„Mindenemet odaadnám, csak szűnjön meg a függőségem” – Elolvastuk Matthew Perry memoárját

„Annyi mindent írtak már rólam a múltban, ideje, hogy az emberek tőlem hallják a történetem” – szólt a beharangozója Perry könyvének a megjelenés előtt, most pedig már a Phoebet megformáló Lisa Kudrow előszavát olvashatjuk, amikor a kötetet forgatjuk a kezünkben. Kudrow leírja, hogy bár a stábbal tisztában voltak azzal a Jóbarátok forgatása alatt, hogy Perry – vagy, ahogy a barátai hívják, Matty – súlyos gondokkal küszködik, azt álmában sem gondolta volna, hogy kollégája ilyen közel járt a halálhoz. És valóban, olvasóként – esetemben nem függőként – a legnagyobb meglepetés éppen az okozza Perry sorait olvasva, hogy

ez az ember hogy a fenében lehet még életben ennyi önpusztítás és egészségi komplikáció után?

A cikk további része spoilereket tartalmaz!

Ha valaki esetleg értetlenül állna a tény előtt, hogyan válik valakiből alkohol- és drogfüggő, amikor a világ legsikeresebb sorozatának főszereplője, amivel a csúcson epizódonként több mint egymillió dollárt keres, amiről nemcsak a rajongók, de a kritikusok is elismerően nyilatkoznak; amikor a világ legszebb nőivel randevúzik, és a barátai között A listás szupersztárok találhatók, az tegye fel a legkézenfekvőbb kérdést:

Mi történt ennek az embernek a gyerekkorában?

Ahogy a legtöbb traumának, Perry évtizedeken át tartó gyötrelmének gyökerét is a korai években elszenvedett élményekben kell keresnünk – ahogy azt a szerző rögtön a könyv elején el is kezdi boncolgatni. Perry édesapja a zenekarával lépett fel egy kanadai szépségversenyen, amelyet előző évben a színész édesanyja nyert meg, itt szövődött szerelem két gyönyörű ember között, és nem sokkal később közös gyerekük született. A kezdeti fellángolás azonban rövid idő után pislákolássá szelídült, majd teljesen kihunyt, és Perry az anyjával visszaköltözött a nagyszülők kanadai házába.

Anyja nagyon fiatalon szülte őt, ráadásul az akkori kanadai miniszterelnök, Perry Trudeau (a jelenlegi elnök, Justin Trudeau édesapja) sajtótitkára volt, ennek megfelelően gyakorlatilag a nap huszonnégy órájában rendelkezésre kellett állnia. Perry legkorábbi élményei tehát a szülei váláshoz köthetők, amely a legtöbb gyerekben a veszteség, az önvád, „a mit követhettem el, amivel tönkretettem a szüleim házasságát?” vagy a „miért nem vagyok elég jó?” érzését szüli. Nála ez ráadásul

a soha meg nem szűnő, kínzó vággyal társult, hogy figyeljenek rá, hogy szeressék, ehhez a legjobb eszköznek a szereplés és a humor bizonyult már egészen kicsi korában.

A megfelelési kényszer – ami a nevettetés iránti vágyból táplálkozott – olyan súlyos démonná nőtte ki magát az életében, hogy még a Jóbarátok: Újra együtt 2021-es különkiadásban egykori kollégáit is meglepte, amikor beismerte, mennyire görcsösen rettegett attól, hogy nem lesz elég vicces ahhoz, hogy az élőközönséget megnevettesse a forgatásokon: „Nem egészséges, az biztos, de előfordult, hogy elmondtam a szövegem, és ha nem nevettek, izzadni és görcsölni kezdtem, teljesen kiborultam.”

Perry hosszú éveken át remélte, hogy a szülei egyszer kibékülnek és újra egymásra találnak, amikor pedig mindketten újraházasodtak, és új családot alapítottak, végképp kísérő nélküli kiskorúvá vált, nemcsak a járaton, ami Kaliforniába tartott, hogy az apját meglátogathassa, hanem a való életben is. Ez pedig olyan elmagányosodást idézett elő, amely iskolai kihágásokban, rossz jegyekben és folyamatos lázadásban öltött testet.

Bárcsak kimerült volna ennyiben

Perry mindössze tizennégy éves volt, amikor barátaival, a Murray fivérekkel egyszer alaposan felöntött a garatra. A testvérek nem győztek hányni az összevedelt piától, Perry viszont életében először érezte magát boldognak, súlytalannak. Olyan melegség és könnyedség áradt szét benne, amely után egész addigi életében kutatott – és azóta is, vélhetően –, és szívszaggató belegondolni, hogy ezt egész gyerekkorában nem volt alkalma megtapasztalni.

Innentől kezdve szép lassan egyre gyakoribb vendég lett az életében az alkohol, később pedig az opiátok is. Előbbi hatására az első szexuális élménye is kudarcba fulladt, aminek következtében évekig azt gondolta, hogy impotens, és a szexet egyszerűen nem neki találták ki. Fel sem merült benne, hogy esetleg a részegség volt rossz hatással az erekciójára. 

Nagy családi viszályt keltett, amikor Perry kamaszként úgy döntött, hogy elköltözik az anyjától, és Kanadából Kaliforniába, az apjához helyezi át a székhelyét, és színészi karriert épít. A siker nem jött rögtön, Perry pedig teljes meggyőződéssel hitte, hogy minden korábbi sérülésére, önértékelési problémájára, szeretethiányára a hírnév lesz a gyógyír. Még attól sem riadt vissza, hogy térdre ereszkedve könyörögjön a Mindenhatóhoz, aki – úgy tűnik – meghallgatta, bár nem feltétlenül úgy, ahogy azt Perry elképzelte:

„Istenem, azt teszel velem, amit akarsz! Csak add, hogy híres legyek!

Három héttel később szerepet kaptam a Jóbarátokban. Isten betartotta az alku rá eső részét, de a Mindenható, lévén ő a Mindenható, az ima elejét sem felejtette el.”

Felemás érzésekkel merültem el ebben a fájdalmas élettörténetben

Nekem is Chandler volt a legkedvesebb karakterem, és éppen a sok hasonlóság miatt, ami közte és a megformálója között húzódik, az emberben könnyen megteremtődhet annak az illúziója, hogy valóban ismeri a színészt, akit éveken át néz. Közben legyünk őszinték, valójában fogalmunk sincs, ki az az ember, akit a vásznon látunk, milyen érzések, gondolatok gyötrik a hétköznapokban, és egyáltalán, hogy jó ember-e. Bevallom, a könyv olvasása közben előfordult, hogy nehezemre esett kedvelni őt, és nem azért, mert nem függő emberként nehéz megértenem, hogy ez a betegség hogyan írhatja felül újra és újra a józan ész határait, vagy hogyan lehet ezredjére is megbocsátani és kitartani valaki mellett, aki az önsorsrontást ilyen szinten űzi – bár a függők poklának legmélyebb bugyrait egy egészséges ember talán soha nem értheti meg egészen.

„Ha elhitetem magammal, hogy csak egy pohárkával iszom, többé nem vagyok felelős a tetteimért. Onnantól már csak szakemberek és rehabilitációs központok, kórházak és ápolók tudnak kihúzni a csávából. Nem bírok leállni. És ha nem kapom össze magam, meghalok. Egy szörnyeteg lakik az agyamban, egy szörnyeteg, ami mindenáron rá akar venni, hogy dobjam csak be az első italt vagy bogyót, hogy aztán felfalhasson” – írja egy helyütt.

Máshol meg: 

„A szenvedélybetegség olyan, mint Joker. Fel akarja perzselni a világot.”

A vegyes érzéseim sokkal inkább abból eredtek, hogy az volt a benyomásom, Perry olykor a Chandler Bingként aratott elsöprő sikert tartja maga előtt pajzsként, holott állítása szerint az egyik legfőbb célja, hogy a munkássága, az életműve túlmutasson ezen a szerepen. Persze, felvetődik a kérdés, hogy ez a fajta felvett (?) magabiztosság nem éppen azt a bizonytalanságot hivatott-e leplezni, amellyel gyerekkora óta küszködik. Nem tudom.

Azt viszont egészen biztosan állítom, hogy Perry jobb színész, mint író, annak ellenére, hogy forgatókönyveket is gyárt. A memoár legalábbis nehezen követhető, a történetek kuszán és nem kronológiai sorrendben követik egymást, és a sokadik visszaesésnél az olvasónak már fogalma sincs, mi mikor történt, ami egy idő után meglehetősen fárasztó. Nem jól szerkesztett könyv, ráadásul magyar fordításban néhol kissé esetlennek is hatott – eredeti nyelven talán élvezhetőbb lett volna.

Csoda, hogy életben van

Az azonban vitán felül áll, hogy Perry elképesztően kemény harcos, még akkor is, ha a legnagyobb csatákat önmagával és a saját elméjével kell megvívnia. 2018-ban olyan súlyossá vált az állapota, hogy a túlzott opiáthasználat miatt tíz napon át nem tudtak a salakanyagok távozni a szervezetéből, míg végül szó szerint felrobbant a vastagbele. A színészen életmentő műtétet hajtottak végre, majd kómába esett, és az orvosai mindössze két százalékot jósoltak az életben maradására. Ő mégis magához tért, és visszatért az életbe. 

Ezután öt hónapot töltött kórházban, újra meg kellett tanulnia járni, kilenc hónapon át pedig egy kolosztómiás zsákba vezették ki a székletét. Azóta számtalan újabb műtéten esett át, és mára kénytelen volt leszokni a dohányzásról is (különben összeomlana a tüdeje), az Oxycontin tudatmódosító ismételt használatával pedig már az élethosszig tartó sztómazsákot kockáztatná. De ahogy mondja, szerinte már csak azért is értelmetlen lenne bármilyen szerhez nyúlnia, mert a receptorai teljesen érzéketlenné váltak, már nem hat rá semmi. Ami pedig hatna, az félő, hogy halálos dózis lenne.

Perry viszont még élni szeretne. Nagyon is.

 „A hegek örökre megmaradnak, és alátámasztják a történetedet: velük bizonyítod, hogy megvívtad a csatáidat, és – legalábbis az én esetemben – te kerekedtél felül. Nekem rengeteg ilyen hegem van.” 

Az Isten előtt tett fohász ellenére ma már azért adna meg bármit, ha nem lenne függő

„Mindenemet odaadnám – pénzt, hírnevet, anyagi javakat –, hogy albérletben lakhassak. Inkább aggódnék a pénz miatt, csak szűnjön meg a betegségem, függőségem.”

A színész mostanában teljesen hétköznapi, egyszerű dolgokban keresi a szépséget, például az óceánon megcsillanó napfényben. Missziója lett, hogy más függőknek segítsen, és még mindig bízik abban, hogy megtalálja a szerelmet, és apa lehet.

Amikor évekkel ezelőtt arról kérdezték, hogy az általa írt színdarabbal mi volt a célja, így fogalmazott: „Az az általános nézet, hogy kutyából nem lesz szalonna, de én azt látom, hogy az emberek igenis változnak, és ezt az üzenetet akarom eljuttatni a közönséghez, úgy, hogy közben meg is nevettetem őket.”

Én azt kívánom Perrynek, hogy élete végéig sikerüljön megőriznie a józanságát, és azt, hogy végre ne ő akarjon megnevettetni másokat, hanem találja meg azt az embert, azt az életet, ahol őt nevettetik meg. Ahol olyan mélyről jövő, őszinte, szeretetteljes kacaj harsan fel a szájából, hogy még a könnye is kicsordul a boldogságtól.

Krajnyik Cintia