–

El lehet-e adni szexszel a feminizmust?

Joyce, az idealista fiatal írónő élete nagy részében arról álmodozott, hogy elindít egy magazint (az Ébredő Matriarchátust), amely a feminizmus eszméit hirdeti. Az ötletét felveti a magazinkiadói elit krémjének, de a lelkesedése, miszerint ideje a történelem jó oldalára állni – a sorozat 1971-ben játszódik – olyannyira nem ragad át a szivarfüstben whiskyt kortyoló, öltönyös férfiakra, hogy amikor egyikük ránéz a Joyce által megmintázott címlapon látható nőre, csak ennyit kérdez: „Miért ennyire dühös?”

Joyce-nak végül sikerül találnia egy potenciális támogatót, de pechére Doug egy gátlástalan alak, ráadásul a legnagyobb pornókiadó feje, aki, nincs mit szépíteni, a nők szexualizálásának köszönheti minden vagyonát és töretlen karrierjét. Ennek ellenére meglátja a lehetőséget a feminista magazinban, és kész segíteni Joyce-nak: „El kell rejtened a gyógyszert – vázolja a kegyetlen valóságot.

– Ez olyan, mint amikor a kutyának beadod a gyógyszert, de előbb mogyoróvajba mártod. Szóval a kérdésem: mi a mi mogyoróvajunk?”

A mogyoróvaj, mint kiderült, ebben az esetben a péniszek. Megszámlálhatatlanul sok pénisz. Doug ötlete ugyanis az, hogy az eladhatóság érdekében Joyce nemek közti egyenlőségről és születésszabályozásról szóló cikkeit férfiakat ábrázoló, igencsak explicit címlapokkal és poszterekkel párosítsák. A Minx nem szűkölködik a frontális férfimeztelenségben, mintha Ellen Rapoport, a sorozat készítője így próbálná korrigálni az évtizedek óta sugárzott műsorokat, amelyek a meztelen női testet csupán díszletként használták. És Rapoport, akárcsak Doug, ügyesen adagolja a gyógyszert. A sorozat valódi betekintést enged a Joyce-t foglalkoztató témákba, ám ezeket egy rendkívül bájos, időnként tényleg humoros, sokszor eltúlzott és karikaturisztikus komédiába csomagolja.

A hetvenes évek eleje a feminista magazinok és a nőknek szóló pornó aranykora volt

Gloria Steinem Ms. című lapja 1972-ben indult, a Playgirl magazin első száma pedig nem sokkal később, 1973-ban jelent meg. És bár a sorozat fikció, volt egy valós változata annak, amit Joyce és Doug is létrehozott: a Viva magazin, amelyet Bob Guccione alapított, és amely meztelen férfiak képeit vegyítette gondolatébresztő üzenetekkel.

Rapoport pedig ügyesen válogatta össze a kirakós darabjait a kor valós szenzációiból, így került a Minxbe például Burt Reynolds híres (de gondosan megkomponált) meztelen Cosmopolitan-posztere is.

Függetlenül attól, hogy a Minx melyik valós inspirációból merít egy-egy adott pillanatban, a sorozat vonzerejét elsősorban a Rapoport által összeállított szereplőgárda adja. Ophelia Lovibond szórakoztatóan zaklatott hősnőt alakít, Joyce idealizmusa állandó konfliktusban áll a kiadói világ gyakorlatias (és nem utolsósorban anyagias) természetével. Jake Johnson szuperül hozza a rágógumin csámcsogó, aranyszívű pornómágnást, az iránta érzett szimpátiám egyenes arányban nőtt az általa alakított szereplő személyiségfejlődésével. A csapat többi tagja szépen épül köréjük, Joyce nővérének a szerepében feltűnik Lennon Parham, akit a magazinnál való segédkezése szakít ki a kertvárosi anyaság monotonitásából, és Jessica Lowe, aki Doug más kiadványainak aktmodelljeként dolgozott korábban, és akiben a Minx hatására végül felébred a szunnyadó feminista. Ráadásul a sorozat végére úgy tűnik, Joyce és Doug furcsa kapcsolata sokkal inkább változtatja meg Joyce-t, mint a nők tárgyiasításából hasznot húzó férfit.

Egy fontos kérdéseket boncolgató, nyári limonádé

A természetes testek látványa például, amit a sorozat bemutat, mindenképp örömteli. A leghosszabb műsoridőt kiérdemlő, láthatóan mű hímtaggal melléfogtak ugyan a készítők, de még így is

dicséretet érdemel, hogy a hétköznapi, átlagos testtel megáldott meztelen férfiak is helyet kapnak a már-már szoborszerű alakok mellett.

Éppúgy, ahogy a nők esetében ez egyre inkább jellemző, a férfitestet is minden formájában meg kell mutatni, és egyáltalán nem baj, ha nem a tökéletes férfi képét toljuk a nézők arcába.

Az időnként már zavaróan túlszexualizált testek mellett viszont reflektorfénybe kerül az is, hogy hiába telt el több mint ötven év, valójában ólomléptekkel haladunk előre, ami a nők helyzetét illeti. És bár rengeteg valós problémát feszeget a sorozat, mint például a házasságon belül elkövetett nemi erőszak (amit egyébként nálunk csak huszonöt éve tilt törvény, előtte teljesen oké volt), az, hogy rendben van-e, ha pornóba csomagoljuk a feminizmust, végül nem derül ki. Amit már csak azért sem bánok, mert a kérdésre kapott válasszal valószínűleg egyáltalán nem lennék kibékülve.

Mózes Zsófi

Képek: Katrina Marcinowski / HBO Max