Nincs az az isten, hogy kihagyjak egy François Ozon-filmet, még akkor sem, ha másfél éves késéssel érkezik Magyarországra (nyilván a Covid miatt), és mára inkább az idei cannes-i filmfesztiválon vetített művét, a Tout s’est bien passét látnám legszívesebben, amiben Sophie Marceau játszik. De legyünk türelemmel, egyszer az is biztosan megérkezik, addig pedig melegítsünk egy könnyedebb munkájával, amit valószínűleg kisujjból rázott ki, hiszen az 54 éves rendezőnek ez a tizenkilencedik egész estés filmje, és mellette jó pár rövidfilmet és dokumentumfilmet is készített.

És bár a nyolcvanas évek nosztalgikus glamúrjába mártott melegszerelemből készült már egy tökéletes alkotás: a Szólíts a neveden!, Ozon mégis úgy érezte, hogy neki is meg kell csinálnia a magáét.

Ebben nyilván szerepet játszottak a saját élményei (maga is a „Házibuli-nemzedékhez” tartozik, amire konkrétan utal is a filmben, és vállaltan meleg), de talán egy kis patriotizmus is, mert a toszkán paradicsom helyett most Normandia vadregényes tengerpartjában gyönyörködhetünk, és kicsit a francia társadalom szerkezetébe pillanathatunk bele – annak ellenére is, hogy a film alapjául szolgáló regény (Aiden Chambers 1982-es műve, a Dance on My Grave) eredetileg Angliában játszódik.

Itt is adott egy pelyhes állú, a világra még hatalmas, ártatlan szemmel tekintő ifjú, Alex (Felix Lefebvre), akit egyszer csak rabul ejt a nála valamivel idősebb, jóval magabiztosabb és vagyonosabb David (Benjamin Voisin) varázsa, ami felnyitja a szemét a saját homoszexualitására, és itt is egy kamaszkori nyár történetét követjük végig, aminek – mindjárt az elején kiderül – idő előtt vége szakad, de a Szólíts a neveden!-nel ellentétben nem a vágy játssza a film valódi főszerepét, és nem is kell mindent olyan halálosan komolyan venni, mint abban. 

Ozon ezúttal nem melodrámát akart forgatni (csinált ő már olyat), nem is nagy, epikus művet (az is megvolt – minden megvolt már neki), hanem inkább egy akciódús szerelmi krimit, ha létezik ilyen műfaj (nem igazán).

Száguld a cselekmény az első perctől fogva, méghozzá két síkon, mert Alex egy rendőrségi ügy tanújaként kénytelen felidézni azt a traumatikus szerelmet, aminek a kiheverése még jócskán előtte tornyosul, tehát a love story csak flashback jelenetekben elevenedik meg – és később derül csak ki, mibe torkollott.

Nem egészen értem, miért bevett gyakorlat a filmeseknél, hogy egy nyolcvanas években játszódó történetet a nyolcvanas évekbeli filmek modorában és stílusában dolgozzanak fel (a Szólíts a neveden! például kivétel ezalól), de számomra ez volt az egyik fő akadálya annak, hogy ezt a filmet maradéktalanul élvezzem. A jelenetek ritmusa, mélysége, ábrázolásmódja mind egy kicsit felszínesnek, kapkodósnak tűnik ma (és azért általánosítok, mert nemrég néztem egy magyar filmet is ebből a korszakból, ami – mai szemmel – hasonlóan mesterkéltnek és elnagyoltnak hatott), mintha azóta szeretnénk jobban belemászni a szereplők lelki rezdüléseibe, lélektani folyamataiba. Ozon most nem bíbelődik ezzel túl sokat.

Mondom ezt úgy, hogy a főszereplők háttere, motivációi kellően kidolgozottak ahhoz, hogy pszichológiailag megalapozott legyen minden cselekedetük, csak nincs semmi túlmagyarázva, és nem mélyülünk el az érzelmeikben. Fontosabb, hogy haladjunk, szaladjunk, jussunk el a végkifejletig, aztán legfeljebb otthon, már magunkban elemezgessük a történteket. Nevezhetjük ezt a franciás könnyedség csúcsra járatásának is, vagy csak egyszerűen annak, hogy ez a film nem akar nagyon lelkizni.

Mintha azt mondaná: ugyan már, gyerekek, az első szerelem mindenki életében meghatározó és az első csalódás traumatikus, de mind felépülünk belőle, és a tapasztalatok később beépülnek a személyiségünkbe. Ne spilázzuk túl. 

Mondjuk, itt ennek egy elég szélsőséges, drámai verzióját látjuk, hiszen az egyik főhős belehal a saját érzelmei elől való menekülésbe, a másiknak pedig azzal a bűntudattal kell tovább élnie, hogy utolsó közös élményük egy hatalmas veszekedés volt.

 

Ennél többet nem árulok el (bár nem hiszem, hogy ezt a filmet a váratlan fordulatokért érdemes megnézni), mert a lényeg úgysem a cselekményen van, hanem – szerintem – a fiatalságon. Mintha Ozon ettől az időszaktól már olyan távol lenne, hogy azt gondolná: még az is szép volt benne, ami nem volt szép, még arra is jó emlékezni, amibe akkor szinte beledöglöttünk, mert akkoriban még őszintén és gondolkodás nélkül vetettük bele magunkat a sorsunkba, ahogy soha később.

És bár azt mondtam, hogy nem a vágy áll a film fókuszában, de a fiatal férfitest nagyon is: azokon a sima mellkasokon és ívelt derekakon szívesen elidőz a kamera.

Azt hiszem, François Ozon tényleg öregszik. Én nem bánom, hiszen vele öregszem én is (bár ott még nem tartok, hogy az első szerelmen nosztalgiázzam), de aggódom, hogy ez ne jelentse azt, már mindenre valami megbocsátó mosollyal tekint, mint aki tudja: ez is elmúlik egyszer, hiszen minden elmúlik. Ha azt jelenti a fiatalság, hogy mindennek óriási tétet és hatalmas jelentőséget tulajdonítunk, akkor jobb fiatalnak maradni – addig él az ember igazán. És 54 évesen még bőven van mit halálosan komolyan venni. Ahogy például az eggyel korábbi filmjében tette, amiben a francia katolikus egyház pedofilbotrányairól rántotta le a leplet (ITT írtam róla). 

 

Szóval ezt a filmet leginkább azoknak ajánlanám, akik búslakodnak az idei nyár túl rövidre szabott látogatása miatt, mert a ’85 nyarából egy kis tengeri fuvallatot még be lehet gyűjteni. Aztán az is ugyanolyan gyorsan elillan majd, mint az első szerelem fájdalma (a film szerint).  

Gyárfás Dorka

 Képek: Vertigo Média