A multikulti háttér igenis érték – A 43 éves Daniel Brühlt köszöntjük

–

1. Ha létezik kozmopolita karakter, hát Daniel Brühl az: Barcelonában született brazil–német apa és spanyol anya fiaként, de már Németországban, azon belül is Kölnben nevelkedett. Két nagybátyja francia nőt vett feleségül (mindkettőt Françoise-nak hívják), így négy nyelven beszél perfektül: spanyolul, németül, angolul és franciául.

2. De még ennél is több nemzetiséget képviselt a filmjeiben, ahol volt már keletnémet, német, lengyel (Hölgyek levendulában), osztrák (Hölgy aranyban, Hajsza a győzelemért), francia (Két nap Párizsban) és szokoviai (Amerika Kapitány: Polgárháború, A sólyom és a tél katonája).

3. A multikulti hátteréről így nyilatkozott egyszer:

„Európainak vallom magam, és mélységesen elszomorítanak a nacionalista tendenciák. Az én életemben semmilyen szerepet nem játszott, hogy a világnak melyik szegletéből jövök, ennek a nagyszerű kontinensnek a sokszínű kultúrája mind formált engem.

Amikor születtem, a falakat épp lebontottuk, mára azonban más szelek fújnak.”

4. Ezt pedig arra a kérdésre válaszolta, hogy melyik a kedvenc nyelve: „A német nagyszerű nyelv, igazságtalanul tartják keménynek és hidegnek. Az én fülemnek éppen hogy lágy és romantikus, minden precizitása és egyértelműsége mellett. A spanyol persze szenvedélyesebb, erőteljesebb és emocionálisabb nyelv – például remekül tudok káromkodni rajta. Rendkívül kreatív kifejezései vannak káromkodásban, úgyhogy a városi forgalomban vagy foci közben alapvetően spanyolul átkozódom. Angolul pedig egy csomó dolgot ki lehet fejezni tömören, három szóban, ami németül három mondat lenne, úgyhogy ideális popszámokhoz és filmekhez.” 

 

5. Ha azonban szurkolásról van szó, akkor Brühl szíve a spanyolokért dobog. Azt mondta egyszer német diákoknak: „Amennyi időt csak lehet, Spanyolországban töltök, mert igazából ott nagyobb a családom, mint Németországban. De mára valószínűleg inkább vagyok német, mint spanyol, noha a szívem még a spanyolokért dobog. Igazából mindig az hiányzik, amit kevésbé tudok megélni. Amikor viszont futballvébé vagy Európa-bajnokság van, akkor mindig a spanyoloknak drukkolok. Talán, mert korábban gyakran vesztettek. És a kedvenc csapatom a Barcelona.”

6. 2017-ben kitüntették a francia lovagi érdemrenddel, az Ordre des Arts et des Lettres-rel, és az elismerést francia köszönőbeszéddel viszonozta.

7. A nagy áttörést nála a Good Bye, Lenin! című film hozta meg, amiben egy keletnémet fiút játszott, aki megpróbálja eltitkolni a stroke-ból lábadozó anyja elől, hogy időközben rendszerváltás történt a hazájukban, és leomlott a berlini fal – nehogy a túl sok stressz megártson neki. A film után Brühl maga is Berlinbe költözött Kölnből, ahol felnőtt, és azóta ott él.

8. Annak ellenére, hogy már több mint húsz éve berlini, még mindig nem érzi magát teljesen odavalónak:

„…még mindig nem mondhatom magam teljesen berlininek, mert gyakran kerülök olyan helyzetekbe – különösen kelet-berliniekkel –, amikor azt érzem, hogy bárhogyan próbálkozom, bevethetem az összes színészi képességem, átvehetem a dialektusukat, felvethetem azokat a témákat, amikről ők beszélgetnek, mégis azonnal érezni fogják rajtam, hogy nem tartozom közéjük, nem vagyok odavalósi. Egyszerűen kiszagolják.

Úgyhogy a gyökerek és az identitás kérdését – azt, hogy honnan jövünk – irtó izgalmasnak találom.”

9. Pontosan ez inspriálta első rendezői munkáját, a tegnap bemutatott Nebenan című filmet is, amit az egyik legelismertebb német kortárs íróval, Daniel Kehlmann-nal közösen írtak, mivel a magánéletben barátok. A filmben Brühl játssza az egyik főszerepet is, méghozzá egy olyan karaktert, aki kísértetiesen hasonlít a valós énjére: egy befutott színészt, aki amerikai filmekben játszik, Berlin legmenőbb negyedében, Prenzlauerbergben él egy dizájnos loft lakásban a családjával, és egy nap a szomszédja ráébreszti, hogy mindaz, aminek képzeli magát, egy nagy lufi. 

10. „Jó móka volt az életem egy-egy szegletét átültetni filmre – nyilatkozta a Hollywood Reporternek. – Ez egyben lehetőség volt arra is, hogy bosszút álljak azokon, akik bizonyos dolgokat mondtak rám. Amit Bruno (Peter Kurth) karaktere mond nekem a filmben, hogy minden filmemben ugyanolyan vagyok, és tulajdonképpen nem is játszom – ez konkrétan elhangzott az életben. Az utóbbit például egy barátom felesége mondta nekem egy buliban. Szóval a film egy-egy mondata szó szerint elhangzott a valóságban, de persze a többi mind fikció.”

11. Na, mondunk még egy valóságon alapuló jelenetet a filmből, direkt azoknak, akik még mindig abban reménykednek, hogy egyszer összefutnak Daniel Brühllel az utcán, és akkor csinálnak vele egy szelfit. Ezt is a Hollywood Reporternek mesélte:

„Elképesztő, mennyire elszabadult az agresszió az emberek körében, különösen az okostelefonoknak és a szelfiknek tulajdoníthatóan. Az a jelenet, amikor egy srác csak áll velem szemben, és nem mozdul, amíg le nem teszem a telefont, sokszor megtörtént velem. Elképesztőnek tartom ezt a viselkedést.

Az ember teljesen elveszíti a személyes terét.”

12. Eredetileg Barcelonában akarta forgatni a filmet, mert ott észrevette magán, hogy mindig nagyon harsányan demonstrálja a „barcelonaiságát”: direkt hangosan beszél és haverkodik mindenkivel. De végül mégis Berlinben csinálta meg, egyrészt, mert rájött, hogy spanyolul nem tud írni, másrészt meg mert beszállt partnerként egy német produceri irodába, az Amusement Park Filmsbe, amelyik kötött a Warner Brothersszel egy szerződést, és felajánlották neki, hogy mögé állnak, ha kipróbálná magát rendezőként.

13. „Ez a film a kezdetektől a dzsentrifikációról szólt volna, és valakiről, aki betolakodónak érzi magát. A két férfi főhős – akik a történetben konfrontálódnak – nem is lehetne különbözőbb. Két teljesen eltérő háttérből érkeznek, és úgy képzeltem, hogy a kocsmai találkozásuk olyan lesz, mint egy westernpárbaj. Az elejétől világos volt, hogy nekem kell játszanom az áldozatot, hogy úgy mondjam, mert ahogy a sztori átkerült Berlinbe, és abba a negyedbe, ahol valóban élek, így sokkal személyesebb lett a történet. És benne van a kelet–nyugat konfliktus is, amit állandóan érzékelek.”

14. Azért is örült annak, hogy Daniel Kehlmann belevágott vele a forgatókönyvírásba, mert ő olyan száraz humort vitt a történetbe, amit Brühl nagyra értékel. „A humor számomra a legfontosabb – mondta egyszer a Handelsblatt című újságnak. – Csak olyan embereket viselek el magam körül, akiknek van humoruk, és amikor a The Alienistet forgattuk, Dakota Fanning és Luke Evans személyében ezt nagyon megtaláltam. A köztünk lévő kémia az első perctől kezdve szenzációsan működött, nem is tudtuk egymást elengedni. Majdnem minden hétvégét együtt töltöttünk (Budapesten – tegyük hozzá – a szerk.). Csodálatos dolog egy munka során ilyen barátokra találni, és szerintem meg is látszik a sorozaton.”

15. Ha már áttértünk az amerikai produkciókra, fontos megemlíteni, hogy ezek miért játszanak kiemelt szerepet Brühl életében – a nyilvánvaló anyagi haszon és az ismertség, sőt elismertség mellett (ennek révén ugyanis már kétszer is Golden Globe-ra jelölték).

„Németországban elég korán rám sütötték, hogy »jófiú« vagyok, mindjárt a Good Bye, Lenin! után. Mindenki ezt látta bennem, így nem is nagyon volt lehetőségem másfajta karaktereket játszani. Ez megváltozott az utóbbi időben,

amihez az kellett, hogy egy külső szem pillantson rám – mint például Ron Howardé (a Hajsza a győzelemért rendezője), vagy Tarantinóé (akinek a Becstelen Brigantyk című filmjében játszott), vagy Kevin Feige-é (aki az Amerika Kapitány: A polgárháború producere volt). Nagyon hálás voltam és vagyok azért, hogy eljátszhattam ezeket a karaktereket. És azt gondoltam, ha majd egyszer megcsinálom a saját filmemet, végképp megmutatom, mire vagyok képes.”

16. A Nebenanhoz egyébként az általa nagyra tartott, ismerős rendezőktől is kért tanácsot. „Sok olyan rendezővel beszéltem, akivel korábban színészként együtt dolgoztam. Azt mondták, a rendezés egyik legfontosabb eleme a szereposztás. De nemcsak a szereplők kiválasztása, hanem a stábtagoké is. És Matthew Vaughn azt is mondta, hogy fontos a döntéseket gyorsan meghozni. Még akkor is, ha végül rossz döntést hozol. Te vagy a kapitány a forgatáson, neked kell megmondanod, jobbra vagy balra tartotok-e. Mindig jobb döntést hozni, mint nem dönteni.”

17. És jöjjön most néhány érdekesség, amire csak a gyerekek kérdeznek rá a Die Bösen Wölfe (A gonosz farkasok) nevű ifjúsági portálon: Brühl fél a kutyáktól, különösen a nagy testűektől és a harci kutyáktól. Nem szívesen találkozik ilyenekkel, főleg, ha nincsenek pórázon vagy kikötve. Ezen kívül hipochonder, és ahogy egyre idősödik, az emberek egy része is félelmet ébreszt benne. 

18.

A filmforgatások egyik hátulütője számára, hogy nagyon korán kezdődnek, sokszor hajnali négykor kell kelnie a felvételekhez. Ez pedig azért is nehéz számára, mert reggel általában rossz a kedve, és úgy tizenegy óráig nem is tud feloldódni.

19. Amikor fiatal volt, ő is Interrail-jeggyel utazta be Európát a barátaival, és felejthetetlen élményeket gyűjtött közben, úgyhogy a mai fiataloknak is csak javasolni tudja a vonatozást.

  

20. A kritikát egyáltalán nem viseli rosszul, mert úgy gondolja, hogy ő saját maga legkegyetlenebb kritikusa, és annál kíméletlenebb már senki sem lehet vele. Dakota Fanning ezért a The Alienist forgatásán „negativus destructivus”-nak nevezte.

21.

Sosem kapott hagyományos színészi képzést, tehát nem járt színiakadémiára, de nem is hiányzott neki soha.

22. Viszont már nagyon fiatalon is becsvágyó volt: „Igen, azt mondhatom, elég ambiciózus vagyok. Már gyerekként is az voltam, amikor nyolcévesen rádiójátékokban kezdtem szerepelni, később, tizenkét évesen pedig szinkronszínész lettem. Eléggé ki tudok akadni, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogyan szeretném.”

23. Mára azonban a becsvágya jóval túlmutat a színészeten. A filmgyártó cégbe is azért szállt be partnerként, mert szeretne a saját lábára állni, és részben ez lehet amögött is, hogy két tapasbárt is nyitott már Berlinben: az egyik Prenzlauerbergben a Bar Gracia (ami Barcelona egyik menő negyedéről kapta a nevét), a másik Kreuzbergben a Raval. Erről így mesélt korábban: „Istenem, ha a megnyitóra gondolok! 2010-ben volt, a Berlinale idején. Minden szépen el volt rendezve, az anyám is direkt eljött. És senki más. Este kilenckor még semmi, tízkor semmi, és aztán fél tizenegykor egyszer csak beindult. És amikor anyám azt mondta, hogy a krokettek ízében Spanyolországot érzi, akkor lettem csak igazán boldog és büszke. A vendégkönyvben olyan kollégáim neve szerepel, mint Emma Thompsoné, Sir Ian McKellené, Benedict Cumberbatché, Clive Owené, Michael Fassbenderé, és még sok mindenki másé. De ezt az estét sosem fogom elfelejteni.”

Kívánjuk neki, hogy ezt a többkultúrájú hátterét minél több, izgalmas feladatban tudja még kamatoztatni, és hogy az első rendezői munkáját mielőbb láthassuk Magyarországon. Jó, utóbbit inkább magunknak kívánjuk. De őt magát is szívesen látjuk újra!

Gyárfás Dorka

Források: ITT, ITT és ITT meg ITT.

Kiemelt kép: Getty Images/Pascal Le Segretain