–

Lépjünk most túl azon, hogy még mindig mekkora ziccernek számít az alaphelyzet, hogy egy apának esze ágában sincs vállalni a gyereket, akit nemzett, majd valamivel később mégis az ölébe pottyan, kénytelen szembenézni vele, és minden tiltakozása ellenére a gyerek fokozatosan valódi apát nevel belőle. Mert ugye, ez így leírva egy csöppet sem vicces. És ha a Külön falkát nézzük például (ami szintén erre a szitura épített), akkor nem is az, hanem nagyon is drámai, szívet tépő és fájdalmas. Vagy ugyanígy a nemrégiben vetített C’mon, C’mon – Az élet megy tovább-ban – bár tegyük hozzá, ott nem egy apa, csak egy apafigura szerepelt a gyerek mellett, aki valójában a nagybátyja volt (ITT írtunk róla részletesen).

Ugyanakkor mindannyian ismerünk erre épülő vígjátékokat is (kezdve az ősklasszikus Chaplin-filmmel, A kölyökkel, egészen a Két pasi meg egy kicsiig, és annak francia változatáig), szóval nem kérdés, hogy benne van a potenciál, amire Vékes Csaba forgatókönyvíró azonnal ráérzett, amikor a saját gyerekeivel töltött otthon huzamosabb időt. Nyomban el is kezdett jegyzetelni, és ebből született a Szia, Életem! forgatókönyve, ami ugyan szintén egy íróról szól, de nem egy olyanról, mint ő, hanem valakiről, aki még sosem volt egyedül a gyerekével (eggyel sem, nemhogy kettővel, mint Vékes), és eleve Keserű Barnának hívnak, ennek megfelelően tehát folyton úgy néz ki, mintha citromba harapott volna.

Ennek a Keserű Barnának ráadásul a történet elején annyi nehézség zúdul a nyakába, hogy végképp minden oka megvan mufurcnak lenni – de persze minden bajáról maga tehet, mert egy önző, léha, nagyképű pöcs (már bocsánat). Kellett neki az a gyerek, hogy végre magába szálljon, és kirángassa magát az általa ásott gödörből. Csak ezt hosszabb idő felismerni.

Viszont arra a regényre, amit a kiadói státusza megmentéséhez le kellene adnia, mindössze tíz napja van, és a gyerek is pont akkor érkezik bőröndbe csomagolva, mert az anyja (akit Keserű nem látott évek óta) épp nem tudja ellátni. Megvan a drámai tét: egy időben kellene apává válnia, és visszaszereznie az írói tekintélyét. Ami, ugye, eleve kizárja egymást, hiszen tudjuk: az írók csak csöndben tudnak dolgozni, a gyerekek meg csak zajban szeretnek létezni (amit lehetőleg ők keltenek). Viszont az is tény, hogy a gyerekeknél szórakoztatóbb társaság nincs, így kellő inspirációt is jelenthetnek az alkotáshoz.

Hát, nem a meglepetések filmje lesz a Szia, Életem!, de ez nem feltétlenül baj, jut abból nekünk elég a való életben. A kérdés ebben az esetben inkább az, sikerül-e a jól ismert formulát szívvel és lélekkel megtölteni.

Rögtön el is árulom: sikerül, miközben ezt néhány dolog erősen akadályozza. Az egyik például, hogy az alkotók úgy döntöttek, fenébe a magyar valósággal, játszódjon a történet egy ideális világban, ahol egy könyvkiadó megengedhet magának egy Andrássy úti, előkelő palotabeli székhelyet, ahol a magyar íróknak dörzsölt ügynökük (vagy menedzserük?) van, a megfilmesítési jogoknak pedig irdatlan értéke, és ahol a kelekótya havernak mindig akad kölcsön adni való pénze. Ez persze nem baj – valószínűleg az emberek többsége tényleg jobban szeret elmerülni olyan világokban, ami az övéknél színesebb és gazdagabb.

A gond inkább azzal van, hogy minden olyan steril, mintha egy reklámban szerepelne, nem egy filmben.

A szereplők ruhái ropogósan újak, a figurák patikamérlegen kiszámítva hozzák a feladatukat, és a cselekmény is olyan fegyelmezetten követi a receptet, hogy alig marad íze. Nehéz dolog összeegyeztetni a tudatosságot az ösztönösséggel, de a nagy sikerek többnyire abból adódnak, ha valaki kockázatot vállal – ez a film pedig tutira megy.

Ennek persze megvannak az előnyei is: például, hogy sokat bíz a színészekre. Elsősorban is a két főszereplőre, akiken áll vagy bukik a vállalkozás sikere. Thuróczy Szabolcsnak egy „normális” országban (bármit jelentsen is ez) már rég kijárt volna egy csomó főszerep műfaji filmekben is, most végre megkapta. És az a jó, hogy ebben kivételesen nem egy csodabogár karaktert alakít (mint sokszor), hanem egy átlagos kelet-európai, búval baszott, macsó félértelmiségit (illetve annak egy kiglancolt változatát), akinek a belső útján van a hangsúly. Ritkán látjuk őt ennyire lelkizős karakterben, olyat meg végképp nem kaptunk még tőle, amilyet az utolsó jelenetek egyikében, a film érzelmi csúcspontján mutat. Bár lehet tudni, hogy eredetileg nem neki szánták Keserű Barna figuráját, a filmet látva nem lehet elképzelni mással – kellett neki ez a karcos férfiasság.

Még ritkábban látni azonban olyan eleven, természetes gyerekszereplőt, mint Pásztor-Várady Mór, akinek a személyisége és bátorsága az egész film motorja. Le a kalapot előtte! 

Meg azok előtt, akik megtalálták és helyzetbe hozták őt.

Végül a film igyekszik odafigyelni arra, hogy a mellékszereplőknek is jusson pár magas labda és jó pillanat, de sajnos meg kell jegyeznem, hogy a női karaktereknek nem sikerült annyi energiát és fantáziát szentelni, mint a férfiaknak. Maradunk tehát a „kurva” (Pálmai Anna és Kovács Patrícia)–szent anya (Sárközi-Nagy Ilona)–házsártos vénkisasszony (Básti Juli) vonalon. Ezzel szemben öröm látni, hogy Tasnádi Bencének úgy a humorát, mint az egyre macsóbb külsejét kihasználták – neki is illene sürgősen filmfőszerepeket kapnia. Mellettük pedig ott vannak az örök tuti befutók – Elek Feri és Mucsi Zoltán (gondolom, ők a mai kor Gózon Gyulája és Kabos Gyulája), és Vékes Csaba forgatókönyvíró-társrendező is beállt a társulatba egy olyasmi karakterrel, mint amilyen Spike (Rhys Ifans) volt a Sztárom a páromban.

Ahol pedig az összes színész a legviccesebb formáját hozza, azok a fantasybetétek, amik apa és fia közös meséjét elevenítik meg

– és ezzel a Mesék a zárkából című dokumentumfilmre hajaznak. Nagy különbség azonban, hogy itt volt pénz arra, hogy ezek a fantáziavilágban játszódó jelenetek teljes pompájukban bontakozhassanak ki – nem lehet nem észrevenni például, hogy a legjobb magyar maszkcsapat dolgozott rajta (Pohárnok Ivánnal az élen), így a figurák bármelyik nagyszabású produkcióban megállnák a helyüket – és az operatőri munka is itt kap szárnyra (Szatmári Péter felelt érte).

Szóval sok erénye van a Szia, Életem!-nek, ha egymagában nem fogja is megváltani a magyar filmek helyzetét a mozikban, és mindenki igényét sem tudja majd kiszolgálni. Ha valami problémánk lehet vele, az éppen az, hogy így is túl sokaknak akar kedvezni, nem olyan bátor, mint a kis főhőse, aki teljes mértékben önmaga mer lenni. Vegyünk példát róla!

Gyárfás Dorka

Képek forrása: Filmsquad