Mindig a végpontok izgatták

Pályaíve, ahogy az egész élete, nem mondható szokványosnak. Először orvos akart lenni, de nem vették föl, mert állítólag botrányosan viselkedett a szóbelin. Később két évig járt a jogi egyetem esti tagozatára – jogász édesapja biztatta erre –, de elég gyorsan rájött, hogy nem érdekli ez a pálya.

Még tizenhét éves korában került a kezébe Molnár Gál Péter Olvasópróba című könyve, amiben nagyon megfogta Latinovits Zoltán portréja. Úgy látta, sok a párhuzam az életükben. Némi tévelygés után tehát felvételizett a Színművészeti Főiskolára. Első alkalommal nem sikerült a felvételi, de nem is készült rá rendesen, másodszorra viszont bekerült Marton Endre osztályába, és igen hamar kiderült, hogy nagyon sok keresnivalója van ezen a pályán.

A Kinek a törvénye? című filmben (Szőnyi G. Sándor, 1978)

A diploma után rövid ideig Kaposvár következett, majd Szolnok, és végül a Nemzeti Színház, ahol már nagy szerepek várták, és a legnevesebb rendezők adtak neki főszerepeket: Ascher Tamás, Székely Gábor, sőt Ruszt József is azonnal látta benne a nagy formátumú színészt. Amikor megalakult a Katona József Színház, szerződést ajánlottak neki. Tizenegy évig volt a társulat tagja, és közben bejárta a világot a Három nővérrel és a Platonovval, amit az ő címszereplésével egyenesen Párizsban mutattak be. Valószínűleg soha senki nem tudja őt túlszárnyalni ebben a szerepben Magyarországon. Ő maga volt Platonov. Érdemes megnézni EZT a rövid jelenetet az előadásból. 

Elsöprő sikerek és hatalmas botrányok követték egymást.

A Tóth Éva színésznővel kötött házassága tönkrement, fia, Tamás születése után fél évvel elváltak. Kapcsolatuk soha nem rendeződött.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Egyre többet ivott, végül 1993-ban – mindenki számára váratlanul – beadta a felmondását a Katonában. Később megbánta, úgy nyilatkozott, hogy elég lett volna, ha csak egy év fizetés nélküli szabadságot kér, hogy „józanodjon”. 

Egy évig Szolnokon játszott és rendezett, ahol a Gaál Erzsébettel való munka során jól érezte magát, de az összes többiben nem. Közben filmezett is, de nem találta a helyét. Utolsó éveiben az RS9 félprofi társulat adott neki lehetőséget. A színház igazgatója, Lábán Katalin, alkotótársából élettársává, majd feleségévé vált. Harmóniában és rengeteg munkával telt néhány év, de a halál közbeszólt.

„Ha nem tévedek, a színészet lényege ez: minél többet adni magadból. Kifeszíteni magadat. Mások helyett megkeresni a keresztfát, és felfeszíteni magad rá”

– mondta Egressy Zoltánnak egy interjúban.

A tanítványok című filmben (Bereményi Géza, 1985)

Örökös szorongás

Sok interjút adott, mert kíváncsiak voltak rá az emberek és a riporterek. Szerették volna megfejteni azt a kettősséget, amit én is éreztem vele kapcsolatban:

irtóztam tőle a magánéletben, és elámultam nagyságát látva a színpadon.

Személyesen is láthattam őt sokszor és közelről, amikor tizennyolc éves koromban a Katona József Színházban takarítottam egy éven át. A színészek között talán ő volt az egyetlen, aki teljes mértékben ignorált engem, a fekete ruhás, mindig loboncos takarítónőt. Köszönt ugyan, de mindig csak vissza, és sohasem előre, mint ahogy ez teljesen természetes volt abban a közegben.

A távollét hercege című filmben Vallai Péterrel (Tolmár Tamás, 1990)

Igen sokat kutakodtam utána a cikk írása miatt, és most azzal áltatom magam, hogy abban a bődületes mennyiségű információban, amit összegyűjtöttem róla, sikerült megtalálnom a kulcsát ennek az engesztelhetetlenségnek. Szintén Egressy Zoltánnak mondta negyvenegy éves korában a már említett interjúban:

„Én a szüleimtől nagyon sok mindent kaptam, csak egyet nem tanultam meg. Ez képesség vagy adottság kérdése. Szeretni. Én mindent értelemmel szeretek.

Minden szerepemhez értelemmel közelítek, márpedig a szeretet és a szerelem lejjebb van. Vagy a szív, vagy az ágyék környékén. Én a három pólusú színjátszásban hiszek, melynek három pólusa az agy, a szív és az ágyék.”

Máté Gábor, a Katona mostani igazgatója – akkoriban még színészkollégája – is rátapintott valami fontosra, amikor egy szabálytalan nekrológot írt Balkay halála után.

„Látom magam előtt. Főleg, ahogy ment. Atléta volt. Hány évig csinálta, nem tudom. Nem csinálhatta sokáig. De jó fizikumot ajánlott neki a sors az élethez. Ruganyos volt, lendületes, »ki ha én nem« járása volt. Az életben és a színpadon is. Nagyzolva jött-ment. Folyamatosan a »vagyok valaki« állapotában volt. Miközben – mondják – szorongott.”

A Platonov című darabban Máté Gáborral (Katona József Színház)

Már akkor „öngyilkos lett”, amikor még élt

Veszélyes játszmát játszott, és teljesen tisztában volt vele, hogy a mértéktelenül sok alkohol, cigaretta, éjszakázás, a zűrös ügyek és a folyamatos konfliktusok, amelyekbe rendszerint beleállt, sőt szinte kihívta maga ellen a sorsot, rombolja a testét, a lelkét és a szellemét. Kísértetiesen hasonlít a sorsa Latinovits Zoltánéra, aki miatt a színészetet választotta, és aki élete utolsó évében szeretettel adta át tudását neki. Latinovits önként és hirtelen vetett véget az életének, míg Balkayt a szíve vitte el. A szíve, amellyel nem tudott szeretni.

Nem tartok mértéket semmiben sem. Nem tudom, melyik énem bírja tovább: a civil-e vagy a színész?

[…] A törzskávéházamban én is föllapozom minden reggel a bulvárlapokat. Azért kell a töméntelen mocsokról, szörnyűségről olvasnom, hogy átéljem, ez sem velem történt meg” – mondta Bogácsi Erzsébetnek 1984-ben. 

A karizmatikus színészek többsége, mint Latinovits, Őze Lajos, Kálmán György, vagy a Balkay által is támogatott, fiatalon elhunyt Ternyák Zoltán, ahogy a szintén tragikus sorsú Bubik István, illetve a korábbi generációból például Soós Imre is, állandóan küzdött valami láthatatlan démonnal. Lehetett ez mizantrópia vagy gyerekkori traumák sora, ami aztán alkoholizmushoz vagy más pszichés betegséghez vezetett. Az, hogy képesek voltak sorsokat, életeket sűríteni egy-egy gesztusba vagy pillantásba, és mindent a színpadért áldoztak föl – leginkább persze mindannyian önmagukat –, valószínűleg együtt járt azzal, hogy az életben nem boldogultak, mert csak a színpadon élhették meg és adhatták át nekünk, nézőknek a valódi boldogságot.

A címben idézett mondatot a nagymamája mondta róla

Utolsó rendezése Molnár Ferenc Lilioma volt az RS9-ben. Julika azt mondta Liliomnak, miután meghalt az erőszakos, elviselhetetlen, de mindvégig esendő férfi, hogy „te most csak aludjál, Liliom”.

Én meg azt mondom, hogy Balkay nagymamamájának igaza volt… Géza jó fiúnak született. Csak az a nagy kár, hogy a világ nem tudott vele bánni. Milyen elképesztő alakításokat láthatnánk tőle, ha még élne… Fáj érte a szívem, és remélem, ha találkozunk a mennyországban, előre köszön. De az se baj, ha nem. Már annak is örülni fogok, ha – mint az életben is – jeges tekintettel végigmér, alig észrevehetően grimaszol, és (nem kicsit) leereszkedő hangon azt mondja: kezitcsókolom.

Both Gabi

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Budapest Film