„Legszívesebben ketrecbe zártam volna, és lenyeltem volna a kulcsot” – Leonard Cohen és Marianne Ihlen pusztító és elpusztíthatatlan szerelme

–

Hat évvel ezelőtt, 2016. november 7-én meghalt Leonard Cohen. Három hónappal korábban egy másik halálhír járta be a világsajtót: az énekes múzsájáé. Marianne Ihlenhez, amikor utolsó napjait élte a kórházban, Cohen búcsúlevelet írt, amely mélyen meghatotta a leukémiában szenvedő asszonyt. A Netflixen látható, kettejük szerelméről szóló dokumentumfilmben (Marianne és Leonard: A szerelem szavai) egy megszólaló barát (talán túlozva, talán nem) úgy kommentálja a nyilvánosságra hozott üzenetet, hogy Ihlen egész életében ezekre a szavakra várt.

„Drága Marianne – írta Cohen –, csak kicsivel járok mögötted

Elég közel ahhoz, hogy megfogjam a kezedet. Sosem felejtettem el a szerelmedet és a szépségedet, tudod jól. Többet nem is kell mondanom. Jó utat, drága barátom! Még látjuk egymást. Végtelen szeretettel és hálával Leonardod.”

Érdemes megnézni ezt a dokumentumfilmet, és nem csak Cohen-rajongóknak. Szép és megrendítő, és pont azért, mert nem lányregény, nem tündérmese, hanem egy mély, emberi történet.

Egy földi édenkertben kezdődik egyébként, Hydra szigetén, amely akkor még nem turistaparadicsom volt, hanem világcsavargók, bohémek, civilizációtól megcsömörlött értelmiségiek, művészek, filozófusok búvóhelye. Olcsó volt ott a nyugati világ szabadságra és szerelemre vágyó fiataljai számára az élet, sütött a nap, hullámzott a tenger, és kötetlenül hódolhatott mindenki bármely passziójának.   

„Aki egyszer élt ott, az már soha többé nem talál otthonra sehol. Hydrán sem”

– idézi a Guardian Cohen egy elhíresült mondását, amely gyakorlatilag a saját története egy mondatba sűrítve.

Ő 1960-ban érkezett a szigetre. Huszonhat éves volt, és nagy írónak készült. Fegyelmezett életet élt, korán kelt, kiült a napra, és püfölte az írógépet. Meg kellett lennie a napi három oldalnak. Esténként pedig gitározott és énekelt, de akkor még eszébe sem jutott, hogy zenész akarna lenni.

Egy szőke norvég lány hordta neki a szendvicseket, amikor dolgozott. Már ha volt étvágya az írónak a speedtől. Ez a lány volt Marianne Ihlen, akit Cohen Hydrán ismert meg. Ihlen az első (szintén író) férjével és a kisfiukkal érkezett két évvel Cohen előtt a szigetre, de a házassága nem volt jó, nem is tartott sokáig. Cohen és Ihlen viszont egymásba szerettek, és a következő nyolc évben együtt éltek. Igaz, Cohennek az év egyik felét mindig Amerikában kellett töltenie, hogy eltartsa a családot. Aztán egyre rövidebbek lettek a Hydrán töltött időszakok.

A regényeit szétszedte a kritika, ám gitáros-énekesként, valószínűleg önmagát is meglepve, befutott. Egyre több és több nő vette körül, hisz sikeres volt, kedves, vicces, okos és nagyon-nagyon sármos. Cohen szívesen mazsolázott a rajongói közül, az étvágya pedig saját bevallása szerint csillapíthatatlannak bizonyult.

Norvég szerelme hiába ment utána a tengerentúlra, egyre kevesebbet kapott belőle, és szenvedett

Annak ellenére, hogy neki is voltak szeretői Hydrán, és egy hippikolóniában ismerkedtek meg, amely a szabad szerelmet hirdette, Ihlen akkor már magának akarta Cohent, egészen. „Legszívesebben ketrecbe zártam volna, és lenyeltem volna a kulcsot” – mondja Ihlen egy archív felvételen. És arról is beszél, hogy az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében a vergődés közepette.

Aztán Cohen egyszer csak megírta az „elbocsátó, szép üzenetet”, a So long, Marianne-t, és a kapcsolat (legalábbis egy szakasza) véget ért.

Ihlen visszatért a hydrai házba, ahonnan 1972-ben ebrudalta ki Cohen akkori felesége. Ezután az asszony Norvégiába költözött az anyukája nagy örömére, hisz ő mindig rendes, polgári életet szánt lányának. Ami ezúttal össze is jött: Ihlen titkárnő lett, és férjhez ment egy mérnökhöz, akinek három lányát is felnevelte a saját fia mellett.

Ismeretes, hogy Cohen közben a sztárságot egy buddhista kolostor csendjére cserélte, és amikor évek múltán visszatért a korábbi életébe, rádöbbent, hogy könyvelője teljesen kifosztotta.

Az anyagi csőd miatt idős emberként újra koncertezni kényszerült: és a világ ismét a lábai előtt hevert

Életem egyik legnagyobb koncertélménye volt, amikor Budapesten hallgathattam őt 2009-ben. És annak a turnénak az oslói állomásán ott volt Marianne Ihlen, Cohen küldött neki jegyet. Mutatja is a netflixes dokumentumfilm azokat a pillanatokat, amikor a nő a közönség sorai közt mint ősz visszhang rebegi átszellemülten a So long, Marianne-t.

A színpadon állt az ő „Leonardje”, az idős trubadúr, a „féldepressziós nők énekese”, ahogy valaki fogalmaz a filmben, utalva arra, hogy nincs talán még egy énekes, aki annyi szomorú nőt vigasztalt volna meg, mint Leonard Cohen.

Csak épp a saját szerelmét nem sikerült megvigasztalnia, vagy a végén mégis, ki tudja?!

A film konklúziója az, hogy igen, a kör bezárult, Marianne megkapta szenvedéseiért az elégtételt, de erre mérget azért ne vegyünk szerintem, bár jól hangzik.

Vajon ott, azon a késői koncerten vagy a halálos ágyán, meghallgatva az utolsó üzenetet, megbékélt a sorsával?

Vagy még mindig azt gondolta, amit korábban ki is mondott, hogy a zene, pontosabban a sztárság tönkretette az életét, hisz közéjük állt, Cohen és ő közé?

És vajon Hydra édenkertként élt-e késői emlékeiben, vagy másként látta már azt az aranyporos, felhőtlen időszakot? Például annak fényében, hogy óriási csapás érte: a fia pszichésen tönkrement, valószínűleg amiatt is, hogy a sziget más gyerekeihez hasonlóan rá sem figyeltek eléggé a szülők, akik intenzív szerelmi életükkel, mindennapi drogjaikkal és bolond játékaikkal voltak elfoglalva, és maguk is önfeledt, gyermeki állapotban léteztek ott? (A fiú felnőttként drogfüggő lett, majd pszichés betegsége miatt elmegyógyintézetbe került.)

Kérdések, amelyekre sosem fogunk választ kapni

Efféle kérdés az is, csak a másik fél oldaláról, hogy mi elől szaladt el Leonard Cohen? Mert maga mondja: „Életem nagy részében menekültem. Még a jó helyzetekből is, mert nekem nem tűntek annak. Önző életforma, de én túlélésnek fogtam fel akkoriban. A gyerekek bizonyára szenvedtek, és a szeretteim is, mert folyton leléptem. Mindig el akartam tűnni.” 

Hol Hydrára szökött, hol Hydráról el, Amerikából Európába, Európából Amerikába, és asszonytól asszonyig. 

Sosem tudta átadni magát egészen egy szerelemnek sem

Imádta a nőket, ők is őt, de a szüntelenül keresett fizikai közelség ellenére igazából csak távolról csodálta és vágyta őket. Szerette, ha gondoskodnak róla, szerette, ha babusgatják, még inkább talán, ha alkotásra késztették, de képtelen volt az összefonódásra. Félt az intimitástól vagy egész egyszerűen csak racionális okokból elzárkózott tőle (ki tudja), mert másnak tartogatta magát. Nem másvalakinek, hanem más dolognak: az alkotásnak.

Érdekes, hogy mindig határozottan kiállt a feminista elvekért, sőt a matriarchátust éltette, de mellette a nők, a színpadon és az életben is, csak a vokalista szerepét játszhatták – pedig amúgy a megszállottjuk volt. Vagy lehettek a múzsái, mint Marianne Ihlen. Akitől elmenekült, de aki után még idős korában is így sóhajtozott, őrzi a felvétel a hangját: „Marianne és a gyerek és azok az édes, szép napok…”

Kurucz Adrienn

Forrás: ITT

Kiemelt kép: Instagram/skoglundochandersson

Kurucz Adrienn