Mi újat lehet még mondani a párkapcsolati bántalmazás és a családon belüli erőszak témakörében? – kérdezheti, aki egyelőre csak hallott erről a sorozatról. Nem is hibáztatom – olyan, mintha már tényleg eleget olvastunk, láttunk volna, és a sok felvilágosítás hatására lassan beindulna a bumeránghatás: eltávolítjuk magunktól. Kivéve, ha valaki igaz története úgy jön szembe, hogy azt képtelenség megkérdőjelezni, és lehetetlen nem átérezni. Ilyen volt nemrég Szilágyi Liliána vallomása, és ilyen a Maid is – bár utóbbi már egy alaposan feldolgozott, dramatizált változat. De a magja, Stephanie Land személyes története (amit a Maid című könyvében írt meg) olyan erős, hogy mindenen átüt, és mindent magában foglal. Ezáltal pedig

tekinthetjük az egész jelenség esszenciájának. 

Ráadásul – és ez remek választás – ott kezdődik, ahol a legtöbb bántalmazásos történet véget ér: a szabadulással. Akarjátok tudni, miért olyan nehéz kiszállni egy ilyen kapcsolatból? Jó, akkor elmondom, és mire a végére érek, többet nem kérdeztek ekkora otrombaságot. Sem azt, hogy „miért kerültem bele”, sem azt, hogy „miért hagytam”, sem azt, hogy „miért nincs önbecsülésem”, sem azt, hogy „miért nem kértem közben segítséget”, sem azt, hogy „miért szálltam ki belőle egy fillér nélkül, miért nem volt tervem arra, hogy utána mi lesz”, sem azt, hogy „miért estem vissza”. Na, erre kell a tíz rész és a sorozatformátum, hogy mindre – és még ennél is több kérdésre – rendes és kielégítő választ kapjunk. Mert egy kétórás filmben ezt nem lehetne kellő mélységben és árnyaltsággal bemutatni, egyszerűen nem lenne rá idő.

A történetnek mindemellett lényegi és meghatározó eleme, hogy szegénységben játszódik – de fehérek között. Fehér csórók között, ahol a létfenntartás napi küzdelem, és ahonnan a kitörés szinte lehetetlen.

Másfajta szegénység ez, mint amit mi ismerünk, hiszen mondhatnánk, hogy részben önként vállalt szegénység: a főhős, Alex anyja sikertelen művész, aki nem köt kompromisszumot, elvből nem vállalja a társadalmi és állampolgári kötelezettségeit (nem őrzi meg az okiratait, nem nyitja fel a hivatalos leveleket, nincs társadalombiztosítása, és nem követi a banki ügyeit), ilyen értelemben szánt szándékkal él a lét peremén, vele együtt pedig a lánya is oda szocializálódik, bele az állandó bizonytalanságba. De ezen keresztül nagyon jól be lehet mutatni azt, hogy mi mindenre predesztinál ez az indulás (léteznek-e tehát egyenlő esélyek, és akkor még nem beszéltünk az etnikai előítéletekről), milyen napról napra élni, fejben állandóan a filléreket számolni, és milyen embertelen küzdelem ebből a helyzetből kitörni.

Alex (Margaret Qualley) egy valódi szuperhős, miközben hús-vér ember: hibákkal, gyengeséggel, elbizonytalanodással, de egyben hihetetlen erővel, intelligenciával és egészséges lelkivilággal. Az volt csak a bűne, hogy az első szerelemben túlságosan hitt, mindent beleadott. (Vélhetően már akkor otthonról menekült, csak még öntudatlanul.) Nagy árat kell fizetnie érte: nemcsak egy hároméves gyerekkel kell menekülnie a gyerek apjától, de az egész addigi életét meg kell értenie ahhoz, hogy valódi változást érjen el. A lelke legmélyére kell ásnia, és a gyerekkori mintáit felülírnia – tehát az apjával és az anyjával való kapcsolatát felülvizsgálnia, és bizonyos béklyóktól megszabadulnia –, miközben eltartja magát és a gyerekét, új otthont keres és teremt, és egy hosszú távon fenntartható jövő alapjait teszi le.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Mindezt pedig nem lehet másképp végigcsinálni, csak akkor, ha az aktuális traumáját félreteszi, annak érzelmi feldolgozását későbbre halasztja, és minden erejével a cselekvésre, a konkrét munkára koncentrál.    

Ez a történet azt a dramaturgiai sémát követi, hogy a mínuszból indulunk, és tulajdonképpen kilenc és fél részen át csak süllyedünk bele egyre jobban a negatív tartományba, mert Alex minden epizódban újabb és újabb akadályokba ütközik, de mindegyik leküzdése után megint a következő tornyosul előtte, mintha a sors már soha nem akarna megkegyelmezni neki. Hát csoda, hogy van, amikor elveszíti az erejét? Csoda, hogy kénytelen azoknak a segítségét is elfogadni, akiktől nem szabadna (mert aztán dupla árat kérnek érte)? Csoda, hogy időnként csalnia és hazudnia kell azért, hogy fennmaradjon a felszínen (így is a szakadék szélén)? Csoda, hogy időnként más hülyeséget is csinál, csak hogy egy pici öröme legyen? Csoda, hogy a férfiakban általában nem bízik? Dehogy csoda.

Az a csoda – és fogadjunk, mindannyian így nézzük a sorozatot –, hogy még mindig bírja és csinálja és próbálkozik, és a lányát még mindig meg tudja kímélni a szenvedéseitől. Egészen addig, amíg már nem. 

Az egyik legkeményebb mondat a filmben (számomra), amikor az őt befogadó anyaotthon vezetője, Denise elárulja neki: a legtöbben hétszer esnek vissza, neki magának ötödikre sikerült végleg megszabadulni a bántalmazójától. Most már értjük, miért: mert a gyerekkori minták arra vezetnek, hogy olyan partnert válasszon, aki egyszerre nyújt biztonságot és bántást (hiszen ebben nőtt fel); mert korán rákényszerült, hogy az érzelmeit elrejtse és elfojtsa (mert az anyja érzelmei olyan kontrollálhatatlanok és túláradóak voltak), hogy ő viseljen felelősséget másokért (elsősorban az anyjáért, aki be- és kiszámíthatatlan), ezért a maga igényeit háttérbe szorítsa, ezáltal pedig ne is tudjon kiállni magáért, ne tudjon határokat húzni. Mindennek a stációit szép lassan felfedik a sorozatban, és megértjük, micsoda hősiesség kellett ahhoz, hogy mindezt gyerekként magáévá tegye, és gyakorlatilag önmagából neveljen felnőttet.      

Mindent elmond, hogy miközben Alex folyamatosan a talpra állásért küzd, még az anyját is állandóan vinnie kell a hátán, és amikor az összeomlik, megtartani – miközben ezért sem köszönetet, hanem csak kegyetlen lelki zsarolást kap.

Ez is tehát egy bántalmazói kapcsolat (ahogy az is, amiben az anyja és az apja voltak kiskorában), amiből viszont nem is mer kilépni, hiszen az olyan bűntudattal járna, ráadásul az egyetlen stabil érzelmi kötődése egy felnőtthöz.

Sokan leírták, de nem lehet kihagyni: tényleg rengeteget hozzátesz a hatáshoz, hogy Margaret Qualley ezt a viszonyt (ami legalább olyan fontos, mint a fiújához fűződő kapcsolat) a valódi anyjával, Andie MacDowell-lel játszhatta el, így olyan kémia és bizalom van köztük, ami valódi. Ugyanígy fantasztikus, hogy míg Andie MacDowell valaha úgy indult ezen a pályán, mint a lánya: olyan hamvas, ártatlan és természetes lányként (minden póztól és allűrtől mentesen), mára képes egy merőben karikatúraszerű figurát felfesteni, meglehetősen vastag ecsetvonásokkal (de hitelesen), így hatalmas a kontraszt az anya és a lánya között. 

De ebben a sorozatban mindenkinek a háttértörténete kidolgozott és koherens: a bántalmazó fiatal apáé (akit Nick Robinson alakít olyan hitelesen, hogy eszembe sem jutott: pár éve még ő volt a tétova meleg tinédzser a Kszi, Simonban), aki csak azért vált ilyenné, mert a saját gyerekkori traumáit egyelőre nem tudja másképp kezelni, mint itallal és indulatkitörésekkel (ami nem menti fel, de megmagyarázza a tetteit), és aki így remekül meg tudja mutatni egy ilyen kapcsolat kétarcúságát. Valamint azt, hogy Alex és Sean szerelme valójában traumakötés volt, ezért is van kudarcra ítélve. 

 

Rendkívül izgalmas – és végre nem erőltetett PC-skedésnek tűnik – Alex és a gazdag, fekete ügyvédnő, Regina (Anika Noni Rose) kapcsolata, és annak fejlődése: ahogy a női szolidaritás lassan felülírja a társadalmi szakadékot és előítéleteket. Alex ebben a viszonyban, és sok másikban is azt a szerepet játssza, amit általában a bevándorlók vagy etnikai kisebbségek képviselői: ő az alárendelt, az esélytelen, a rászoruló, míg latin munkaadója úgy packázik vele, ahogy akar, és az anyaotthon színes bőrű vezetőjének, az angyali Denise-nek (BJ Harrison) is ki van szolgáltatva.

Hiteles és megrázó helyzetjelentés, hogy ebben a rétegben milyen kevés a fehér bőrű, de a középosztály szemében mindegy is: aki szegény, azt sehol nem veszik emberszámba. Aki pedig segélyre szorul, azzal a szociális hivatal is úgy szórakozik, mintha az lenne a célja, hogy soha ne törjön ki belőle.

Hát, nagyjából ezért számít szuperhősi teljesítménynek, amit Alex véghez visz ebben a tíz részben. El tudom képzelni, hogy tíz évvel ezelőtt, ha valaki ezt a sorozattervet tette volna le egy nagy tévécsatorna asztalára – hogy dolgozzuk fel egy bántalmazói kapcsolatból szabaduló, egyedülálló, csóró anya talpra állásának történetét – hogyan röhögik körbe, és kérdezik: mégis kit fog ez érdekelni? És hol van ebben a feszültség, a dráma, ami a nézőknek erőt ad? Kinek lesz kedve ezt a nyomort nézni? Talán nem véletlen, hogy az első ismert és sikeres amerikai sorozat, ami a családon belüli erőszakot boncolgatta, épp a kaliforniai gazdagok között játszódott (a Hatalmas kis hazugságok), hogy legalább híres sztárokat és szép otthonokat, ruhákat és autókat nézegethessünk közben.

Mára eljutottunk oda, hogy bírjuk a valóságot. Sőt, azt akarjuk látni, nem csak a tündérmeséket (nyilván azt is azért). Annyiban még így is jól jártunk, hogy Alex története – ahogy az író, Stephanie Landé a valóságban – sikerhez vezetett, és ez mindenkinek megacélozhatja a hitét. Van remény. Ki lehet szállni a bántalmazó kapcsolatokból; fel lehet állni a legmélyebb veremből is; ki lehet törni a mérgező családi mintákból; ki lehet emelkedni a társadalmi elnyomásból. Iszonyatos akaraterővel, sziszifuszi küzdelemmel, rendíthetetlen elszántsággal, végtelen alázattal és elképesztő munkával – de lehetséges, hogy a gyerekednek már egy másik örökséget adj tovább.

Margaret Qualley a szememben most már mindig ennek a szimbóluma lesz – ő meg tudta mutatni. Mert eljátszani is majdnem ekkora teljesítmény lehetett, annyi valós érzelmet és elköteleződést kellett beletenni, és annyi áldozatot kellett hozni érte. Ez ott van a képernyőn, látszik, sőt ordít róla, és mi mind profitálunk belőle.  

Gyárfás Dorka

Képek: Netflix