Így ünneplünk mi – A WMN csapatának legszebb emlékei a karácsonyról

–

Nálunk mindig az volt a hagyomány, hogy 24-én reggelre állt a fa, úgyhogy általában alig bírtam éjszaka aludni az izgalomtól, és pontosan emlékszem az érzésre, ahogy egyik évben, nagyjából hétévesen valósággal leszáguldottam az emeletről, hogy a nappaliban végre láthassam a fát, amit a Jézuska éjjel hozott. Felfoghatatlan varázslatnak éltem meg, hogy ez a hatalmas fa, tele díszekkel és alatta ajándékokkal az éj leple alatt egyszer csak bekerült a házba. Amikor már kamasz voltam, a karácsonyokat a fogadott családomnál töltöttem, ahol az a tradíció a mai napig, hogy sötétedés után elmegyünk kutyát sétáltatni, miközben a fogadott apukám otthon marad dolgozni, hogy kicsit később csatlakozzon. Mire hazaérünk, a sötét házban már áll a kivilágított karácsonyfa, a sétánk alatt ugyanis a Jézuska és az angyalok meghozták és feldíszítették. Az unokaöcsém még mindig hisz ebben, és a legnagyobb örömünk az ő izgatottsága.

De lássuk, hogyan érkezett a fa a többiek otthonába!

Milanovich Domi: „Én arra emlékszem, hogy volt több olyan év is, amikor apukám fiatal orvosként ügyeletesként dolgozott szenteste. Mi, gyerekek, imádtuk, mert egy nappal hamarabb jött meg a Jézuska! Meg körülbelül minden évben expedícióra indultunk a tesóimmal a lakásban, valamikor december közepén (amikor a szüleink nem voltak otthon), hogy kikutassuk az ajándékokat. És egyszer sikerült… na, soha többé nem csináltuk! Nagyon nem volt jó, ráadásul úgy is kellett tenni, mintha meglepődnénk. Amúgy általában az anyai nagyszüleimnél kezdődött az ünnep (ma is a nagymamámhoz megyünk először), énekeltünk, volt apró fasírtokból készült sündisznó (káposztába voltak beleszúrva fogpiszkálóval), a nagyapám meg sokszor tréfálkozott azon, hogy a vizslájuk vagy a nagymamám lopkodja-e le a fáról a szaloncukrot úgy, hogy vissza is csomagolja (valószínűleg a nagyapám volt). Miután hazaértünk, minket is beküldtek a szobánkba, aztán csengettyű, mehettünk, csodálatos fa, éneklés, ajándékok, társasozás éjjelig. Egyébként sok minden azóta is eléggé hasonlóan zajlik nálunk, anyukámnak van egy ilyen szuperereje, hogy ünnepi hangulatot teremtsen, mondjuk, sok energiát is tesz bele. Eszméletlen jó dekorációk vannak a házban, például a téli város egy komód tetején: templom, síelő, nevető porcelángyerekek, fények, stb… Jó lenne ezt hosszú távon eltanulni tőle.”

Filákovity Radojka: „Mi gyerekkorunk óta két karácsonyt ünneplünk: a szerb szentestét otthon, a december 24-ét viszont Anya szüleinél töltöttük mindig. Ott már ebéd közben megérkezett a Jézuska, a semmiből megszólalt egy kis csengettyű, ez jelezte, hogy ő járt a házban. Mi pedig – micsoda pavlovi reflex – rohantunk is be a szobába, ahol az ajándékokat hagyta. De számomra nem is ez volt az igazán megragadó, hanem maga a szenteste, amikor mindenki a nappaliba gyűlt – a szüleim, a húgom, a nagyszüleim és a nagybátyámék – együtt társasoztunk a szőnyegen, hullott a hó (akkor még), a szomszéd szobából pedig átsejlett a karácsonyfa fénye. Na, nekem ez a fény volt maga a csoda. A jele annak, hogy van valami titokzatos varázslat körülöttünk, ami szabad szemmel nem látható. Ez a nap nem a felnőtté válással vesztett számomra a varázsából, hanem akkor, amikor az anyai nagypapám egy csaknem húsz évvel ezelőtti december 24-én visszatért az angyalokhoz. Nagyon hiányzik. Számomra akkor kihunyt az ünnep fénye.”

Pichler Zsófi: „Nálunk a karácsonyfát közösen állítottuk mindig, esetleg a nagyszülőknél már kész volt a fa, mire mi megérkeztünk, viszont az ajándékok »varázslattal« kerültek a fa alá, amíg mi, gyerekek sétáltunk vagy a konyhában ettük a sütiket. Aztán a csengettyűszóra beszaladtunk a szobába, és láttuk, hogy meghozta a Jézuska az ajándékokat. Amikor egy kicsit nagyobb voltam, és már gyanakodtunk a szülőkre, próbáltuk kifigyelni, hogy melyikőjük csenget, de ügyesen csinálták, és sokáig nem buktak le. Amikor már tudtam, hogy a szülők vannak a varázslat mögött, úgy éreztem, én is részese vagyok, mert a kisebbek előtt meg kellett tartani a titkot, és segítettem lefoglalni őket, amíg a felnőttek berakták az ajándékokat a fa alá.” 

 

Sokan közösen állítottak fát

Tóth Flóra: „Nagyon érdekes, de nekem az volt a legvarázslatosabb, amikor már mind tudtuk a testvéreimmel, hogy is van ez a Jézuskavarázslat, és mi is részt vehettünk a fa díszítésében. Karácsonyi zenét hallgattunk, összevesztünk a húgommal, hogy mennyire lehet eklektikus a fa (szerinte semennyire, szerintem nagyon), és az ajándékok valahogy akkor is odavarázsolódtak. Éppen ezért mi a kezdetektől a gyerekekkel együtt díszítünk, és náluk is működik, majdnem annyira várják, mint az ajándékokat. Majdnem.”

Gyárfás Dorka: „Mi mindig is vallásmentes karácsonyt ünnepeltünk, és gyerekkoromtól tudtuk, hogy az ajándékokat a szüleink veszik, a fát pedig együtt díszítjük – ez azonban soha nem vont le semmit a varázsából, még a csengettyűszó mágikus pillanatából sem. Mert az, hogy ilyenkor megajándékozzuk egymást, és feldíszítjük a lelkünket, önmagában csodálatos, nem kellett hozzá semmilyen mese. Érdekes, hogy az egyik legkedvesebb gyerekkori emlékem, amikor apukám anyukámnak egy karperecet ajándékozott, és ezt nem becsomagolva a fa alá tette, hanem felakasztotta a fára, mint egy díszt, és anyukámnak meg kellett keresnie. Ez a játék például mélyen megmaradt bennem. A gyerekeimnek ugyanezt adtam tovább: együtt díszítjük a fát, és imádják, ahogy a pár nappal korábban megrendezett mézeskalácssütést is (ami a ráhangolódást szolgálja, bár a kamasz fiúk ma már inkább csak a cukorkákat lopkodják közben), de szeretik, hogy mindig ugyanaz történik és ugyanaz a menü. Együtt vagyunk (még egy válás ellenére is), és egyre bővül a család: gyerekek születnek, velük együtt egyre nő a káosz és a hangzavar, és ez így csodálatos.”

Mózes Zsófi: „Mi a fát 24-én napközben, közösen díszítettük, az egyik évben én, a következőben pedig a nővérem tette fel a csúcsdíszt a helyére. Az egész olyan volt, mint egy nagyon giccses Hallmark-sorozat, amit nem szívesen néznék, de így is minden percét imádtam. Annak ellenére, hogy már egész kiskoromtól meglestem előre, hogy mit fogok kapni, kérdés nélkül mentem be a nővéremmel a gyerekszobába, és vártuk, mikor szólal meg a kristálycsengő. Nem tudom, hogy végül az törte meg a varázst, hogy elváltak a szüleim, vagy tizennégy évesen amúgy is iszonyatosan kamasz voltam, de onnantól kezdve valahogy nem járt át az ünnep. Amióta viszont megszületett a fiam, visszatért belém a lelkesedés. Együtt díszítünk (pár éve már hetekkel karácsony előtt), a kedvenc ünnepi dalait énekeljük, leskelődünk a sötét gyerekszobából, amíg meg nem halljuk azt a bizonyos csengőt. És szuperül működik.”

Kerekes Anna: „Számomra a karácsony mindig a női erőt is képviseli. A szüleim elváltak, és bár jó viszonyban maradtak, és mi is sokat találkoztunk apukámmal, – a dolgok gyakorlati oldalát tekintve – anyu azért egyedül nevelt minket. Csak most, kisgyerekes felnőttként látom, milyen hihetetlen energiát fektetett a karácsonyba, hogy az mindig olyan csodálatos élmény legyen számunkra. Előző nap bevásárolt, egyedül becipelte és felállította a fát, aztán mi, gyerekek feldíszítettük – mindig akkora fa kellett, hogy a csúcsdíszt az emeleti galériáról tudjuk rátenni. Aztán anyu nekiállt főzni – orosz káposztalevest, halat, szószokat és mártásokat. Este pedig elkezdődött a kocsonyakészítés. Egész éjjel főzte a csontokat hozzá, nekünk pedig az volt a legkedvesebb szórakozásunk, hogy kiszívjuk a csontokból a zsíros, sós lét. Másnap délután apu is megérkezett ajándékokkal megrakodva, a szomszédban lakó nagynéném is átjött, és erre az alkalomra a nagyszüleim is felutaztak Keszthelyről. Sokszor unokatestvérek és nagynénik-nagybácsik is eljöttek az ország különböző pontjairól. Amikor mindenki megérkezett, lekapcsoltuk a villanyokat, körbeálltuk a fát, és a nagyszüleim vezényletével elénekeltük a Mennyből az angyalt. Meghittség, varázslat és szeretet – ezek voltak a gyerekkori karácsonyok.”

Van, akinél a tökéletlenség tette tökéletessé az ünnepet

Molnár Erika: „Nagyon hamar rá kellett jönnöm, hogy se a Jézuska, se a Mikulás de még a húsvéti nyúl sem létezik. Nálunk az volt a varázslat, ha nem találtam meg (véletlenül!!!) a karácsonyi ajándékomat, mert anyám mindig tök béna helyekre dugta. Már egészen kiskorom óta űzöm a pakolás művészetét, ezért aztán szegénykémnek elég nehéz dolga volt. Hatéves koromtól egyedül nevelt (miután befuccsolt mindkét házassága), minden segítség nélkül. Talán ezért, minden évben történt valami galiba nálunk. Például a fáról 24-én este leesett az összes tűlevél amikor be akartuk faragni, vagy felgyújtottuk a fát (akkoriban még igazi gyertyák égtek, nem voltak LED-izzósorok!) vagy csak szimplán eldőlt a fa, és minden összetörött rajta. Ezek az események random történtek, vagy egyik, vagy másik, vagy mind egyszerre. Viszont mindig főzött halászlevet (élő halból, na, jó, miután agyonütötte), rántott halat (szigorúan patkó alakút), krumplisalátát (ecetes-hagymásat). Egyszer szenteste napján akarta megcsinálni az adventi koszorút (ezt is mindig saját kezűleg csinálta – csak nem akkor, amikor itt volt az ideje, de ezen nem izgattuk magunkat). Szóval a legnagyobb főzés közepette nekiállt adventi koszorút készíteni. A felforrósított kötőtűvel, amivel a gyertyát akarta kilyukasztani alulról, hogy fel tudja rakni a koszorúra, átszúrta a hüvelykujját. Nem vérzett, mert kapásból kauterizálta a sebet. Utána nagyon sokáig volt két sötétkék (ilyen volt a gyertya színe) pötty a hüvelykujja két oldalán. Csodás élmények voltak ezek, nem cserélném el egyetlen mesekönyvbe (vagy naiv lányregénybe illő) varázslatra sem.”

És van, aki sosem nő fel

Kurucz Adri: „A csoda a várakozás maga – karácsonykor is. Úgy éreztem gyerekként, lehetetlen kibírni, az idő megállt, kész, sosem lesz este. Vicces, hogy apukám ma sem enged szívesen a fa közelébe gyertyagyújtás előtt, persze becsörtetek, csak a két kiskorút zárjuk ki. Majd megőrülnek a várakozástól, nagyon irigylem őket.”

  

Borcsa szerint pedig sosem szabad felhagyni az igazi ünnepléssel, és mélyen egyetértek vele

Fiala Borcsa: „Az apai családomban nagyon szerettem a karácsonyokat, olyan izgalmas volt a besötétített szoba, ahol a karácsonyfa fényei áttetszettek az üvegtáblán, és a várakozás, hogy megszólaljon a csengő, és mind berajzhassunk. Aztán egyik évben kitalálták, hogy már olyan nagyok vagyunk, a felnőttek ne ajándékozzák meg egymást. Biztosan nem emiatt van, de én innen datálom, hogy az a családrész teljesen darabjaira hullott. Praktikus okokra hivatkozva szépen lassan minden kiveszett, ami az ünnep magasztosságát adta, egy idő után már fa sem volt, csak egy feldíszített ág. Az ablakra celluxozva. (True.) Én, aki cinikus is vagyok, és morgok minden giccsre és nyálra, mégis azt mondom: maradjon meg a karácsonynak a »feleslegesnek« tűnő körítése, legyen varázslat, meghittség, szóljon Michael Bublé végtelenítve, és legyünk rosszul a karácsonyfáról lelopkodott szaloncukroktól, mert ha ezeket kiradírozzuk, azzal sokkal nagyobb károkat okozunk a közösségen belül is.”

Krajnyik Cintia

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ulkas