Nemcsak a környezetvédelem, de a szabad szex mellett is kiáll A nagy kékség egykori sztárja, Jean-Marc Barr

–

1. Az indulás: konzervatív multikulti

Jean-Marc Barr a németországi Bitburgban született, ahol apja az amerikai légierő helyi bázisán szolgált biztonsági katonatisztként. Francia édesanyja katolikus, hagyományos nevelésben részesítette. Ezután – egy washingtoni állomást követően – a család átmenetileg kettévált. Amíg az apa a vietnámi háborúban harcolt, addig anya és fia a Párizs melletti Montreuil-be költöztek, ahol a kisfiút többszintű kulturális sokk is érte: észak-amerikai, kényelmes házukból egy külvárosi lakótelepi lakásba került, ráadásul megélte az 1968-as párizsi diáklázadásokat is. A hetvenes évek első felében a család néhány évet még az amerikai fővárosban töltött (apja Nixon elnök biztonsági szolgálatában dolgozott), majd San Diegóban telepedtek le. A színész később sokszor hivatkozott kamaszéveinek színhelyére, ahol még „beleszagolhatott” a korábbi hippi életérzésbe:

a napfény, az óceán, a mosolygó arcok, a „Szelíd motorosok” és Kerouac világa még hihetőnek tűnt, az egyén szabadsága az akkori Kaliforniában még nem látszott megvalósíthatatlannak.

Konzervatív, vallásos, amerikai középosztálybeli családja tisztes, polgári életpályát szánt Barrnak, aki ez elől előbb az Egyesült Államok északi részére, majd Párizsba költözött (menekült?), hogy a Sorbonne-on hallgasson irodalmat és filozófiát. Egyszer megnézte Molière: A képzelt beteg című darabját, és eldöntötte, hogy színész lesz. Színjátszást már Londonban tanult, első munkáit is ott kapta, míg Besson fel nem kínálta neki azt a szerepet, amellyel a nagyközönség azóta is azonosítja.

2. A film előélete, Besson, a forgatás – az örök hivatkozás és nagy kaland

Luc Besson, aki búvároktató szüleivel hosszú időt töltött a Földközi-tengernél, gyerekkorában delfinkutatónak készült, azonban egy búvárbaleset ebben megakadályozta. Hamarosan beszippantotta a mozi világa, és első munkáinak sikere lehetőséget teremtett arra, hogy ezt a számára fontos, személyes témát – a tengert, a merülést – filmvászonra vihesse.

A forgatókönyv alapja részben a híres-hírhedt, szabadtüdős mélyvízi búvár, Jacques Mayol életén, és az olasz Enzo Maiorcával folytatott rivalizálásán alapult. A történet előkészítésében maga Jacques Mayol is részt vett konzultánsként, olasz vetélytársa azonban annyira kevéssé hízelgőnek tartotta az őt idéző figurát (Enzo – Jean Reno) és az olasz „Mamma” alakját, hogy tizennégy évig tartó becsületsértési pert indított Besson ellen, a filmet pedig csak 2002-ben mutatták be Olaszországban, csonkított változatban. Míg Jean Reno részvétele magától értetődött, a másik férfi főszereplő személye a forgatás előtt hetekkel is kérdéses volt. Christopher Lambert egy fülgyulladás miatt visszautasította Besson felkérését, ezután felmerült Gérard Lanvin, Mickey Rourke és Mel Gibson neve, sőt, Rosanna Arquette azt is felvetette ötletként, hogy a rendező maga játssza ezt a szerepet. Besson olyan színészt keresett, aki „kétnyelvű, nem túl drága, ráér, és elég őrült, hogy elvállalja a búvárkodást” – ahogyan később Jean-Marc Barr fogalmazott. A debütáló amerikai-francia színész pedig minden követelménynek megfelelt. 

A filmet 1987-ben kilenc hónapon át, angol nyelven forgatták hét ország (Franciaország, Egyesült Államok, Görögország, Peru, Olaszország, Bahamák, Maldív-szigetek) közel húsz helyszínén.

A nagy kékség lett az 1988-as Cannes-i Filmfesztivál nyitófilmje – a régóta sejtelmesen lebegtetett, óriási költségvetésből készült film alkotóit pedig hidegzuhanyként érte a negatív szakmai fogadtatás. 

3. Csillogás?

A közönség azonban nem hagyta annyiban. A francia mozikban egy hónappal a cannes-i fiaskó után kezdték vetíteni a filmet, és a nézők azonnal a siker elképesztő magasságaiba emelték. Ez a jelenség Jean-Marc Barr számára volt az egyik legmeglepőbb. Egyik napról a másikra ismeretlen kezdő színészből nemzetközileg jegyzett sztár lett, a nők rajongtak érte, számos rendező akart vele dolgozni, de sokan nem engedhették meg maguknak, mert az ügynökei olyan magas gázsit kértek érte. Egyenes – és jól fizetett – útja vezethetett volna az amerikai filmiparba, de Jean-Marc Barrt nem ilyen fából faragták. Tudta, hogy az extrán fizetett, kommersz hollywoodi filmek sorozatgyártásában kiégne, ez nem az ő útja. Sokkal inkább érdekelte a független filmezés, akár jóval kisebb költségvetéssel, de kalandokkal és szakmai kihívással. 

A nagy kékséggel való kapcsolata némileg ambivalens. Mindig, mindenhol elmondja, hogy élete nagy ajándéka, mert lehetővé tette számára, hogy válogathasson, hogy szabadon irányíthassa életét, ami nagy luxus, és ezért hálás. Ezzel együtt többször is úgy nyilatkozott, hogy „a filmet úgy forgalmazták, mint egy Disney-alkotást, és én Mickey egér szerepében találtam magam”, „én voltam a cukorka a szemnek, aki mindig a delfinekhez ment” – enyhén gyerekesnek ítélte az alkotást. Amit egyébként – állítólag – Cannes-ban nem is nagyon tudott végignézni, mert izgatottságát csökkentő, némileg ittasan ült be a díszvetítésre, így végig arra koncentrált, nehogy bepisiljen. Később látta ugyan a filmet, de a véleménye nem változott.

Szinte legendává vált, milyen filmes ajánlatokat utasított vissza: játszhatott volna az „Indokína”, a „Margó királyné” meg a „Cyrano” című filmekben. És a „Top Gun”-ban – amelyet az ósdi, késői hidegháborús propagandaíze miatt nem vállalt. 

4. A nagy találkozás Lars von Trierrel

A sikerfilmnek köszönhette élete egyik legjelentősebb szakmai és magánéleti találkozását is. Lars von Trier meghívta főszereplőnek Európa című filmjébe, és Jean-Marc Barr végre igent mondott. Együttműködésük évtizedeken átívelt: a dán rendező hat további filmjében is játszott (Hullámtörés, Táncos a sötétben, Dogville, Manderlay, Főfőnök, A nimfomániás). Osztoznak egyfajta fekete humorban, a határok feszegetésében – bár míg von Trier ezt provokatívan, Barr inkább „kedves fiúként” űzi –, egyfajta speciális, európai (több nemzetet magába olvasztó), az amerikaitól különböző mozifelfogásban. Barátok is; Jean-Marc Barr a dán filmes egyik gyerekének keresztapja. Az amerikai-francia színész azonban nem csupán izgalmas szerepeket köszönhet von Triernek. Mintát és ösztönzőerőt is, hogy ő maga is a kamera túlsó végére álljon, és kipróbálja magát forgatókönyvíróként és rendezőként. 

5. Több nyelv, több ország, több oldal

Jean-Marc Barr eddig ötvennél több filmben, tizenöt tévéfilmben és -sorozatban játszott világszerte, angolul és franciául is. Sokszor elmondta, hogy magát a háború utáni európai filmgyártás megtestesítőjének tartja, aki a közös (angol) nyelvnek köszönhetően sok országban tud forgatni. Volt, hogy azért fogadott el forgatókönyvet, gyakorlatilag az elolvasása nélkül, mert a kezdő és a végső jelenet Tahitin játszódott – kedve volt Tahitin forgatni. Játszott meleg, szélőséges muzulmánt egy libanoni rendezőnő Egyiptomban forgatott filmjében – egy későbbi interjújában egyrészt izgalmas kihívásnak ítélte a tőle távol álló figurát, másrészt megjegyezte, hogy a 2010-es években ilyen film már elképzelhetetlen lett volna a radikális vallási csoportok fenyegető reakciója miatt.

Többször elmondta, hogy „A nagy kékség” promóciója alatt úgy érezte, egyfajta produktumként kezelik, akit el kell adni. Ez meglehetősen zavarta, és ezután azokat a helyzeteket kereste, amelyekben megőrizhette mozgásterét és szabadságát.

Elválaszthatatlan producer-, író- és rendezőtársa Pascal Arnold már első filmjük, a Szerelmesek óta. Ennek a filmnek az is az egyik érdekessége, hogy a szerb Irina Dečermić zongoraművész is játszik benne, aki Barr felesége volt 17 évig. Saját rendezései közül az egyik legjelentősebb alkotásának a Túl sok hús (Too much flesh) című, 2000-es filmjét tartja. Az alkotópáros eddig hat filmet jegyez. 

Jean-Marc Barr közvetlenül A nagy kékség forgatása után, pusztán saját örömére kezdett el fotózni. Fényképei számára egyfajta vizuális naplót jelentenek. 2009-ben a Gallimard Kiadó felkérte, hogy rendezze albumba képeit, a könyv Pascal Arnold szövegével jelent meg, az anyagot két párizsi kiállításon is bemutatták. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Polka Magazine (@polkamagazine) által megosztott bejegyzés

6. A környezetvédelem mindig is fontos volt számára

A búvárlegenda, Mayol A nagy kékség után kissé úgy érez(het)te, hogy a siker – és ezzel párhuzamosan a nők hada – inkább a színészre, mint rá mosolyog. Barr 2018-ban – mintegy kárpótlásként, posztumusz igazságot szolgáltatva neki – újra a „bőrébe” bújt, és a hangját kölcsönözte a róla szóló, Delfinember című dokumentumfilmben. Ez a vállalás azért is volt fontos számára, mert a természet szeretete, a környezetvédelem, illetve a klímaválság fölött érzett jogos aggodalom búvópatakként vonul végig a munkáin, például amikor genetikust alakított egy klímaválságról szóló, 2017-es disztópiában (Semih Kaplanoğlu: Grain).  Legfontosabb civil szerepvállalásaként a CETASEA szervezet védnökeként jelenleg is segíti a tengeri emlősök és természetes élőhelyük védelmét is.

7. Jean-Marc Barr filmjeinek másik visszatérő témája a szex

Amelynek természetességét, szabadságát a színész mindig is fontosnak tartotta. A Túl sok hús egyik központi eleme is a szexualitás, annak megélése, természetességének felvállalása volt, ami a környezet megítélésével nem mindig esik egybe. 2012-es filmjében (Egy mai család szexuális krónikája) viszont a Barr-Arnold szerzőpáros még tovább ment. Egy háromgenerációs átlagos család (középkorú szülők, három kamasz és fiatal felnőtt gyerek, özvegy nagypapa) szexuális életét, szokásait, problémáit boncolgatja (a szüzesség elvesztésétől a maszturbáción és a szeretőtartáson át a prostitúcióig). Jean-Marc Barr többször is elmondta, veszélyesnek tartja, hogy két véglet között mozog a szexualitás a vizuális kultúrában: vagy letiltanak olyan műveket, amelyekben véletlenül látszik egy mellbimbó, vagy pedig olyan, a valós élettől elrugaszkodott pornót nézhet bárki, amely mind a férfiaknak (például túlzott „hatékonyság” elvárása), mind a nőknek (alárendelt, tárgyiasított szerep, nulla intimitás stb.) megalázó. Ez azért is drámai, mert ma már tényleg bárki hozzájuthat a felnőtt filmekhez, gyerekek és kamaszok egyaránt, az pedig rendkívül félreviheti az egészséges szexualitásuk kialakulását, ha ezt tekintik követendő modellnek.

Ezzel az „antipornó” filmmel alternatívát akartak kínálni: amellett, hogy a családtagok beszélgetnek a szexuális életükről, az intim jelenetek is valósak. 

Gondolhatunk sokfélét erről a kérdéskörről, mindenesetre egy 2015-ös interjúban Jean-Marc Barr kendőzetlenül mesélt arról, hogy korábban ő maga is pornófüggő volt, ami jelentős problémát okozott a párkapcsolatában, és amit azóta sikeresen legyőzött.  

8. Ötvennégy évesen lett először apa

A színész 2014-ben, egy filmfesztiválon találkozott az olasz rendezőnővel, Stella di Toccóval, akivel azóta is egy párt alkotnak. 2015-ben született meg kisfiuk, Jude – Jean-Marc Barr 54 éves volt első gyermeke születésekor. A színész maga publikálta a hírt az egyik közösségimédia-felületén, méghozzá örömtől meghatottan. Azóta a környezetvédelem még erősebben foglalkoztatja, jellegzetes amerikai optimizmusa sötétebb árnyalatot kapott a frissebb interjúiban. 

Hollywoodi sztár is lehetett volna, ő viszont inkább maradt az európai független filmek viszonylagos névtelenségénél. Nem ő a világ leglehengerlőbb színésze, de tehetsége, nyitottsága vitathatatlan, őszintesége, egyszerűsége megnyerő. Kívánjunk neki boldog születésnapot. 

Források: ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images/Venturelli/WireImage

Kis Zsuzsa