„Nem voltam én se primadonna, se színésznő az életben, csak én magam voltam” – Igaz mese Patkós Irmáról, aki 70 évesen lett filmsztár

–

„Az vagy, amit negyvenéves korodig elérsz.” Ismerős ez a mondat? Te is hallottad már párszor? Érezted úgy, hogy valamihez már túl késő van, minek is strapálnád magad?

Patkós Irma története a tökéletes cáfolata a fenti szállóigének.

Sok évtizednyi mellőzöttség után, hetvenévesen kapta meg azt a főszerepet Sándor Pál Sárika, drágám című filmjében, amely széles körben ismertté tette, és kitárta előtte a szerepek sorához vezető ajtót.

De ki volt ő korábban? Ki volt Patkós Irma, mielőtt idős asszonyként befutott?

Legkorábban: egy ceglédi kislány, aki nagy szegénységbe, vályogházba, sok testvér közé született.

Abból élt a család, hogy az anya péksüteményeket, gesztenyét sütött, az apa pedig az utcán és a vasútállomáson árult.

A Ceglédi Városi Televízió portréfilmjében Patkós Irma elmondja, hogy a szegénység ellenére egészen kicsi korától színésznőnek készült, legalábbis imádta szórakoztatni az édesanyját, magára húzott mindenféle maskarát, abban parádézott. Szépen szavalt, az iskolai rendezvényeken is sokat szerepeltették, a mozi iránt pedig nagy szenvedéllyel viseltetett.

Tizenhét évesen egyik nővérével Budapestre költözött, és úgy tartotta fenn magát, hogy címkéket ragasztott borítékokra. A legnagyobb titokban beiratkozott az Országos Színészegyesület Színészképző Iskolájába, a szülők ugyanis tiltották őt a pályától. Később enyhült a szigor, ám támogatni nem tudták a gyerekük tanulmányait.

Színinövendékként a Vígszínház statisztája volt, első főszerepét Az ifjúság édes madara című drámában kapta még diákként, de a Tanácsköztársaság kikiáltása miatt az előadás elmaradt, a cenzúra nem adott zöld utat egy papról szóló darabnak.

Patkós ezután vidékre került, az ország sok pontján dolgozott, Pest sokáig álom maradt ismét.

Nyíregyháza, Békéscsaba, Szeged után vissza kellett térnie a szülői házba, de nem adta fel az álmait. Az operettműfaj felől nyílt újabb lehetőség számára, Makóra hívták, hogy ugorjon be egy kolléganője helyére a Babavásár című darabban. Nemcsak sikert hozott neki Makó, hanem szerelmet is, megismerte ugyanis Sziklai Jenő táncoskomikust, társulatigazgatót.

Nem sokat teketóriáztak, 1923-ban megvolt az esküvő, és Patkós csak az esküvő után döbbent rá, hogy a férfi, akinek igent mondott, rabja a kártyáknak és a szép nőknek. De mindezek ellenére kitartott mellette.

Pedig ahogy a portréfilmben is elhangzik, olyan magányos volt a házasságában, hogy az anyja elküldte hozzá az egyik nővérét, lakjék a házaspárral, ne legyen annyira egyedül szegény Irma, akinek az ura, sosem tudni, mikor jön haza, merre kujtorog.

A fiatal színésznő életét az sem tette könnyebbé, hogy többször is elvetélt, egyik magzata sem született meg élve. Egy ízben a színpadról esett le, úgy történt a tragédia, Patkós egy hónapig feküdt kórházban. A férje pedig közben már egy másik nővel élt valójában, a házasságuk jó ideig csak a látszatot szolgálta.

A színpad volt talán az egyetlen hely, ahol boldog lehetett Patkós, a baleset utáni időszakban betegen is, fájdalmakkal küzdve is játszott. Pécs után Szeged következett, majd Győr, operett, sőt operaszerepek, Dajka Margit, Neményi Lili, Kiss Manyi, Ajtay Andor, Jávor Pál, Bilicsi Tivadar és Páger Antal társasága.

1939-ben Sziklai lett a Fővárosi Operettszínház (társ)igazgatója, és a házaspár felköltözött Budapestre

Patkós akkor már kor egyik legnagyobb operett-színésznőjének számított, Kiss Manyival, Latabár Kálmánnal és Lendvai Andorral játszott, de boldogtalan díva volt. Mégis kitartott a férje mellett, akkor is, amikor Sziklait 1944-ben munkaszolgálatra vitték. Patkós elvesztette a munkáját, kétségbeesetten próbált papírokat szerezni a férjének, valahogyan ételt juttatni neki, közben pedig nővérével élt kettesben, és a ruháit adogatta el.

Sziklainak egy ausztriai munkatáborban veszett nyoma, lakásukat pedig bombatalálat érte, mindenük odalett. Patkósnak újra vissza kellett költöznie Ceglédre.

A pár hónapja még primadonnaként létező özvegy Cegléden állatokat nevelt, és visszavonultan élt.

Nem ment férjhez többé.

Pár év múlva hozott az élet egy újabb lehetőséget, visszatérhetett a színpadra, az Operettszínházhoz hívták apró mellékszerepekre. Pici feladatok találták meg a Filmgyárban és más színházakban, esztrádműsort vállalt, szűkösen élt, de legalább játszhatott.

Az ötvenes évek a Madách Színházban találták, itt prózai szerepekben játszott 1960-as nyugdíjazásig. Ezután – már meg sem döbbenünk – ismét visszament Ceglédre, és gazdálkodó lett, a lehető legpuritánabb életet élte minden sértettség nélkül, önmagával és a világgal békében.

„Én a magánéletben mindig olyan visszavonult, egyszerű életet éltem, hogy senki el nem hitte rólam, aki csak a színpadon ismert, hogy no, hát, ez lehetséges. Nem voltam én se primadonna, se színésznő az életben, csak én magam voltam. Az az egyszerű, vidéki nevelésű kis polgárlány, aki ha primadonna is volt, megöregedett” – mondta.

A fináléra, amely még várta, ő sem számított.

Hetvenéves volt, amikor a filmesek rátaláltak: négy év alatt huszonnyolc filmben kapott szerepet. Országos ismertségre tett szert általuk, a Sárika, drágámért nívódíjat kapott, a szófiai nemzetközi tévéfilmszemlén a legjobb női alakítás díját nyerte el, megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét. Játszott a Ripacsokban, a Szerencsés Dánielben, a Te rongyos életben, hogy a legnagyobb sikereket említsük. 95. születésnapján kiállítást rendeztek a tiszteletére.

1996. október 24-én halt meg Cegléden olyan csendesen, csinnadratta nélkül, ahogyan élt. Szülővárosában művészeti középiskola viseli a nevét, háza alkotóház, sorsa, története felkiáltójelek és kérdőjelek sora lehet nemcsak a fiatal művészek, de mindenki számára, annak ellenére, hogy ő soha nem kívánt drámai szereplő lenni civilben, csupán egyszerű kisember.  

Kurucz Adrienn

Forrás:

ITT, ITT és ITT