Szentesi Éva: Jó, akkor most életünk első közös nyaralásán mit fogunk csinálni?

–

Ha te is olyan típus vagy, aki a szállodai szobákban is szépen kipakolja a ruháját, akkor is, ha csak néhány napra utazik el, akkor te sem nem fogod érteni azt, aki pedig bőröndből öltözködik a teljes utazás intervalluma alatt.

De ha szereted őt, akkor megcsinálod helyette is – ez a gondolat fogalmazódott meg bennem, miközben a kipakolás alatt néztem, ahogy kibontja a jeges vödörbe hűtött pezsgőt, kiül az erkélyre, ott pedig a következő pillanatban elnyújtózkodik, beleszimatol a tengeri levegőbe, és kedélyesen belekortyol az italba. (Eddig nem tudtam, pontosan hogyan kell kedélyesen kortyolgatni – idegesített is, amikor ezt a kifejezést használták –, ő viszont pont így csinálta.)

Már mentem volna utána, szólni, hogy helló, ez így nem járja, aztán végiggondoltam az ügyet, és eszembe jutott, hogyan járok jobban: ha kipakolok neki is, és kérek egy hátmasszírozást, vagy ha megbízom ezzel a számára teljesen felesleges és vállalhatatlan feladattal, amit, ha kevés kedvvel végez el, akkor úgyis értékelhetetlen lesz a végeredmény. 

Mire visszalépett a szobába, már kész volt minden, azt mondta: nagyon aranyos vagy, hogy kipakoltál erre a négy napra, én simán ellettem volna a bőröndből. Én meg mondtam neki: csak nem gondolta komolyan, hogy egy nyitott bőröndöt fogok kerülgetni ilyen hosszú ideig. Majd megköszönte, én pedig tiszteletteljesen megkértem, hogy masszírozza meg a hátam.  

Jó üzletet csináltam, mert kemény a keze, és a fél órával a megérkezésünk után már én is a teraszon ültem pezsgővel a kezemben, sompolyogva, mint egy elégedett macska, belefeledkezve a tenger mögött lebukni készülő, vörös korongba. 

– Jó, akkor most életünk első közös nyaralásán mit fogunk csinálni? – kérdeztem tőle.
– Hát pont ezt! – jött a válasz. – Semmit!
– Jó, veled a semmit is szeretem csinálni – súgtam vissza.

Nem csinálhatunk mindig mindent, most a semmi jön, ez van soron.

Úgyhogy eldöntöttük, lemegyünk enni egy kis semmit életünk első tengerparti vacsoráján, aztán teszünk egy semmi kis sétát az első közös partszakaszunkon, majd visszamegyünk a hotelbe, és ott se lesz semmi, mert most a semmi a minden. 

Jóllakottan beleegyezett a tervembe, és soha nem volt még ennyire finom a kalamári meg a túlfőtt és túlárazott mángoldos burgonya, közben percekig ízlelgette a szájában ezt a szót, hogy mángold, mert nem ismerte, és meg akart róla győzni, hogy az tulajdonképpen spenót, és amikor felolvastam neki, hogy a disznóparajfélék családjába tartozik, akkor hangosan nevetni kezdett.

– Hagyjál már a disznóparajfélékkel!
– Jó, hagylak. 
– Egyed a mángoldot! – és nevetett megint, ahogy kimondta.

Aztán ficeregni kezdett a széken, láttam rajta, hogy valami nagyon böki a csőrét, és ez most nem a vacsora alapanyagaihoz köthető, hanem egy sokkal komolyabb témához. Feszengősen nevetgélt, még egy sört rendelt, még azt is elfelejtette megkérdezni, én mit kérek, pedig olyat soha nem csinál. (Te, kedves olvasó, aki ennél a pontnál izgulni kezdesz, hogy megkérik-e a főhősnő kezét, ne tedd, mert teljesen felesleges ezen aggodalmaskodnod. Amit a történet szereplői egyértelműnek találnak, ahhoz nincs szükségük megerősítésre sem Isten, sem – és pláne nem – a törvények előtt.)

Végül kibökte: ma Veszprém-meccs lesz!

Néztem rá elkerekedett szemekkel, azt hitte, mérges leszek, és tudtam, hogy ezt is várta el tőlem, hogy legalább egy minidrámát eszkaláljak, de semmi. Mondom, semmi, hiszen megmondtuk, ma semmi se lesz. Csak Veszprém-meccs.

Veszprém-meccs az akkor is van, ha az ember az első nyaralását tölti élete szerelmével, nincs mese, a Veszprém-meccs győz, bármi felett, még akkor is Veszprém-meccset kéne nézni, ha épp akkor lenne a menyegzőnk (ami, ahogy már említettem, soha nem lesz, de ezt ne akard már velem ilyen sokszor elmondatni, kedves olvasó), és az valamilyen oknál fogva épp olyan időpontra esne, amit valamilyen oknál fogva nem egyeztettünk volna előre a Veszprém meccsnaptárával.  

Most pedig a számomra érdektelen részeket átugrom, mégpedig azt, hogy győzött a Veszprém, hál' istennek, kicsit izgultam mondjuk, mert semmi kedvem nem volt egy lógó orrú főhős mellett csinálni a semmit, szóval vidámak voltunk, pláne ő, hiszen győzött a kedvenc csapata. A Veszprém-meccs alatt a következő mondatok hangoztak el, és isten látja lelkem, nem akarok ujjal mutogatni, de a főhős szájából: „Ha a Veszprém-meccs nem érdekel, én sem érdekellek.” Meg „kezdjetek már el védekezni, mert ez így nokedli.” És (de ez csúnya lesz, bocs előre): „Szedjétek már le Coralest a .aszomba.!”

Na mindegy, nyertek. Ennyi a lényeg. Fogalmam sincs, ki fia borja a Corales.

Természetesen nagyon érdekelt a meccs is, csakhogy megnyugtassam a főhőst, de ezen irányú érdeklődésemet az ő örömével azonosítottam. 

A hátralévő napokból ez tetszett a legjobban. Ez a semmi. Hogy olyan jó ez a semmi. Hogy nem is kell semmi, csak a semmi. 

Egyébként azt meg tudjátok tippelni – csak mert kinek kell a nyáltól csöpögő, romantikus befejezés –, hogy ki pakolta össze az első közös utazás végén a bőröndöket? Hajrá, kábé annyira lesz nehéz, mint megtippelni a bivalyerős Veszprém csapatának győzelmét.

Szentesi Éva

A fotó a szerző tulajdona