– 

Lili, aki második osztályba járt, amikor ez a történet íródott, éppen kilépett a nagy téglaépület kapuján, és vidáman lóbálta az iskolatáskáját. Könnyen tehette, alig volt benne valami, mert az ő iskolájában a tanárok nem szerették, ha a gyerekek sokat cipekednek. Itt az volt a szokás, hogy bent tartották a könyveket a padban, és mindenki csak azt vitte haza délutánonként, amiből aznap tanulnia kellett.

– Edit néni ma valahogy nagyon ideges volt – mesélte Lili, amikor sétáltak lefelé a lejtős utcán apával. Képzeld, még kiabált is velünk, pedig sose szokott!

– Szegény, – válaszolta apa – biztos ideges volt, mert leesett a cukra!

Lili elhallgatott, tűnődött kicsit a válaszon, aztán együtt érzően bólintott:

– Hát, ezt megértem. Én is nagyon ideges vagyok, amikor leesik a cukrom, és nem engeditek, hogy felvegyem a földről.

Apa elnevette magát, és Lilihez fordult.

– Ez nem olyan cukor, amit te szoktál zacskóból eszegetni, hanem az a cukor, ami az ember vérében van. Edit néni cukorbeteg.

– A vérben van cukor?! Tényleg? – csodálkozott el Lili. Akkor már értem a szúnyogokat…

Közben odaértek a megállóhoz, és pont bekanyarodott a busz is. Felszálltak, elhelyezkedtek egymással szemben. Lili még mindig azon gondolkodott, amit apa az előbb mondott. A cukron, ami a vérben van.

– Akkor az én vérem is édes?

Apa közel hajolt, és erősen Lilire nézett. Mindig ilyen komoly képet vágott, ha el akart magyarázni valamit. Egészen tanárosan festett ilyenkor.

– Tudod, – kezdte – a cukor egy fontos tápanyag. Nem szabad ezt se túlzásba vinni, de szüksége van rá a szervezetednek. Ezt a tápanyagot a véred szállítja, és a sejtjeid felveszik. A sejteket pedig az inzulin nevű anyag nyitja meg, hogy képesek legyenek felvenni a vérben szállított cukrot.

– Ezt én nem értem – mondta Lili. – Mit jelent az, hogy megnyitja a sejteket?

– Ezt tényleg nem egyszerű elképzelni. A sejtek parányiak. Kisebbek, mint a homokszemek. Az egész testünk ilyen sejtekből áll.

– Mintha homokból lennénk összegyúrva?

– Igen, csak még annál is kisebb részecskékből. Az inzulin olyan, mint egy futár. Jön, becsönget, a sejt pedig ajtót nyit és átveszi tőle a cukrot. Ha valamiért nem tudja átvenni, akkor a szervezetben leesik a cukorszint.

– Jaj! És akkor mi történik? – kérdezte Lili.

– Olyasmi, mint amikor nagyon-nagyon éhes vagy. Szédelegni kezdesz, elhagy az erőd, izzadsz. Rossz érzés.

Ismerős helyeken haladt át az autóbusz, Lili örömmel fedezte fel az ablakból a régi óvodáját, és a szobrot a parkban, ami mellett minden reggel elhaladtak, amikor még erre jártak reggelente.

Itt volt a pékség, ahol régen a vajas kiflit vásárolták, és itt volt a cukrászda is, ahová még mostanában is gyakran jártak fagyizni. A cukrászdáról Lilinek eszébe jutott valami.

– Apa, cukorbeteg az lesz, aki túl sok édességet eszik? Egyszer csak belebetegszik a sok cukorba? Mintha gyomorrontása lenne?

– Nem, dehogy. De ha valaki nagyon-nagyon meghízik, akkor később nagyobb eséllyel betegszik meg. Világos?

– Nem. Nekem ez nem világos – mondta Lili.

– A cukorbetegség valójában azt jelenti, – folytatta apa – hogy a sejtjeid nem képesek felvenni a véredben szállított cukrot. Olyan ez, mintha, mondjuk, vinnéd, vinnéd, vinnéd egész nap ezt az iskolatáskát, de sehol sem tudnád letenni. Egy idő után, bármilyen könnyű is, nagyon nehéznek éreznéd. A sejtek nem kapnak tápanyagot és kimerülnek, a vérben pedig felhalmozódik a cukor. Akinek ilyen betegsége van, annak nagyon kell vigyáznia, hogy mit eszik, és mennyit.

– Szegény Edit néni – töprengett Lili. – Akkor ő se ehet mindent?

– Nem bizony! Ő is csak kevés cukrot és szénhidrátot ehet. Biztosan megszokta már, hogy odafigyeljen.

Lili töprengett a hallottakon. Magában hálát adott a sorsnak, hogy ő nem cukorbeteg. Aznap is elkérte a padtársától a Túró Rudit, és reggelente, indulás előtt mindig begyűrt a zsebébe valami finomságot, hogy napközben legyen mit elővenni. Legjobban a gumicukrot szerette, de azt apa gyakran kilopkodta a szekrényből még azelőtt, hogy ő felfedezte volna a befőttek mögött a zacskót.

– Apa, edzés után még bemehetünk a cukrászdába?

– Meglátjuk, hogy nyitva lesz-e? – felelt apa.

A fasornál leszálltak, besétáltak az edzőteremig. Lili adott két puszit apának, és megígérte, hogy gyorsan öltözik majd. Fél hatkor jött ki, kipirulva és fáradtan. Miközben a lógó cipőfűzőt kötötte, felnézett apára.

– Beugorhatunk még a cukiba, ugye?

Ismét végig sétáltak a fasoron, felszálltak a hazafelé tartó buszra, és a cukrászda előtt leszálltak.

– Mi lenne, – vetette fel apa, – ha inkább becsomagoltatnánk süteményt? Olyan késő van. Anya már vár minket a vacsorával. Vihetnénk valamit neki és Marcinak is!

Lili bólogatott. Igazán neki is eszébe juthatott volna az öccse! Marci imádta a süteményt. Vettek két szelet dobostortát, egy túrós pitét anyának, mert ő azt szerette, két szelet csokitortát és egy mákos sütit. A cukrász néni szép, áttetsző, zörgős papírba csomagolta az egészet.

Hazafelé apa vitte Lili táskáját, Lili pedig a süteményekkel megrakott, becsomagolt papírtálcával egyensúlyozott.

– Én vagyok az inzulin, én vagyok az inzulin – mondogatta. – Szállítom a cukrot, szállítom a cukrot! Átadom a sejteknek, átadom a sejteknek. De azért remélem, én is egy sejt vagyok.

– Úgy sejtem, igen, hogy te is egy sejt vagy… Vacsora után majd megesszük a sütiket.

Háromnegyed nyolc volt, mire hazaértek. Sötétedett már, a nagy bérház ablakai világítottak a sötétben. Lili tudta, melyik ablak mögött kik laknak. Náluk is égett a villany, Marci már biztosan megfürdött, most pizsamában ül az asztalnál, és vár.

Jó volt hazaérni, jó volt hallani Marci hangját a kaputelefonban, a lift ismerős kattanását, a kulcs fordulását belül a zárban.

– Én vagyok az inzulin, én vagyok az inzulin! – kiabálta Lili a tálcával.

– Nahát, ezt eddig nem tudtam – lepődött meg anya.

– Én csöngettem be, hogy a sejtek vegyék fel a cukrot! – kiabált tovább Lili.

– Én felveszem! Hol van az a cukor? – bújt elő pizsamában Marci.

Letették a kabátokat az előszobában, aztán kezet mostak. Először apa, aztán Lili. Körbeülték az asztalt. Marci odahúzta maga mellé az etetőszéket, amit már kinőtt, de amiben most egy plüsskutya ült. Egy vadonatúj, fekete fülű kutyus.

– Jaj, de édes! Most kaptad?

Marci hevesen bólogatott.  A kutyát a szomszéd nénitől kapta. 

– Adhatok neki is a sütimből?

– Á, ő ebből nem ehet! – mondta Lili. – A kutyus cukorbeteg. Nagyon kell neki vigyázni, mikor és mennyit eszik. Ugyanaz a baja, mint Edit néninek – fordult gondterhelt arccal anyához.

– És van már neve a kutyusnak? – kérdezte apa.

Marci nagyon komolyan elgondolkodott. Igyekezett felidézni, amit a nővére hazaérkezéskor mondott. Amikor sikerült, diadalmasan felkiáltott.

– Van neve! Úgy hívják őt, hogy Inzulin!

Tóth Krisztina