„Mindig magányos voltam már gyerekkoromban, fiatalember koromban is, ezért különösen jó, hogy színész lehettem” – Száz éve született Pécsi Sándor

–

Anyám úgy emlékszik, minden régi magyar filmben játszott „a” Pécsi Sándor.

Ez persze erős túlzás, mondja is majd, ha ezt olvassa, hogy „jaj, Adrikám, a kritikai érzéked”, és nagyot nevet. Igaza van, túlzok, nem említi meg minden rég(ebb)i film kapcsán Pécsit, de maradjunk annyiban, azért sűrűn előkerül ez a név odahaza, ha a mozi a téma vagy a színház, mert a szüleim még színpadon is láthatták Pécsit. De legtöbbször talán, úgy saccolom, a rádióban hallották, több tucat hangjátékban is szerepelt. 

Ha az ember böngészi alakításainak listáját, hitetlenkedik: mi minden fér bele „csak” három évtizednyi színészetbe! (Ötven év adatott neki mindösszesen.) Hirtelen halála előtt kicsivel még gyakorolta a kézállást. És a szöveget, amely fölött aztán végleg elaludt kedvenc karosszékében, orrán szemüveggel.)

Elhivatott: az olyan emberekre szokás mondani, amilyen ő lehetett

„Végül is mindazért, ami az életben történik, engem a színház, a játék kárpótol” – ezt is ő írta (megmaradt feljegyzéseiből a sok idézhető gondolat). 

Maga írta le azt is, hogy családja „kispolgári” légkörében (apja esztergályos volt, anyja üveggyári munkás) eretnek gondolat volt, hogy színésznek készül. Az iskolai színdarabban, mondjuk, eljátszhatta a vaskos szitakötőt (de a nagymamája egy pofonnal gyorsan véget vetett a színészetről való további álmodozásnak). Sárospataki gimnazistaként jobb híján a szószékről adta elő teátrálisan a Biblia-magyarázatait (papnak készült, és végzősként prédikálhatott). Esténként pedig – még mindig Sárospatak a helyszín – álbajuszt és -szakállt ragasztott, és kiszökött a kollégiumból a moziba.

Ugyanakkor próbált megfelelni a családi elvárásoknak is, egy ideig papnak készült, majd az érettségi után beiratkozott a jogi karra. De csak két szemesztert húzott le, aztán elhelyezkedett a Filmgyárban rendezőgyakornokként. Ezt még a család is elfogadta, jól hangzott, hogy „filmrendező” lesz valakiből, aki másokat dirigál. Viszont hamar kiderült a filmgyárban, hogy az irány jó, csak finomítani kell a koordinátákon. Kollégái javaslatára aztán beiratkozott a Színiakadémiára.

Épp csak elkezdődött a pálya, amikor behívták katonának

Megszökött a seregből, hónapokig bujkált, de átvészelte a háborút, és rövid miskolci kitérő után Budapestre került Várkonyi Zoltán Művész Színházához, majd 1948-ban a Madách Színház tagja lett, és maradt is haláláig.

Tudta, hogy jó színész, írta azt is, hogy rá színházat lehet építeni, ahogy Tolnai Klárira. Vagyis: többféle műfajban és ezerféle karakterben bevethető volt, bárkit eljátszott, gyorsan váltott, akár egy tehetséges, reneszánszkori, vásári komédiás. Már huszonévesen is alakított vénembereket.

Nagy nevettető volt, de a komor szerepekben is brillírozott. Az sem mellékes persze, kik inspirálták, formálták, kik voltak a pályatársai, partnerei: Dajka Margit, Váradi Hédi, Psota Irén, Darvas Iván, Garas Dezső, Tímár József, a rendezők közül: Ádám Ottó, Vámos László, Horvai István. 

Nem csoda, hogy anyukámnak ő jut eszébe elsőként a rég(ebb)i magyar filmek kapcsán: vagy hatvan filmben játszott, és sok közülük ma is népszerű. Különös házasság, Szent Péter esernyője, Liliomfi, A Pál utcai fiúk, Fekete város, Rokonok, A Noszty fiú esete Tóth Marival, Jó estét nyár, jó estét szerelem… Nagyon sokszor adták a tévében ezeket a filmeket, amikor gyerek voltam, szerettem őket, megragadtak bennem.

Azt bizonygattam két bekezdéssel korábban, hogy Pécsi tudta, milyen remek színész. De azért ez nem ilyen egyszerű és egyértelmű, sokkal valószínűbb, hogy tele volt kétségekkel önmagával kapcsolatban. Tolnai Klári így emlékezett rá:

„Nagyon érdekes egyéniség volt, egy örök gyerek. Rettenetesen félt minden szereptől mindig, és próba előtt egy héttel mindig kitört rajta egy olyan pánik, hogy visszaadja a szerepet, ezt ő nem tudja megoldani, ő nem lesz jó. Mindig körülvettük őt, és magyaráztuk, hogy jó lesz, Sanyika. Sírt, tombolt, őrjöngött, hogy ő milyen tehetségtelen, aztán a premieren egyszerre csak kiderült, hogy mégiscsak nagy színész.”

Ahogy mondani szokás: emblematikus szerepe volt a Pillantás a hídról című Miller-drámában

Óriási sikere volt Eddie Carbone-ként. Pécsi „élete legnagyobb győzelmének” tartotta ezt az alakítást, a saját magán aratott legfényesebb diadalt. Ugyanis a manírjait, „lármás lobbanékonyságát”, hadarását, higanytermészetét sikerül megzaboláznia a rendező, Ádám Ottó segítségével. „A Pillantás a hídról előadásain valósággal úgy éreztem, mintha keresztre feszítettek volna, főként az utolsó jelenetben, amikor a bennem dúló viharokat külső mozdulatlansággal kellett lepleznem. Mondanom sem kell, hogy rajongtam a darabért, a szerepért…”

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

OSZMI (@oszmi) által megosztott bejegyzés

Bár rendkívül kedves, közvetlen ember hírében állt, a magánéletét Pécsi óvta

Azt lehetett tudni, hogy nős, egy Helén nevű nővel él, aki nem szakmabeli. De kapcsolatukról nyilvánosan nem beszélt. A művész haláláig házasok voltak, de közben pletykált a szakma a színész nem egy szenvedélyes liezonjáról, és hősszerelmes attitűdjéről.  

Amit még tudni lehetett: óriási tudásvágy volt benne. Képezte magát, sokat olvasott, gyűjtötte a könyveket, többek közt a színházi szakkönyveket sok nyelven.

Erősen vonzotta az antikvitás. Sok kincset hozott külföldről haza, rózsadombi házának szobái és kertje tele volt régi cserepekkel, kancsókkal, oszloptöredékekkel, de voltak a gyűjteményben például kulcsok, darálók, keresztek és kupák, régi Biblia, kéziratos Voltaire-fordítás, ábécéskönyv, sok egyéb. Állítólag megszerezte az 1956-ban ledöntött budapesti Sztálin-szobor egyik kezét is.

Nem gyönyörködhetett sajnos sokáig a gyűjteményében. Épp Falstaff szerepét tanulta (Shakespeare: IV. Henrik), amikor szívinfarktust kapott. Márkus László ezt írta róla nekrológjában: „Mindig nyugtatott és nevettetett: »Nem kell felizgatnod magad semmin és senkin, az emberek nem rosszak« – és legyintett egyet. Ezt hallom azóta, hogy nincs többé. A »halál« szót vele kapcsolatban nem tudom használni, mert egyszerűen nem illik hozzá. Vidám szeméhez, orrához, szájához, egész lényéhez és lobbanó temperamentumához. […]”

Kurucz Adrienn 

Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Cserje Zsuzsa: Pécsi Sándor, Múzsák Közművelődési Kiadó

Kiemelt kép: Fortepan/Szalay Zoltán