet, amiben a fiatal főhősnő fejét nem kötik be, nem is ér semmit.

Sokkal fontosabb, hogy Jo milyen utat jár be addig, amíg valódi íróvá, vagyis művésszé érik, és eljut addig, hogy elfogadtassa magát a középkorú, dörzsölt férfiak világában. Hogy megtanulja, mennyit ér, és ki tud végre állni magáért, és egy nap nemcsak egy olyan gyönyörű, szívvel-lélekkel és kézzel készített alkotást tudhat magáénak, mint egy saját könyv, hanem küzdelmének gyümölcseit, valamint a tudását át is tudja adni a következő generációknak. Erről akar mesélni igazából a Kisasszonyok. És bár ezt elfedi egy csomó röhögcséléssel, bájolgással, simogatással és romantikázással, de titeket ne tévesszen meg. Ez mind csak azért van, hogy könnyen csússzon le a falat.

Én a film hat Oscar-jelöléséből hármat azonnal megadnék: a legjobb női főszereplő szobrát Saoirse Ronannek, és a legjobb jelmez díját Jacqueline Durrannak, és Greta Gerwignek a forgatókönyvéért. Ronan persze nem fogja megkapni, mert idén Renée Zellwegernek áll a zászló, és amúgy is úgy gondolják, hogy előtte még sok nagy alakítás áll (ez vélhetően igaz is, de ez akkor is kivételes teljesítmény), Greta Gerwig pedig díj nélkül is bizonyította, hogy bármekkora projektet képes elvinni a hátán – szenvedéllyel, ízléssel, egyéni stílussal és szakmai rátermettséggel. Eljött az ő ideje így is, úgy is.      

Gyárfás Dorka

Képek: InterCom