Rehabilitáljuk Kevin Costnert! – Mert igenis állati jó színész

–

Régi szép idők, broáf

Abban az időben, amikor személyes szabadságom nyiladozni kezdett, és ezt rögtön arra használtam, hogy moziba járjak, Kevin Costner volt a legnagyobb sztár a világon. Nehéz ezt ma már elképzelni, de csak vannak, akik még emlékeznek. A lobogó szőke hajára, az acélos kék tekintetére, és arra a hamisítatlan amerikai férfiasságra, amit képviselt.

Én behánytam tőle. Fú, nagyon távol állt az ideálomtól tizenöt évesen.

A Robin Hoodot kész röhejnek találtam, a Farkasokkal táncolót nevetségesen túlértékeltnek (hét Oscar-díjat nyert), a Több mint testőrt szemérmetlen giccsnek, még ha Whitney Houstonnak képtelenség is volt ellenállni. Az egyetlen, amit abból az időből elismeréssel fogadtam volna, Oliver Stone JFK című filmje volt – de azt csak sokkal később láttam.

Pedig

Ha a JFK nincs (és mivel sokáig nem láttam, számomra nem is létezett), pontosan azt gondoltam volna Kevin Costnerről, amit ő is gondolt magáról: egy „fizikai” színész. Vagyis annyiban merül ki a képessége, hogy jól néz ki, és ügyesen jön-megy, forgat fegyvert. Ahogy ő nyilatkozott 1990-ben a Los Angeles Timesnak: „Én egy amolyan ‘fut és vetődik’ típusú színész vagyok. Szeretek leugrani valahonnan, aztán a rossz fiúk nyomába eredni.”

Állítólag nemet is mondott azokra a felkérésekre, melyekben intellektuális karaktert alakíthatott volna, mert nem érezte magát hitelesnek ilyen szerepekben. 

Pedig ahhoz, hogy valaki rendezzen, feltétlenül kellenek intellektuális képességek – és ő amellett, hogy a világ első számú férfi sztárja volt, rendezett is.

(Képzeljétek el, mintha Tom Cruise, Leonardo DiCaprio vagy Brad Pitt rendezne, ráadásul olyan filmeket, amelyek az adott évben a legnagyobb sikert érik el.) A Farkasokkal táncolóért nem színészi, hanem rendezői és produceri minőségében vehetett át Oscar-díjat, és utána még kétszer állt kamera mögé. Na, persze ezek a filmek sem az én ízlésemet tükrözték, nem lopták be jobban a szívembe Kevin Costnert. 

A Nagy Bukás

Aztán eljött az a pont, ami minden sikeres színész – vagy sikeres ember – életében bekövetkezik egyszer: a nagy pofára esésé. Kevin Costner esetében ez a Waterworld – Vízivilág című filmhez kötődik, ami 1995-ben minden idők legnagyobb költségvetésű filmjeként került mozikba, és az év gigabukásaként vonult be a filmtörténetbe. (Az a vicc, hogy így vonult be, de valójában az árát nemzetközi forgalmazásban visszahozta. Nem volt akkora kudarc, mint ahogy elkönyvelték.)

Ha létezik olyan, hogy egyetlen film kicsináljon egy sztárt – aki mögött addig filmsikerek garmadája sorjázott –, akkor ez a film megtette Kevin Costnerrel. Egyszeriben nemcsak bukott filmessé, hanem nevetségessé is vált. Leáldozott a csillaga, jöttek a nála fiatalabbak, szebbek, menőbbek – egy új kor ideáljai. Ő pedig egy idejétmúlt, konzervatív, öreges jelenséggé vált. 

És úgy látszik, ez kellett nekem ahhoz, hogy lassan elkezdjek odafigyelni rá. Vagy inkább neki kellett ez ahhoz, hogy sztárból végre komoly színésszé váljon? Ki tudja. Ez is lehetséges.

Visszaút

A lényeg, hogy Kevin Costnert mégsem lehetett csak úgy lesöpörni a vászonról. Továbbra is dolgozott, kitartóan építette magát, egyre érdekesebb feladatokat vállalt el. Jó, itt nem az Üzenet a palackban című old school romantikus ömlengésre gondolok (ami annak ellenére ciki, hogy két olyan színész játszott benne, mint Robin Wright – akkor még Penn – és Paul Newman), vagy A pálya csúcsán című alkotásra, ami egyszerre sportfilm és szerelmes giccs. Egy ideig Costner még ragaszkodott a klasszikus hősszerepekhez, azt hitte, az áll jól neki.

Azon belül is három műfajt kedvelt különösen: a szerelmes filmeket, a baseball- vagy sportfilmeket, és a vadnyugati történeteket. Ezekben mindig önazonosnak érezte magát. A vidéki Amerikát mindig jobban szerette Los Angelesnél (New Yorkhoz meg aztán semmi köze), nem is élt Hollywoodban, hanem a coloradói Aspenben vett birtokot, ott élt a természettel összhangban, és járt nagy kalandokra, felfedezésekre. A szerelmes filmekkel kapcsolatban nyilatkozta szintén a Los Angeles Timesnak még 1990-ben: „Kényelmesen érzem magam lóháton vagy akár egy kocsi szélvédőjén, de nem a hátsó ülésén. Azt hiszem, szemérmes vagyok. Nem szeretem levenni az ingem az ágyjelenetekben. Nem tudok olyanokkal versenyezni, akik a fél életüket az edzőteremben töltik. Nem vagyok puhány, de nem olyan a testem, mint a reklámokban.”

Úgyhogy azokban a filmekben, melyekben még ő volt a hősszerelmes, nem is az erotikán volt a hangsúly, hanem a klasszikus értékeken, ő pedig a hagyományos férfiasságot szimbolizálta. Egyébként a való életben is.

Az egyetemen ismerte meg az első feleségét, akivel tizenhat évig voltak házasok, és három gyerekük született. Épp, amikor Costner karrierje megfeneklett, akkor ment tönkre a kapcsolatuk is. Utána volt egy rövid liezonja, egy gyerek is becsúszott, de aztán megint tartós kapcsolatba kezdett egy nála húsz évvel fiatalabb modellel, akivel azóta is együtt élnek, és tőle is három gyereke született. (Vagyis összesen hétszeres apuka.) Costner gyakran hangoztatta, hogy nem esett abba a hibába, hogy a karrierje miatt elhanyagolta volna a családját. Mindig sokat foglalkozott a gyerekeivel, és mostanában elviszi őket a premierekre is.    

Talán ezért is lehet, hogy amint öregszik, és kénytelen átváltani apaszerepekre, egyre inkább magára talál. Az első ilyen szerepét az Azt beszélik című vígjátékban játszotta, amiben még csak egy apaszerű figura volt Jennifer Aniston mellett – az még kicsit sokkoló volt, de éppen ettől működött. (Annál is inkább, mert volt köztük egy kis incselkedés.) Aztán a Hullámtörőkben Ashton Kutcher oldalán játszott apafigurát, a Mr. Brooksban pedig egy pszichopata apát, aki a titkos életében sorozatgyilkos. A másik lányban a gyerekeit egyedül nevelő apaként jelent meg, aki szellemekkel hadakozik, a 3 nap a halálig című akciókrimiben pedig CIA-ügynökként, aki az elhanyagolt lányáért vállal el egy utolsó melót. De az Elit játszmában is láthattuk, amint Jessica Chastain apjaként megadja a kulcsot a lánya erkölcsi győzelméhez.

De az a vicc, hogy hatvan felett már ott tart, hogy a nagypapaszerepek is megtalálják: a Black or White című filmben egy olyan nagypapit alakít, aki az elhunyt lánya félvér kislányát neveli, és emiatt keveredik bele a faji ellentétek hálójába.  

Lehet, hogy a felsorolásból úgy tűnik, mintha ezek hasonló szerepek lennének, de valójában nagyon különbözőek, és Costner is majdnem mindben izgalmas, új arcát villantja fel, még a humora is felszínre tör.

Egyértelműen karizmatikus jelenség mindenben, amiben felbukkan, és a hitelesség is stabilan jellemzi. Olyan, mintha most került volna összhangba magával - ami egyébként sok színésszel történik meg a középkorúság idején.

Igazságot Kevin Costnernek!

Persze továbbra is jól áll neki, ha fegyvert fog a kezébe, jön-fut, vadul autót vezet, és visszakézből tüzel - szerencsés módon az öregedés is csak sármot kölcsönzött neki -, de már rég ott az intellektuális tartalom is. (Lásd A számolás jogában játszott űrtudós szerepét.) És persze ezeken a karaktereken kívül is akadnak izgalmas feladatai. Mivel a vadnyugati történetek még mindig a szíve csücskében vannak, ő valószínűleg A Hartfield–McCoy-viszály című minisorozatot említené, vagy a Yellowstone című sorozatot, amit Hollywood egyik legmenőbb forgatókönyvírója, Taylor Sheridan (Sicario, A préri urai, Wind River – Gyilkos nyomon) jegyez.

Szóval én azt mondom: vegyük újra komolyan Kevin Costnert. És figyeljük a munkáit. Mert hogy lesznek még nagy dobásai, az biztos. Azt mondta pár éve az AARP nevű magazinnak: „Szeretnék örökké élni – ennyire szeretem az életet. Sokszor teszik fel a kérdést, hogy ha lenne rá lehetőséged, elmennél-e az űrbe? Tízből nyolc ember azt válaszolja: persze, azonnal, adjatok egy rakétát. De ha engem kérdezel, én maradok. Szeretek ezen a bolygón élni. És annyi időt szeretnék még a Földön, amennyit csak lehet.”

Gyárfás Dorka

Felső kép: Újoncok napja (Odd Lot Entertainment, 2014)