Az egykori „abonyi proligyereket”, – ahogy magát jellemzi – több mint négyszázhúszezer ember követi

Óriási népszerűségnek örvend. Még akkor is, ha őt ez nem izgatja – a Beszélgetőkönyvben világosan fogalmaz arról, mit is gondol a hírnévről (lásd: cím). Ez persze nem azt jelenti, hogy ne érdekelné a közönség, és ne örülne annak, hogy ennyi ember gondolja fontosnak azt, amit ő csinál. De jól jelzi a munkához való hozzáállását.

Mucsi szeret dolgozni. És megszállottként csinálja. Halálosan komolyan veszi a szakmáját, ennek jól látható és mérhető az eredménye – például a hitelességében és a népszerűségében. 

„Minden játéknak akkor van értelme, ha életre-halálra játszol”

Ezt is Mucsi Zoltán, alias Kapa mondja a könyv 157. oldalán. Még olyan sok fontos gondolatot kiemelhetnék, például ezt is: (…) „Vagy gondolod, a könyv végén átnyújtunk egy receptet: hogyan kell híres emberré válni, ha nagy orrú, tudatlan lakatosinasnak születsz?”

A kötet legnagyobb erénye, hogy annyira őszinte, amennyire csak lehet. Pedig olyan könnyű volna belesétálni az „őszintének látszom” csapdájába, de Mucsi és Bérczes mindketten annyira hitelesek – nem csupán a könyv lapjain, hanem az életben is –, hogy esetükben fel sem merülhet ez a kérdés. 

Kapa egy pillanatig sem finomkodik, akkor sem, amikor a híres balhéi, a nem kevés alkohol, amit elfogyasztott, vagy a sokáig tartó sikertelenség kerül szóba.

Pályáján kívül a magánéletéről is sokat megtudhatunk. Nincsenek titkai. Nem létezik tabu. Kivételes pillanat ez egy alapjáraton zárkózott ember számára, amit az olvasó is mindvégig érez.

Bérczes László kérdései elevenek, húsba vágók, nem finomkodnak, például ez sem:

„Félelem, szorongás, görcs. Mi ez, születési rendellenesség?”

A válasz sem marad el:

„Nem hiszem. Ezek megfogható, valóságos, konkrét félelmek: jövök egy faluból, ahol nincs többezer kötetes könyvtár, jövök egy családból, ahol a bádogos apa és a téglagyári munkásnő anya sem könyvekre gyűjt, az érettségit estin szerzem meg, műveletlen vagyok, még lakatosinasnak se, postásnak se jó.

És akkor bekerülök egy színházba úgy, hogy felolvasás helyett csak mekegek, éneklésnél tátogok, táncolásnál meg se mozdulok. Körülöttem minden ugyanazt üvölti: »Nem!« Ezért a legfontosabb szó, amit az én negyvenéves színházi pályafutásom során ki kell mondjak, az a hála.”

Olvasmányos, szigorúan és pontosan szerkesztett szöveg

Bérczes Lászlónak nagy gyakorlata van a beszélgetőkönyv műfajában. Ez a harmadik a sorban. Cseh Tamással kezdte, Törőcsik Marival folytatta, most Mucsi Zoltán került sorra. (Esélyes még Beck Zoltánnal és Háy Jánossal is egy-egy újabb kötet. Én legalábbis nagyon szeretném mindkettőt olvasni.) Eközben a Tények és tanúk-sorozatban Szarvas Józseffel is készített egy hasonló műfajú anyagot, Könnyű neked, Szarvas Józsi… címmel.

A szerző saját életének (is) fontos szereplőit örökíti meg ezekben a páratlanul fontos kiadványokban. Lenyűgözően felkészült, rendes kritikusként, színházcsinálóként, tudományos igényű kutatóként minden részletre ügyel. Színháztörténeti alapművé válhatnak ezek a kötetek. Írásos és képes dokumentumokkal támasztja alá az éppen aktuális témákat, és amennyire lehet, kronologikus marad. Nem veszik el a részletekben, de amiben érzi a „sztorit”, azt bővebben is kifejti. Makacsul visszakérdez, ha nem kapott választ arra, ami izgatja.

A válaszokból pedig kibomlik egy letűnt kor, a szocializmus ma már hihetetlennek tűnő „diszkrét bája”. Egy kiváló színész életpályáján keresztül nagyon sok mindenről pontos korképet kapunk, akár történelemórán is lehetne tanítani belőle.

Bérczes László kíváncsisága kielégíthetetlen, pedig ezerféle választ kap ugyanarra a kérdésre: miért épp Kapának sikerült elérnie ezt az elképesztő eredményt szakmailag, emberileg, népszerűségben?

Azt nem tudom, hogy az olvasói kíváncsiságot kielégítik-e a válaszok az alapkérdésre – valószínűleg nincs egyetlen jó felelet rá, ezerféle lehetséges megközelítés létezik, mindenki válasszon magának kedvére valót. Azt viszont bízvást állíthatom, hogy a Mucsival készült Beszélgetőkönyv bőven túlmutat a sztorizgatós színészkönyvek során. Ennek a pocsék évnek a rohanós vége felé igazi ünnep volt számomra, amikor végre a kezembe vehettem, és elmerülhettem ebben a szépen kivitelezett, igényesen szerkesztett 350 oldalas kötetben.

A személyesnél is személyesebb vallomás a végére

Nem tudom, másnak mit jelent majd ez a könyv. Nem tudom, képes lesz-e ugyanannyira lelkesedni, mint én. De gyanítom, hogy igen, mindenki kapcsolódhat hozzá, mert hiába tűnik „speciálisnak” Mucsi Zoltán világa, mégis abszolút univerzális.

Az a helyzet, hogy a könyv majdnem mindegyik szereplőjét személyesen is ismerem. Bérczes Lacival tizennégy éves diákszínjátszóként találkoztam először egy országos fesztiválon. Ennek harminckilenc éve. Azóta is követjük egymás sorsát. A legfontosabb dolgokkal tisztában vagyunk legalábbis. Kapát egy éven át közelről figyelhettem a szolnoki színház büféjében. Ez harminchat éve történt. Ma a gyerekeink ugyanabba a fantasztikus nyári táborba járnak, évente egyszer biztosan beszélgetünk egy jót ilyenkor.

A szolnoki színház büféjéből annak idején senki nem nézte ki a díszletműhelyben dolgozó kárpitoslányt, aki olykor arról álmodozott, hogy maga is színésznő lesz, máskor meg arról, hogy díszlet- és jelmeztervező…

Aztán jóval később a Bárka Színházban dolgoztam, ennek is van már vagy huszonöt éve. Napközben egy félprofi színházi társulat művészeti titkára voltam, este meg büféskisasszony a Bárkában.

Lacit is, Kapát is közelről figyelhettem a munkájuk közben, mindig nagy szeretettel és tisztelettel. És ugyanezt kaptam vissza tőlük.

Az amatőrszínházi csitri, a kárpitoslány, a büféslány egyetlen pillanatig sem érezte azt, hogy bármennyivel is kevesebb lenne, mint a színház vezető művésze vagy a művészeti igazgatója.

Na, hát ezért is merem bátran ajánlani nektek ezt a kötetet. Mert ismerem a szereplőket, sok-sok történetet én is átéltem, és biztosan tudom, hogy az igazság szerepel benne.

Olvasva a mondataikat, újra átélhettem az egész felnőttkoromat, visszaemlékezhettem egy csomó elfeledettnek hitt élményre, és Kapával, Lacival együtt haladtam a saját életem felidézésében is.

Drága Laci, kedves Kapa! Köszönöm, hogy az lehetek, aki vagyok. Akkor is jelentős szerepetek van ebben, ha ti nem tudtátok eddig! Emberséget tanultam tőletek, ennél többet nem is kaphattam volna.

Both Gabi

Nézzétek meg Mucsi Zoltánt az Elviszlek magammalban is!