„A vonal egy pont, ami útra kelt” – Születésnapja alkalmából nézegessünk Paul Klee-képeket!

–

Nem traktállak titeket életrajzi adatokkal, ne féljetek. Bár hiszek benne, hogy van jelentőségük, mert megmagyaráznak bizonyos dolgokat az alkotó életművével kapcsolatban, de időnként elég az is, ha van szemünk, és képesek vagyunk kitárni a lelkünket. Gerhard Richternek (a ma élő egyik legnagyobb festőművésznek) adok igazat: a festészet egy külön nyelv, amit nem igazán lehet szavakra lefordítani. Vagy ahogy ő fogalmazott:

„A festészet a gondolkodás egy másik formája.”

Szóval Kleevel kapcsolatban csak annyit jegyeznék meg, hogy bizonyára nem véletlen – és a képein valamilyen módon átüt –, hogy zenész családból származott, és egy zenészt (egész pontosan egy zongoraművészt) is vett feleségül. És persze maga is játszott hegedűn. Gyerekkorában még egyformán tűnt tehetségesnek mindkét területen: a rajzolásban és a muzsikában is, és meggyőződésem, hogy a kettőt végül sikerült ötvöznie, ugyanis a képeinek van ritmusuk, lüktetésük, időnkét pedig még hangokat vagy dallamokat is hallhatsz hozzájuk a fejedben.

A másik fontos, hovatovább lényegi elem: hogy megmaradt gyereknek. Bár persze kívülről úgy tűnt, hogy felnőtt – megvoltak neki is a duhaj kamasz- és fiatalfelnőtt-évei a szokásos kihágásokkal (amikből még egy törvénytelen gyerek is született, csak korán meghalt), és aztán a megállapodott, tisztes polgári élete is (amiben ő több képzőművészeti iskolában tanított), de ha a képeit nézed, azonnal látod, hogy a benne élő gyerek szerencsére sosem akart felnőni. Nála aztán keresheted a klasszikus portrékat vagy természet után festett csendéleteket, tájképeket! Hahaha. Kleenek elég volt a képzelete, és nekünk, akik rajongunk érte is bőven elég, még sok is, mert nem lehet betelni vele.

Hadd tegyek egy személyes kitérőt, és meséljem el, hogyan találkoztunk mi ketten. Szerencsésnek mondhatom magam, mert olyan családi és baráti körben nevelkedtem, ahol festmények néztek rám mindenhonnan, és a képzőművészet az élet természetes része volt, így hát én is próbálkoztam vele. Mégis határozottan emlékszem arra a pillanatra, amikor a barátainkat meglátogatva megpillantottam egy Klee-albumot, és annak borítóján az egyik képét: egy emberi fejet. Csakhogy ez a fej egészen másképp nézett ki, mint amit addig láttam, és a színei is elkápráztattak: a fehértől a sárga különféle árnyalatain át a piros szemekig jutottunk. Absztrakt fej volt, természetesen, mégis annyi mindent fejezett ki nekem.

Első látásra szerelem volt, és nem viccelek, azóta Klee képeit ezerből is kiszúrom, még úgy is, hogy egyáltalán nem hasonlítanak egymáshoz. Vagy mégis? Van egy közös világuk, az biztos, de abba nagyon sokféle kaland belefér, erre is, amarra is.

Klee képei tulajdonképpen a játékról szólnak, és ehhez két eszközt vesz igénybe (nem fogtok meglepődni): a színeket és a formákat. És bár szinte mindig olyan könnyednek és felszabadultnak tűnik, mintha a gyerekkorának soha nem lett volna vége (ahogy mondtam), természetesen ezért a légies, laza játékosságért keményen meg kellett dolgozni. Ha a korai grafikáit nézzük, azokon még csak a kísérletezés látszik, a saját hang megtalálásának a vágya, amit az ember csak úgy ér el, ha picit ettől is lop, picit attól is, és utánoz.

Klee viszonylag későn, 35 éves korában talált csak rá a színekre – képzelhetitek, hogy addig mit szenvedett. Hiába járt Olaszországban, ami annyi festőt megihletett, neki Tunézia hozta meg az áttörést, ahová egy barátjával utazott, mindössze két hétre. Ott egyszer csak megtalálta a színeket! És ezzel a művészi identitását is. Azt mondta: „A színek foglyul ejtettek, nem kell többé őket üldöznöm. Tudom, hogy ez már örökre így marad. Ez ennek a boldog órának az értelme: a színek és én eggyé váltunk. Festő lettem.”

És innentől majd minden képe a színek orgiája lett, és később – amikor már tanított, például a Bauhaus dessaui iskolájában – írt is egy tankönyvet róluk. De őt sosem lehetett semelyik stílusirányzatba besorolni. Nem impresszionista, nem expresszionista, nem dadaista, nem kubista, nem „ista” – kicsit mindig távol tartotta magát a művészi mozgalmaktól, miközben a közelükben dolgozott (a Blaue Reiternek tagja is volt, de csak lazán), és több művész barátja volt.

Azért neki is volt hitvallása! Azt mondta: „A művészet nem reprodukálja mindazt, amit látunk, hanem megtanít látni.”

Klee nagyon termékeny festő volt, majdnem kilencezer képet hagyott maga után, a legproduktívabb évében, 1939-ben pedig összesen ezerkétszáz munka került ki a keze alól. Pedig az a kéz bizony már nem mindig akart engedelmeskedni – talán ezért is sietett, hogy amit lehet, még kipréseljen belőle.

1933-ban kezdődött ugyanis a betegsége, ami épp az ujjait támadta meg először: a scleroderma. Ez egy olyan autoimmun betegség, amitől először a bőr vastagszik meg, aztán az ujjak elgörbülnek és deformálódnak, végül átterjed a kézre, a vállra és más testrészekre is. 1936-ban például mindössze 25 képet tudott készíteni emiatt. De aztán egy időre rendbe jött, és ettől megtáltosodott – ha meg nem gyógyult is, mert a scleroderma ellenszerét a mai napig nem találták meg, csak lassítani tudják a folyamatot.

Mindez Kleevel abban az időben történt, amikor a náci Németországban degenerált művészetnek titulálták a munkáit – ki is állították azon az „elrettentő” tárlaton, ahol az „elfajzott művészek” munkáit gyűjtötték össze. Menekülnie kellett az országból (ahol az egész felnőtt életét leélte), és menedékjogot kérnie Svájcban, ahol született, de ahol haláláig nem adtak neki állampolgárságot.

Utolsó képein már sokkal vastagabbak a vonalak, elnagyoltabbak a formák, és a színekbe is beszivárog a sötét valóság. Egyik utolsó képének címe: Halál és tűz – ezt már 1940-ben festette, pár nappal a halála előtt. Bernben temették el, és ez áll a sírján:

„Engem nem tud megfogni az itt és most, a tartózkodási helyem legalább annyira a holtak, mint a meg nem születettek birodalma, kicsit közelebb az alkotás szívéhez, mint az átlagnak, de még mindig nem eléggé közel.”

Hát egy művész már sosem hiszi el magáról, hogy de igen, ott volt az alkotás szívének közepében, és megérintette azt? Egy akkora művész sem, mint Paul Klee? Én, ha az ő képeit nézem, mindig azt érzem. Egy csepp fény a napban.

Gyárfás Dorka

Forrás: ITT és ITT