Rachel Weisz, amikor leszbikus nőt alakít, és még 8 queer film, amit érdemes megnézned

–

Mi a queer? És mi a queer „kódolás”?

A queer szó egy angolszász eredetű gyűjtőfogalom, és olyan szexuális, illetve nemi identitásokra használják, amelyek kívül esnek a heteroszexuális irányultságon vagy a ciszneműségen. A queer az LMBTQ betűszó „Q” eleme, amelyet eredetileg pejoratívan használtak a tizenkilencedik századi angolszász világban, olyan emberekre, akik a mindenkori hetero- és cisznormatív rendszeren kívül estek, ezért nem meglepő, hogy eredeti jelentése „furcsa”, „különös” volt. Mára ez a szó átment egy úgynevezett visszakövetelési fázison, azaz a közösség tagjai, akikre eredetileg negatívan alkalmazták, felemelték a szót, és öndefinícióként használták saját magukra.

A furcsaság, a különcség, a különösség talán nem is feltétlenül rossz, főleg ha az egyén büszkén tudja és akarja is viselni ezt a jelzőt.

Azonban Hollywood nem mindig értett egyet a fenti állítással. Az 1930-as években, pontosabban 1934-ben lépett életbe a Hays-szabályzat (Hays Code), amely az elnevezését William H. Hays után kapta, aki az akkori Amerikai Filmproducerek és Forgalmazók Szövetségének elnöke volt. A szabályzat egy sor irányelvet tartalmazott arról, mit nem jeleníthet meg egy film: tiltotta például az erőszak bármilyen formájának explicit vagy realisztikus ábrázolását, az istenkáromlást és a szexuális perverziók megjelenítését, beleértve a nem heteroszexuális viselkedést, és igen, még a férfiak és nők egy ágyban való alvását is a filmvásznon. Nos, jól sejtitek, izgalmas időszak köszöntött Hollywoodra 1934-től 1968-ig: csupa egymással udvariaskodó, testüket rejtegető, kétértelmű célzások között lavírozó karakter! 

Ami még mind hagyján, de ezek a karakterek gyakran arra kényszerültek, hogy teljes szexuális, romantikus és nemi identitásukat eltitkolva éljék mindennapjaikat. Micsoda szerencse, hogy manapság már soha senkit nem köteleznek ilyesmire! Az akkori filmesek persze így is túljártak a Hays-szabályzaton, az úgynevezett „queer kódolással”, ami soha nem beszél el vagy jelenít meg nem heteronormatív identitásokat, azonban bizonyos módon utalást tesz rá, és ezeknek a segítségével a szemfüles nézőhöz eljut az üzenet.

Ilyen kódok voltak például, ha az illető soha nem házasodott meg, nem alapított családot és valamilyen formában rácáfolt a kor által hagyományosan „férfiasnak” vagy „nőiesnek” ítélt viselkedésre, öltözetre. 

A queer kódolás egyik fellegvárának azonban mégis a manapság már klasszikusnak számító Disney-filmek számítottak, sajnos többségében gonosz, negatív hősökkel operálva. Ott van például az Aladdinból ismert Jafar vagy Az oroszlánkirály Zordonja, akik a tőlük elvárttól eltérő manírokkal és azzal a megmagyarázhatatlan „mássággal” valójában queer kódokat rejtenek. De ne felejtsük el a Kis hableányból ismert Ursulát sem, akit egy valóban létező drag előadóról, Divine-ról mintáztak!

Elég a kódokból, jöjjön a beteljesedett queer szerelem!

Csakúgy, ahogy a színes bőrű karakterek megjelenítésével, a queer karakterekkel is megszenvedett Hollywood. Először is, jobb nem is mutatni őket, vagy csak alantas szerepekben, netán csak célozgatni a létezésükre.

Majd a társadalmi változásokkal egyetemben mégiscsak kezdeni kellett velük valamit, vicces mellékszereplőkként, legjobb barátokként ábrázolva őket a vékony, fehér, vonzó és gazdag főhős mellett.

Ó, majd elfelejtettem azt a korszakot, amikor mindig elsőként halt meg az illető, vagy csak nagyon, de nagyon tragikus vége lett szegénynek. Amint ezeket a karaktereket helyzetbe is hozták, elképzelhetetlen volt, hogy a cselekményszál ne identitásuk problémás mivolta körül cirkuláljon. 

Még a kétezres évek elején sem volt gyakorlatilag olyan LMBTQ-szereplőkkel operáló film, amelyben ne ért volna csúnya véget a szereplők élete, és gyakorlatilag filmes toposz vált „a halott queer személyből”, mert vagy beteg lett, vagy öngyilkos, vagy megölték, vagy egyszerűen csak nagyon, de nagyon messze kellett költöznie, ami filmes nyelvezetben a halál szinonimája.

Erősen törtem a fejemet, hogy olyan queer filmet ajánljak nektek, amelyben nem súlyos tragédiák elszenvedői a queer főhősök, de nem nagyon találtam, ezért jöjjenek azok, amelyek nem csupán átsegítettek szegény, identitásválságtól szenvedő húszas éveimen, de filmtörténeti szempontból is értékelhetők.

Kemény munka, poétikus szerelem

A Túl a barátságon (2005) és Az eljövendő világ (2020) játéktere a vidéki Amerika, ahol a napokat az évszakok monoton ciklikussága határozza meg, valamint a túlélés zálogát jelentő kemény fizikai munka. A Brokeback-hegy két birkapásztora, Jack és Ennis az 1960-as évek Wyomingjában találkozik, és így bontakozik ki szerelmük, míg Az eljövendő világ Abigail-je és Tallie-ja az 1850-es évek New York államában, a telepesfeleségek egyhangú életét élve igyekszik boldogulni. Mindkét filmben központi szerepet kap a táj, hol menedéket nyújtva szereplőinek, hol bebörtönözve őket. 

Az izolált környezetet, a monoton fizikai munkát és az összességében lassú filmeket csak az alkalmanként fel-feltörő szerelem és szenvedély töri meg,

amit fájó bujkálás és titkolózás övez, rengeteg köztes várakozó idővel, és olykor a házastársakra irányított kamerával, akik szintén egyre csak szenvednek.

Nem ajánlom egyik filmet sem csöndes, esős vasárnap délutánokra, mert az ember a kardjába dől, de két vígjáték közé igazán beférnek, főleg, mert káprázatosan szép képi világról és színészi játékról van szó mindkettő esetében. 

Rachel Weisz, amikor leszbikust alakít

Adott Rachel Weisz, aki, ha úgy dönt, bármikor is elhagyja James Bondot, az én ölelő karomban otthonra lel. De viccet félretéve, adott Rachel Weisz, aki A listás hollywoodi hírességnek számít, és adott két történet, amelyben azonos nemű romantikus és szexuális vonzalmát nyíltan kifejező karakterek bőrébe bújik. Azt hiszem, ezektől a filmektől datálódik az angolszász queer filmek új korszaka, egész pontosan onnantól, hogy hollywoodi nagyágyúk rábólintottak LMBTQ-hősök eljátszására.

2017-ben A rabbi meg a lánya című filmben egy az ortodox zsidó közösségből kivonuló, Amerikában boldogulni igyekvő leszbikus fotóst alakít, aki apja, a rabbi halálának apropóján visszatér a közösségbe, ahol rég nem látott szerelme, Esti él, immáron férjes asszonyként… – őt Rachel McAdams játssza.

2018-ban pedig egy kosztümös filmben, A kedvencben I. Anna brit királynő kegyeiért vívott küzdelemben láthatjuk Weiszt, ahol vetélytársa nem más, mint Emma Stone. 

Rachel Weisz nemcsak hogy mindkét filmben egy-egy rendkívül karizmatikus nőt formál meg, amivel kivívja a kritikusok elismerését is, de

bebizonyítja, hogy a mainstream filmipar igenis készen áll a queer történetekre, méghozzá akár a nagy költségvetésű, nagy neveket felvonultatókra is.

Mindkét filmet ajánlom csendes, esős vasárnap délutánokra is, mert bár A rabbi meg a lányában van valami fullasztó melankólia, rögtön utána nyakon öntve a remek humorú Kedvenccel jó program, és hát Rachelből sosem elég!

Európa csodás helyszín…

…mindenféle queer és nem queer film számára. A Szólíts a neveden (2017), a Francia nyár (2015) és a Csókolj meg (2011) című filmek mind-mind Európát választották helyszínként, ráadásul mindegyikben megmártózhatunk az öreg kontinens nyaraiban is.

Nem csoda, hogy mindegyikük forró, sodró lendületű alkotás, és kedvünk lenne a főhősökkel együtt kócosan sétálni, biciklizni, fürdeni, fagylaltozni. A nyárral csupán egy probléma van: hogy a többi évszakhoz hasonlóan véges, és ahogy a látszólag gondtalan időszak véget ér, elérkezik a kellemetlen döntések ideje.

Hova futnak ki ezek a hirtelen fellobbanó szerelmek? Mi lesz a közmegítéléssel, a kötelességekkel, a partnerekkel, és úgy egyébként a szereplők korábbi valóságával? Mindhárom filmet társas filmélményre terjeszteném fel, hogy aztán közösen lehessen analizálni a szereplők motivációit, és találgatni azt a bizonyos homályos folytatást.

T mint transz

A nem cisznemű identitások megjelenítésével sokáig nagy gondban volt a filmipar, ha nagyon megerőltetjük magunkat, mindannyian fel tudunk sorolni egy-két olyan alkotást, amelyben férfinak öltözött nők a humor forrásai. Segítek: itt van mindjárt a Van, aki forrón szereti vagy a Feketék fehéren. Ám most nem ilyen filmekről szeretnék írni, hanem olyanokról, amelyekben a transzneműség mint identitás, és mint fontos, a többségi társadalmat is érintő téma jelenik meg. 

A dán lány (2015) valós eseményeken alapszik, és a Wegener házaspár történetét dolgozza fel, azon belül is Einar Wegenerét, aki az elsők között vállalkozott nemi megerősítő műtétre, méghozzá az 1930-as években. A filmet, noha Eddie Redmayne és Alicia Vikander briliáns alakítása keretezte, számos kritika érte, amiért a főszereplő a való életben nem transznemű, Redmayne később azt nyilatkozta, hiba volt nem transzként transz karaktert játszania. 

Nos, ha és amennyiben érdekelnek a transz történetek, akár transz filmes alkotók által létrehozva, transz színészek által eljátszva, vagy csak érdekel egy olyan korszak, amely már soha vissza nem hozható, akkor

a Pose című sorozat neked való. Az 1980-as évek New Yorkja, az akkor virágzásnak induló ballroom kultúrával és a Vogue irányzattal, valamint az AIDS-krízissel megspékelve nem kevés sírós és nevetős pillanatot ígér.

Ennél kreatívabban megírt karaktereket, zseniális kosztümdizájnt és életigenlést a legsúlyosabb tragédiák közepette rég láttam, ha láttam valaha! Mindenkinek ajánlom a hét bármely napján, a nap bármely szakában, ha esik, ha fúj, vagy ha süt a nap. 

Miért queer filmek?

Ha nem lennék queer, vajon akkor is ennyire szeretném a queer filmeket? Annál is inkább adódik ez a kérdés, mert remélem, sejted, olvasó, hogy az ajánlott filmek csupán csekélyke töredéke annak a mennyiségnek, amit valóban megnéztem már a műfajból. És miért néztem meg ilyen sokat? 

Természetesen jólesik viszontlátni magamat a filmvásznon, azonosulási pontokat találva a főhőssel.

Látni, hogy két nő, két férfi, illetve transz emberek is ugyanúgy szeretik egymást, kicsit (jóval) több nehézséggel találkozva ugyan, mint ciszheteró társaik; és közben nem a világ legfurcsább emberének érezni magamat.

Ugyanakkor az is jólesik, ha az imént említett ciszheteró társaim is nyitottak, kíváncsiak annyira, hogy megnézzenek olyan történeteket is, amik nem feltétlenül tükrözik vissza az ő identitásukat – ez hívják talán nyitottságnak, empátiának, szövetségessének. 

Nagyon sunyi módon az utolsó bekezdésbe becsempészek még egy filmet, ami különleges helyet foglal el a szívemben. Olyannyira, hogy 2017-es megjelenése óta nem is tudtam újranézni, annyira közelre szúrt. De te azért vedd fel, kérlek, a listádra a Holdfény című filmet.

Pár éve Gyárfás Dorka is összeállította a saját LMBTQ-filmes listáját. És nektek mik a kedvenceitek? Írjátok meg kommentben! 

Kiemelt kép: Fórum Hungary

Wilson Luca