–

Az egész úgy kezdődött, hogy az egyik barátnőm azt mondta: „a Love, Simont minden melegnek látnia kell.” A magyar címét le sem akarom írni. (Kszi, Simon címmel játsszák a magyar mozik – a szerk.)

Na, jó, nem pont így fogalmazott. Igazság szerint filmtörténeti súlyát tekintve, egyenesen a „Homo Titanic”-ként emlegette a filmet, de ez azért kicsit erős egy ilyen írásba, vagy nem?

Úgyhogy az unszolására az egyik szabad délutánunkon felkerekedtünk, és elmentünk megnézni a filmet, én – meleg tini révén – szinte kötelező jelleggel.

(Sokat gondolkodtam, hogy azt is leírhatnám-e a „HomoTitanic” megnevezés után, hogy valójában nem volt valami szabad az a délután, hanem ellógtunk a marha unalmas múzeumból, ahová kaptunk belépőket ajándékba. Pedig szeretem a múzeumokat, eskü!)

Szóval megnéztük. Tetszett. Tényleg jó film és nagyon hasznos, az biztos. Viszont ennél sokkal érdekesebbnek tartom azt, ahogyan a film után kijöttünk a teremből. Míg a barátnőm katarzisban volt Simon már kissé túlságosan is irreális történetétől, addig én vegyes érzésekkel távoztam. Sok minden volt a fejemben.

Boldog, szomorú, irigy, felbátorodott és még sok minden más voltam egyszerre. Mert amíg a rajongó tinédzser lányok egy szimpla moziélményt kapnak, addig mi a kőkemény valóságot, úgy, hogy ez a film minden, csak nem valóságos. De akkor mégis mindezt hogyan?

Mert a Love, Simont nem fogom tudni csak boldogsággal, száz százalékban a filmre koncentrálva megnézni Magyarországon addig:

– Amíg a barátnőmet küldöm el átvenni a lefoglalt jegyeket, mert nem tudhatom, hogy mikor kapok a pénztárostól egy nyílt vagy  leplezett buzizást vagy köcsögözést. És sajnos nem én voltam az egyetlen bátortalan. Lopva kaptam el a mellettem álló srác tekintetét, aki, akárcsak én, ő is úgy csinált, mintha a mozi kifüggesztett plakátjait nézegetné, miközben a barátnőjére várt.

– Amíg az utolsó csókjelenetnél egy pár fiú tagja, aki láthatólag kényszerből nézi a filmet szimplán a barátnője kedvéért, direkt eltakarja a szemét a pulcsijával, és közben mondja a barátnőjének, valószínűleg direkt nagyobb hangerővel, mint az elvárható lenne, hogy „ilyen filmet többé nem hajlandó megnézni”.

– Amíg, ha belép két fiú együtt a terembe, elkezd az öttagú lánycsapat összebújva sugdolózni és bámulni őket.

– Amíg a szingli, meleg srácok újra és újra beülnek a filmre, mert végre találnak egy lehetőséget, ahol 18 év alatt legalább egy icipici lehetőségük van arra, hogy találkozzanak más, hozzájuk hasonló emberekkel, ne adj’ isten, ismerkedhessenek velük.

Amíg úgy sétálok ki a fimről, hogy sírhatnékom van, mert a fejemben ott duruzsol az a rengeteg borzasztó coming out történet, amit mindenfelé megosztanak az emberek. Ami sajnos sokkal inkább hasonlít a valóságra, hiába volt mindezek ellenére az én előbújásom „simoni”.

Lehet, hogy ezeket sem kellett volna leírnom. De ez az én történetem a filmről. A filmről, amit alig várok, hogy egyszer végre boldogan és felszabadultan is megnézhessek.

Ps.: Ja, és amúgy tényleg fasza film! Nézzétek! Főleg Blue-t, mert ő irtó jó csávó.

Love, Dani

Kép: Love, Simon (Fox 2000 Pictures, 2018)