Kezdjük ott, hogy Rachel Weisz sosem akart sztár lenni – egyszerűen nem olyan családból származott és nem olyan közegben nevelkedett, ahol ez értéknek számított. Amikor 15 évesen kiválasztották a Dávid király című hollywoodi film egyik szerepére, amiben Richard Gere partnere lehetett volna, le is mondta a felkérést. Az anyukája még biztatta volna, de az apukája (akiről Weisz így nyilatkozott a Guardiannek öt éve: „Annyira magyar…”) nem volt meggyőződve arról, hogy jót tenne a kamasz lányának, ha bekerülne a filmes brancsba.

Úgyhogy inkább befejezte a gimnáziumot London jó hírű zsidó negyedében, Hampsteadben, és elment az ország egyik legerősebb egyetemére, Cambridge-be tanulni. Tegyük hozzá, a legjobb gimis barátnőjével, Rose Garnett-tel együtt vették fel, aki aztán Nagy-Britannia egyik legjobb filmproducere lett (több filmet is készített Weisszel), és ma a BBC filmes részlegének irányítója. Cambridge-ben pedig hozzájuk hasonlóan okos és tehetséges fiúkkal akadtak össze, akikkel színjátszó csoportot alapítottak, és miután egy előadásukkal megnyerték a híres edinburghi Fringe Festival díját,

az volt a tervük, hogy együtt maradnak, és független társulatként működnek tovább. Csakhogy az egyikük kapott egy jó ajánlatot, emiatt feloszlottak, és ez vezetett ahhoz, hogy Weisz is önálló színészi karrierbe kezdjen.

Eleinte tévésorozatokban kapott lehetőséget, ami teljesen új világ volt számára – mint később elmesélte, már csak azért is, mert a realista színjátszás addig nem volt a terítékén, ők a színpadon mindig kísérleteztek. Fura volt neki úgy játszani, ahogy a „rendes” emberek viselkednek. Az első komolyabb filmje Bernardo Bertolucci Lopott szépsége volt, amiben csak egy kis mellékszerepet kapott. Bár az ő szépsége is igazán különleges – és valószínűleg nagy szerepet játszott a karrierjében –, de a cím itt Liv Tyler ártatlanságára vonatkozott. Neki meg is hozta az áttörést, Rachelnek pedig várnia kellett egy következő lehetőségre.

1995-ben – Forrás: Getty Images / Kostas Alexander / Fotos International

Ezután már nem volt olyan finnyás a hollywoodi ajánlatokkal: játszott Keanu Reevesszel akciófilmben (Láncreakció), Ben Affleckkel romantikus vígjátékban (Végig az úton), és több felejthető (és el is feledett) alkotásban, mire eljutott a breakthrough-pillanatáig, A múmiáig. Ebben egy értelmiségit, egy régészt játszott ugyan, de maga a film a legkevésbé sem nevezhető művészfilmnek, inkább egy jóindulatú, ártalmatlan mesefilm volt. Neki tehát ez lett a nagy pillanata – hogy aztán minden erejével átkormányozza magát a szórakoztató produkcióktól a szerzői filmek irányába.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Mindjárt a következő filmje például A napfény íze volt Szabó István rendezésében – emlékszik még rá benne valaki?

A középső generációt képviselő, Petschauer Attiláról mintázott főhős szerelmét alakította.

Rachel Weisz és Ralph Fiennes A napfény íze című filmben (1999)

De amivel igazán kivívta a helyét Hollywood igényesebb rendezőinél, az az Egy fiúról című Nick Hornby-adaptáció volt, amiben Hugh Grant partnereként tűnt fel Chris Weitz rendezésében, akivel együtt járt Cambridge-be. (Grant pedig Oxfordba járt tíz évvel korábban – hát így néz ki Angliában a művészi elit.) Amivel pedig végleg kiérdemelte az A listás státuszt, az három évvel később Az elszánt diplomata (A napfény íze után ismét Ralph Fiennesszal), egy igazi politikus film, ami a multinacionális gyógyszervállalatok afrikai emberkísérleteire hívta fel a világ figyelmét. Azt hiszem,

azóta is kicsit ezzel a szereppel azonosítják őt: erősnek, bátornak, rettenthetetlennek, egyszersmind érzékenynek és kifinomultnak látszik.

Főleg, ha végignézünk a választásain, a szerepein, amik többségükben kísérletező, komoly társadalmi vagy lélektani mondanivalójú történetek, nagy rendezőegyéniségek irányítása alatt.

Rachel Weisz és Ralph Fiennes Az elszánt diplomatában (2005)

Harminchat évesen, nagy pocakkal vette át az Oscar-díjat Az elszánt diplomatáért – egy olyan férfitól várt gyereket, akinek szintén szép kilátásai voltak Hollywoodban: Darren Aronofsky rendezőtől. (Ő meg az Egyesült Államok legelitebb egyetemére járt: a Harvardra.) Még a terhesség előtt leforgatták a közös filmjüket, A forrást, ami nem sikerült túl jól, így később már nem forszírozták a közös filmezést. De a házasságuk sem tartott sokáig: 2010-ben elváltak. Tulajdonképpen Aronofsky miatt költözött Weisz húsz évvel ezelőtt New Yorkba, de nyilván a karrierjének is jót tett, hogy közel volt az amerikai filmesekhez. Rengeteget dolgozott ezekben az években, de talán nem mindig sikerült a legjobb projekteket választania.

Rachel Weisz és Darren Aronofsky 2006-ban az Oscar vörös szőnyegén – Forrás: Getty Images / Jeff Kravitz / FilmMagic, Inc.

A 2010-es évek fordulójából a legemlékezetesebb talán Peter Jackson Komfortos mennyországa volt, amiben egy kamasz lányát erőszakos bűncselekményben elveszítő anyát alakított, aki csak úgy tudta feldolgozni a traumát, hogy kilépett a családjából. (A lányát a ma már szintén sztár Saoirse Ronan játszotta.) De ebből az időszakból ő biztosan inkább az Álmok otthona című középszerű filmjére emlékszik, mert ennek a forgatásán jött össze a mostani férjével, Daniel Craiggel. Vicces egyébként nézni (akár csak egy előzetes erejéig), ahogy ez a két hamisítatlan brit színész amerikai akcentussal játszik.

Daniel Craiggel az Álmok otthona című filmben (2011)

Állítólag már korábban is ismerték egymást, de itt lobbant fel köztük a szerelem, ami a mai napig kitart – négy évvel ezelőtt kislányuk is született, amikor Weisz már 48, Craig pedig 50 éves volt.

Weisz karrierje épp az utóbbi években kapott újabb lendületet, és ehhez kockázatot kellett vállalnia. (De végül is nem mindig így van? A változáshoz, fejlődéshez muszáj kockáztatni.) Elvállalta a szinte ismeretlen görög rendező, Jórgosz Lántimosz teljesen agyament projektje, A homár női főszerepét, Colin Farrell mellett. A filmrajongók innentől ismerik a sztorit: A homár Cannes-ban elnyerte a zsűri nagydíját, aztán bejárta a nagy díjkiosztókat (jelölték Golden Globe-ra, BAFTA-ra és Oscarra is), és kultfilmmé vált. Két évvel később pedig megcsinálták együtt A kedvenc című filmet, ami végképp diadalt aratott – és Weisznek újabb Oscar-jelölést hozott.

A kedvenc című filmben (2018)

Emellett volt még két szerelemprojektje: a valós történeten alapuló Tagadás, ami Deborah E. Lipstadt zsidó származású történész harcát meséli el a holokauszttagadó történész David Irvinggel szemben (amit végül a bíróságon megnyert); és A rabbi meg a lánya című film, ami egy leszbikus szerelem ábrázolása egy ortodox zsidó közösségben, Londonnak abban a negyedében, ahonnan Weisz is származik. Utóbbinak ő a producere is, nem csak az egyik főszereplője – Rachel McAdams mellett. A filmet egyébként az ő kettősük miatt mindenképp érdemes megnézni!

Weisz híres arról is, hogy ha olyan rendezőről vagy produkcióról van szó, amiben nagyon hisz, akkor még mellékszerepet is hajlandó vállalni, amire bizonyíték Paolo Sorrentino Ifjúság című filmje.

Ez egy igazán alázatos munka a részéről. Vagy például a Fény az óceán felett, amiben Alicia Vikander és Michael Fassbender kapcsolatán van a fókusz. De az én kedvencem – amit Magyarországon sajnos alig ismernek – az Örvény című kosztümös brit filmje, ami tulajdonképpen egy ötvenes évekbe helyezett Anna Karenina-történet. Ez az a szerep, amit neki (szerintem) mindenképp el kellett játszania, és amiben a leggyönyörűbb.

Tom Hiddlestonnal az Örvény című filmben (2011)

Viszonylag friss munkája egy másik mellékszerep, de nem épp kis költségvetésű művészfilmben: a Fekete Özvegyben játszik egy bérgyilkost Scarlett Johansson és Florence Pugh oldalán. De más sztárokkal ellentétben nem azért vállalta, hogy egy-egy ilyen franchise-produkcióval fenntartsa hollywoodi státuszát és a hírnevét, hanem a rendező személye miatt, akinek Cannes-ban látta egy korábbi ausztrál filmjét, ami mélyen megfogta. Azóta bármilyen filmterv került a kezébe, arra gondolt, hogy „bárcsak Cate Shortland rendezné meg”, de sosem sikerült megszerezni őt. A Fekete Özvegy volt az a projekt, amiben végre találkozhattak, és Weisz nyilatkozata szerint (amit a New York Times The Greats című különkiadásának adott) ez sem érződött úgy, mintha hollywoodi szuperprodukció volna, hanem csak mintha olyan emberekkel dolgozhatna, akik a legjobban őrködnek egy történet hiteles elmesélése felett.

A Fekete Özvegy szereplőinek egy része a San Diegó-i Comic Conon: Florence Pugh, O. T. Fagbenle, Rachel Weisz és Scarlett Johansson – Forrás: Getty Images / Kevin Winter /

Rachel Weisz sosem volt és nem is lesz az a színésznő, akit meg lehet venni a show-biznisz csillogásával.

Csak a számára értékes munkákat vállalja el, függetlenül attól, mekkora egy produkció, vagy milyen sikerre tarthat számot. Megmaradt európai alkotónak, akárhány éve él is Amerikában – például a brit politika is jobban megviseli, mint az amerikai. Ezt nyilatkozta a brit The Guardian lapnak: „Trump meglehetősen katasztrofális, és szörnyű dolgokat tehet a Földdel vagy a nők jogaival, mégis az az érzésem, hogy ezek a dolgok visszafordíthatók. Viszont a brexitet halálnak érzem. Kész, vége. A szüleimre gondolok, és arra, hogy miért jött létre az Európai Unió: azért, hogy soha többé ne fordulhasson elő háború a kontinensen, hogy összehozzon minket, és ne hagyja eluralkodni a nacionalizmust. Legyen egy stabil dolog. Szóval ezt nehéz elengedni.”

Forrás: Getty Images / Keith Mayhew / SOPA Images / LightRocket

Rachel Weisz szülei mindketten a második világháború elől menekülve érkeztek Angliába még gyerekként, és ennek nyomait egy életen át magukon viselték. (Weisz arról is mesélt egyszer, hogy az anyukája mindig hordott magánál valami ennivalót, és bárhová ment, neki is mindig csomagolt valamit. Ezt a szokást aztán ő is továbbvitte). Az apukájának így is vaskos akcentusa lett, és nem is szakadt el az eredeti hazájától. Weisz végül maga is „bevándorló” lett Amerikában, de egész életében angol maradt, európai gyökerekkel. Talán épp ez adja az örök kívülállását, erejét, különlegességét, és érzékenységét is, amitől igazi művésszé válhatott.

 Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Getty Images / Anthony Harvey