„Ha művész akarsz lenni, bíznod kell az ösztöneidben” – Isten éltesse Barbra Streisandot!

–

Úgy tekintem, hogy ezt a cikket a rajongóknak írom – ki mást érdekelne ez a kerek évforduló? A rajongóknak viszont nem kell elmagyaráznom, kicsoda Barbra Streisand (és azon sem kell rugóznom, hogyan kell kiejteni helyesen a családnevét, vagy miért Barbra és nem BarbAra), illetve miben áll a nagysága. Előrebocsátom: én még csak nem is tartozom a mániákus hívei közé, de így is felnőtté válásom része: hallgattam a lemezeit, néztem a filmjeit, és próbáltam megfejteni, honnan jöhet ez a hihetetlen belső erő és sugárzás, ami egyedülállóvá tette. Persze sosem lehet ráakadni a „titokra”. Belőle csak egy van.

Az első szó, ami Barbra Streisanddal kapcsolatban valóságos toposz lett: a tehetség. Amikor először kinyitotta a száját és elkezdett énekelni (még gyerekkorában), már egyértelmű volt, hogy kincs van a torkában – de ő nem vette akkor még komolyan, mert az anyukája is énekelt (valaha szopránnak készült, aztán titkárnő, majd könyvelő lett belőle), és tőle mindig csak kritikát kapott. Egyébként az ősei között volt kántor is, szóval a muzikalitást és az énekhangot vélhetően a génjeiben hordozza. Mindenesetre tanulnia sohasem kellett énekelni, és talán ez az egyik titka: mindig a szíve vezérelte éneklés közben, sosem a technika (mert ahhoz nem értett). 

Szinte nincs olyan interjú, amiben el ne mondta volna, hogy sosem énekelt el kétszer egy dalt ugyanúgy. A lemezfelvételeken sem. Ahány felvétel, annyi verzió – még a levegőt sem ugyanott veszi, ha újra nekifut. Mindent az ösztöneire és az érzelmeire bíz, és azok őt is meglepetésszerűen új és új utakra viszik.

Szóval a helyzet nem volt túl rózsás otthon. Az apja 15 hónapos korában váratlanul meghalt (ezt a fájó űrt sosem tudta betölteni senki), az anyja állandóan kritizálta (nemcsak a művészi ambíciói, hanem a külseje miatt is), és született egy húga az anyja második házasságából, akit – úgy élte meg – sokkal jobban szerettek. Nem csoda, hogy 16 évesen elköltözött otthonról, hogy szerencsét próbáljon (nagy útra ment: Brooklynból Manhattanbe), és hogy minden vágya az volt, hogy sokra vigye. Nagyon sokra!

Nem is kellett rá sokáig várnia, mert – mint mondtam – aki meghallotta énekelni, annak tátva maradt a szája.

Valahogy úgy énekelt, mint ahogy mások beszélnek: tele volt közléssel. A sorokat mintha ott „szülte volna meg”, spontán jellege volt az énekének.

Később is, mindig. Mutatok egy örök érvényű klasszikust, amit már a nagy áttörés után vettek fel, Judy Garland műsorában. A még nagyon fiatal, hamvas, tisztelettudó és alázatos Barbra Streisand úgy mossa le a színpadról ezt a másik zsenit (aki viszont sajnos addigra már félig-meddig roncs volt), hogy közben még vissza is fogja magát, igyekszik olyan kicsire összehúzni magát egy ekkora idol mellett, amennyire csak lehet. De sajnos a tehetség ilyen természetű: világít, mint egy reflektor. Nem csoda, hogy a bevezetőben Garland azzal viccelődik, mennyire utálja.

Szóval Barbie (hívjuk így, elvégre egymás között vagyunk) mindjárt az első musicalszerepével a Broadwayn Tony-jelölést kapott. Meg álló ovációt egyetlen számmal, ami állítólag 5 percig tartó éljenzést jelentett – az előadás közepén. „Nem tudom, nem számoltam – emlékezik vissza jó pár évtizeddel később a BBC-nek. – Annyit tudok, hogy az egyik nap még 175 dollárt kaptam egy estéért, a következőn meg már 350-et.” És ha azt hinnétek, ez az anyagiasságát mutatja, gyorsan tegyük hozzá, amit a Harvard Business Review-nak nyilatkozott 2012-ben:

„Számomra a színészet volt az első, és csak azért kezdtem énekelni, hogy kifizessem a számláimat.”

Ezek után erre már nem lehetett sok gondja – már csak azért sem, mert az előadás meghozta a szerelmet is az életébe: összeköltözött színpadi partnerével, Elliott Goulddal, aki később a gyermeke apja lett. Egyszeriben minden sínre került az életében.

Ugyanis a Broadway-előadásból lemez is készült, majd elkezdték őt kézről kézre adni a televíziós show-műsorokban, ahol nemcsak énekelt, de beszélgetett is, így mindjárt fény derült a színes-vicces egyéniségére is. A kor két legnagyobb showmanjének, Johnny Carsonnak és Ed Sullivannek nagy kedvence lett, rendszeresen hívták vendégnek, de rajongott érte az excentrikus zongoraművész, Liberace és a kor komikus legendája, Groucho Marx is.

Elképesztő, hogy ez a tipikus brooklyni zsidó lány, aki azzal a tudattal nőtt fel, hogy az ő alkatával és arcával (amit szerencsére esze ágában sem volt átszabatni – akkor még…) lehetetlen befutni (mert nem elég szép és szabályos hozzá), pillanatok alatt a show-biznisz üdvöskéje lett. És mégis észnél maradt: amikor a Columbia Records 21 éves korában lemezszerződést kínált neki, ő inkább kevesebb pénzt kért, de full kontrollt az anyag felett. Ki merte volna ezt vállalni akkor, 1963-ban?

„Nem érdekelt, mekkora a gázsi, csak az, hogy azt énekelhessem, amit én akarok” – meséli már idősen EBBEN a cikkben.

És akkor itt vetem közbe: Barbra Streisand végül 10 Grammy-díjat nyert a pályája során, és több mint 50 lemezt készített, amiből 42 platinalemez lett, és csak az Egyesült Államokban több mint 71 millió példány kelt el belőlük. És ez még csak a zenei pályája számokban.

Mert mindjárt ezután, 1964-ben eljátszotta élete első emblematikus szerepét, Fanny Brice-t a Funny Girl című musicalben, előbb a Broadwayn (amiért újabb Tony-díjra jelölték), majd a londoni West Enden, és végül a filmváltozatban 1968-ban, amiért mit érdemelt ki? Na, mit… Persze hogy egy Oscar-díjat, mindjárt az első filmszerepéért.

Erről a filmről egy egész cikkben mesélhetnék (a botrányról, amit az okozott, hogy egy egyiptomi származású színész, Omar Sharif, megcsókolt egy zsidó lányt benne, miközben zajlott a hatnapos háború Egyiptom és Izrael között, amire Streisand reakciója az volt: „Egyiptomban dühösek? Hallanák, mit szólt az én Sarah nénikém!”; vagy arról, hogy persze a forgatás alatt valóban egymásba szerettek; esetleg arról, hogy ez volt 1968 legnagyobb kasszasikere Hollywoodban), de most csak egy vicces mozzanatot emelnék ki. 

Már az első filmje kapcsán elterjedt Streisandról, hogy „nehezen kezelhető”, mert persze itt is szeretett maga dönteni arról, mit csináljon, és hogyan. (Miután négy éve játszotta már ezt a szerepet színpadokon! Ki csodálkozik? Mindent tudott róla.) Erre a film nagy presztízsű, híres rendezője, William Wyler azt válaszolta:

„Nem, egyáltalán nem volt nehéz vele dolgozni – ha azt vesszük, hogy ez volt az első rendezése.”

És akkor álljon itt Streisand visszaemlékezése is erről – meg az ő híresen „nehéz természetéről”. A kérdés úgy hangzott, mit szól ahhoz, ha főnökösködőnek vagy követelőzőnek tartják:

„Ezeket a kifejezéseket sosem használnák egy férfira. Pár évvel ezelőtt tartottam egy beszédet erről a kettős mércéről, most abból idézek: »A férfi parancsoló – a nő követelőző. A férfi erőteljes – a nő nyomulós. A férfi asszertív – a nő agresszív. A férfi stratéga – a nő manipulátor. A férfi vezető alkat – a nő kontrollmániás. A férfi elkötelezett – a nő megszállott. A férfi kitartó – a nő nyughatatlan. A férfi perfekcionista – a nő egy hülye picsa.« Egy dologhoz ragaszkodtam a karrierem kezdetén, amikor lemezeket kezdtem kiadni és tévéműsorokban szerepelni: a művészi kontrollhoz. Ez számított nekem. Megbíztam az olyan rendezőkben, mint William Wyler és Sydney Pollack (aki az Ilyenek voltunkban rendezte – a szerk.), mert mindketten meghallgattak, és mindkettejüktől tanultam.

De amikor még több művészi kontrollt szerettem volna, akkor elkezdtem rendezni. Ez tette lehetővé, hogy kiteljesítsem a saját víziómat.”

Na, még egy utolsó információ a Funny Girlhöz: a stúdió eredetileg Shirley MacLaine-t szerette volna a címszerepre, aki addigra már nagy sztár volt, de a film (és a színpadi változat) producere, Ray Stark (aki mellesleg az igazi Fanny Brice veje volt) ragaszkodott Streisandhoz. MacLaine ennek ellenére a mai napig jóban van Streisanddal, és egy napon ünneplik a születésnapjukat, csak nem egy évben születtek. De MacLaine fantasztikus személyiségéről, életéről és művészetéről majd egy másik évben emlékezünk meg…

Szóval képzeljetek el egy olyan előadót, aki énekesnőként a legnagyobb zenészeket készteti hódolatra, színészként az első munkájával Oscar-díjat nyer, és hamar kiderül róla: rendezőként is megállná a helyét. Ilyet azért ma sem látunk. Persze hogy ehhez elképesztően erős személyiség kell – de ugyanennyi munkabírás, fantázia, tehetség, meggyőzőerő és ha hiszitek, ha nem, együttműködési képesség is. A filmkészítés ugyanis csapatsport, nem szólókarrier. Streisand művészi krédója pedig így hangzik:

„Ha művész akarsz lenni, bíznod kell az ösztöneidben, és abba az irányba menni, amerre a hited vezet, sehová másfele.”

Egy szakdolgozat sem lenne elég arra, hogy részletesen elemezzük Streisand filmes pályáját, így most csak néhány mérföldkövet említek (és biztos lesz, akinek a kedvence kimarad). Azért az nem akármilyen szerencse lehetett, amikor a Funny Girl után nem kisebb alkotó rendezte a következő filmjében, mint Gene Kelly, a musicalműfaj legnagyobb szakértője (aki akkor már rég maga rendezte és koreografálta a saját filmjeit) – ez volt a Hello, Dolly, majd jött A bagoly és a cicababa, és a Mi újság, doki?. De amit ma sem lehet megunni, mert egy pillanatig nem avult el, az az 1973-as Ilyenek voltunk Robert Redforddal, ami legalább olyan szívbe markoló klasszikus, mint a Távol Afrikától. (Ezt csak azért említem, mert mindkettőt Sydney Pollack rendezte, és Redford mindkettőben összetöri egy nő szívét.) 

Mint színészi alakítás is ez már egy kifejezetten érett munka (a 31 éves Streisandtól) – persze jelölték is érte Oscarra és Golden Globe-ra –, de emellett azt is bizonyítja, hogy egy nő mennyiféleképpen lehet szép, sőt lélegzetelállítóan gyönyörű. Mert bár korántsem szabályos az arca vagy a mozgása, mégis az egész lénye ellenállhatatlan, letaglózó és hihetetlenül karizmatikus. És ugye, ott van a híres főcímdal (a film címével megegyező The Way We Were), ami Barbie egyik legnagyobb slágere lett (sok-sok másik mellett).

Ugorjunk most egy tíz évet, mert el kell jutnunk oda, hogy Barbra Streisand végre kilépett abból a skatulyából, hogy olyan színésznek tartsák, aki folyton beleszól a többiek dolgába, de a felelősséget nem ő viseli: 1983-ban készítette el a rendezői debütálását, a Yentl című filmet. Hú, ez egy újabb disszertáció témája lehetne, annyi minden van ebben a filmben.

Ez egy úgynevezett „így jöttem” mozi: egy alkotói bemutatkozás és identitásfilm.

Ebben a történetben (ami a XIX. századi galíciai zsidók világába vezet vissza, ahol a nők még nem tanulhattak, és legfőbb feladatuk az volt, hogy egy nap jó feleséggé váljanak) Streisand egyrészt kibontja az egész életét meghatározó apahiányát, másrészt képviseli az akkor még provokatívnak tetsző feminizmusát (hála istennek, hogy ma már ebben nincs semmi eget rengető: csak egy mindenáron tanulni vágyó nő), harmadrészt mainstream filmet forgat egy letűnt kultúráról, ahonnan ő is származik. És végül, zeneileg is felemeli ezt a zárt világot a modern musical szintjére Michel Legrand zenéjével, és állandó alkotótársai, Alan és Marilyn Bergman szövegeivel.

A filmnek Streisand a producere (mert akkor már rég saját produkciós irodát vitt, amit még a hatvanas években alapított), a forgatókönyvírója, a rendezője és a főszereplője. Azt meséli, hála istennek, hogy Nagy-Britanniában forgatta, ahol akkoriban épp Margaret Thatcher volt a miniszterelnök, és ugye, II. Erzsébet a királynő, így ott nem néztek rá ferde szemmel amiatt, hogy ennyire kezébe vette az irányítást. Mert Amerikában ez még mindig „főnökösködésnek” számított – bár azért tisztelték is: ő lett az első nő, aki rendezőként Golden Globe-díjat nyert. 

Később még két filmet rendezett: a Hullámok hercegét és a Tükröm, tükrömet, amik már kevésbé nehéz témákat dolgoznak fel, de mindkettőnek van mélysége is, ki is vívtak egy-egy Oscar-jelölést.

Ő pedig személyesen akkor vehette át újra az aranyszobrot, amikor a nyolcvanas évek emblematikus filmjét leforgatta színészként: a Csillag születiket, aminek főcímdalát, az Evergreent szerzőként is jegyzi (ezért járt az elismerés).

Egyáltalán nem úgy tervezte, hogy 1996-ben felhagy a rendezéssel – legalább tíz évet fektetett abba, hogy filmre vigye Margaret Bourke-White riportfotós és Erskine Caldwell újságíró szerelmét, de ezt a projektet végül nem sikerült tető alá hoznia. Viszont úgy tűnik, a saját produkciókból már nem nagyon volt visszaút oda, hogy egyszerűen csak színészként szerepeljen. A Tükröm, tükröm óta csak kétszer láthattunk filmben – és mindkettő meglehetősen testhezálló szerep volt: az érzelmi zsaroló, gyerekeire rátelepülő, vagy szabadszellemű zsidó anyáé a Vejedre ütök és az Utódomra ütök című vígjátékokban.

Úgy tűnik, hatvanéves kora körül elfogyott belőle az ambíció arra, hogy bekebelezze és lenyűgözze a világot – és ez teljesen érthető. Már rég ő volt Amerika leggazdagabb előadója és egyik legsikeresebb filmese, aki (erre még nem is tértem ki) híres a politikai aktivizmusáról, a környezetvédelmi tevékenységéről (amit még a nyolcvanas években kezdett!) és a nagyvonalú jótékonysági tevékenységéről is.

Annyira túlnőtt önmagán, hogy azóta hiába szajkózza, hogy nem tekint magára intézményként, hogy ő nem egy faksznis sztár, és hogy végre normális, hétköznapi, családi életet él (James Brolin színésszel, aki 24 éve a férje), senki nem akarja (vagy nem tudja) másképp kezelni. 

Mostanában – miután újra kiadott egy albumot Walls címmel, amit valójában a Trump-érával kapcsolatos aggodalmai ihlettek – elment egy-két talk show-ba, és meg lehet nézni, hogyan izgul mellette kisfiúként Jimmy Fallon vagy James Corden. És hiába próbálja őket megnyugtatni, úgy tűnik, ez a szerep már ráégett. Nem mozdul, ahogy sajnos mára az arca sem. Persze, ő is tisztában van vele, milyen értékes örökséget hagy majd az utókorra, és keresi a megfelelő egyetemet arra, hogy az egészet jó helyen, biztonságba helyezze. Ezen kívül azt állítja, évek óta írja a memoárját, de egyelőre még mindig csak várjuk a megjelenését. Az biztos, hogy ilyen sok területen ilyen óriási nyomot kevesen hagytak (főleg nők közül) a XX. században, és sok dolog, amit az elsők között képviselt, mára lett csak elfogadott és természetes. Nem kellett ehhez harcos feministának lenni – elég volt, hogy tele volt közlés- és tettvággyal, és egyszerűen nem ismert lehetetlent.

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Getty Images / Silver Screen Collection