Nem véletlen, ha egy sztárokkal forgatott kosztümös film nem kerül be a díjszezonba, és nem hallunk róla nyakra-főre. Ez többnyire azt jelenti, hogy hiába az izgalmas alaptörténet, a szemmel látható költségvetés, Kiera Knightley és Dominic West színészi értékei, az egyik legjobb magyar jelmeztervező, Flesch Andrea tehetsége (ami nem kevés külföldi kritikusnak szúrt szemet), vagy hogy a mi budapesti utcáinkat és impozáns épületeinket láthatjuk viszont, hiszen nagy részben itt forgatták – mindez mit sem ér, mert valahol félresiklott a projekt. Ezért lehet, hogy hozzánk is csak jó sokára, csöndesen érkezett meg a Colette, és még azoknak is csalódást okozott, akik a legnagyobb izgalommal várták, mint például nekem.

Pedig igazán időszerű, izgalmas filmtervnek ígérkezett: egy olyan elfeledett írónőről, Sidonie-Gabrielle Colette-ről, aki száz évvel ezelőtt szinte minden tabut ledöntött, amiért még ma is küzdeni kell. Először is vidéki lányból fővárosi értelmiségi lett. Másodszor a házasságában nem hagyta magát elnyomni és kizsigerelni, hiába volt a férje gazdagabb, idősebb és befolyásos ember. Szabadabb érzelmi és szexuális életet élt, mint a mai nők 99 százaléka, és mindezt nem győzte papírra vetni, irodalommá transzformálni, így olyan témákat dobott be a köztudatba, mint a női vágy és az azonos neműek szexualitása – amiket még ma is gyakran forradalmi témának tekintenek.

Végül nem hagyta magát semmilyen skatulyába szorítani: nemcsak írónő volt, hanem varietéművész is, nemcsak feleség volt, hanem leszbikus is – és nem hazudott senkinek, minden szerepében vállalta önmagát, a teljes lényét adta oda. Mi ez, ha nem tökéletes alapanyag egy karakterközpontú filmhez?

És mégis, a Colette legnagyobb, nyilvánvaló hibája, hogy nem sikerült egy izgalmas sztorit kerekíteni belőle. Megvan benne minden, amit az imént felsoroltam, de egyik sincs megtöltve élettel. Olyan, mintha csak felmondaná a leckét, de a főhős iránti csodálat, vagy a történetmesélés szenvedélye hiányozna belőle. Ezáltal pedig unalmassá válik – hát nem hihetetlen?

Kiera Knightley

A másik probléma, ami szorosan összefügg ezzel, hogy maga Colette figurája sem válik háromdimenzióssá. Vajon mi volt ebben a nőben, amitől ennyire bátorrá és szabaddá válhatott? (Túl azon – tegyük hozzá – hogy a hely és a kor kedvezett neki, hiszen a századforduló Párizsában nem egyedül feszegette a határokat.) És milyen volt a személyisége emellett? Hisztis volt? Kemény volt? Önző volt? – nem derül ki. Kiera Knightley sem tudja elevenné varázsolni, mintha neki sem volna koncepciója arról, kit is játszik. Csak adta hozzá a nevét, az arcát, a rettenetes testtartását, de nem lakta be úgy, mint, mondjuk, Anna Karenina figuráját. És ez gyakran nem is a színész, hanem a rendező hibája.

Akkor már Dominic West karaktere, Willy, a basáskodó férj, aki mindenkit kihasznál, és úgy hazudik, hogy közben elhiszi, amit mond, sokkal érdekesebb, csakhogy ő ebben a történetben másodhegedűs, nem tudja átírni a filmet.

West karizmája megmenti a teljes kudarctól, de egy fecske nem csinál nyarat, mint tudjuk.

Egy kosztümös film esetében a látvány sem mindegy, bizonyos fokig képes lehetne kompenzálni a forgatókönyv laposságát (persze önmagában a látvány sosem elég egy jó filmhez), de itt még ez is közepes. Ha azért olyan sötét az egész film tónusa, hogy a villany nélküli kor hiteles fényeit és színeit idézze meg, akkor ezúttal nem sikerült stílust teremteni belőle, csak álmosító atmoszférát. Ha viszont azért, mert a korabeli festmények, plakátok alapján ezt érezték hitelesnek, akkor meg épp azt felejtették ki a képből, ami a források lényege: a pezsgést, a vibrálást – az életet.

Dominic West és Keira Knightley

Talán nem fair, de ez az a pont, ahol felmerül az emberben kérdés: lehet, hogy nem egy angol rendezőnek és forgatókönyvírónak kellett volna ehhez az ízig-vérig francia sztorihoz nyúlni? Arról lenne szó, hogy az elemeket ugyan ismerheti, alaposan fel is készülhetett, de azt a dolgot, amit a legnehezebb megragadni: a szellemiséget ezért nem tudta magáévá tenni? Mindenesetre abban biztosak lehetünk, hogy ha Colette történetét franciák vitték volna filmre, az egész máshogy nézett volna ki. És arra is nagy összeget tennék, hogy olyan színésznő játszotta volna, akinek a kisugárzása, női energiája önmagában lekötötte volna a figyelmünket.

Képzeljétek csak el Marion Cotillard-ral, vagy Eva Greennel – hogy csak két olyan sztárt említsünk, akinek a neve ugyanígy eladta volna a filmet.

Így a film első húsz perce után – miután az egyetlen említésre méltó magyar szereplőt, Haumann Mátét is elbúcsúztattuk – csak az marad nekünk, hogy Flesch Andrea bámulatos jelmezeiben gyönyörködjünk. Mert azok tényleg parádésak, és szerencsére rengeteg van belőlük. Szomorú tény, hogy hiába emelkedik ki a mezőnyből a tehetségével és hozzáértésével, ha maga a film nem elég jó, akkor ez a teljesítmény sem kerülhet az őt megillető polcra – hiszen a film csapatmunka, az egyéni siker önmagában mit sem ér. Valószínűleg ezért nem kerülhetett az Oscar-díj közelébe, hiába pedzegették az angolszász sajtóban is.

Akit tehát egy olyan izgalmas női sors érdekel, ami a mai feminizmusban is üdítően hathat, az forduljon Colette könyveihez, elsősorban a Claudine-regényekhez (amiket magyarul elég viccesen Cincinek fordítottak), vagy a nálunk is közismert Gigihez (amiből 1958-ban bájos zenés film készült Vincent Minelli rendezésében). Esetleg Kosztolányi esszéjét is előveheti, ami Colette Willy akkoriban kortárs szerző műveit elemezgeti. Jobban fog járni, mint a filmmel.  

Gyárfás Dorka

Képek: Vertigo Média