–

Ikrek anyukája vagyok. A terhességem nyolcadik hetében tudtam meg, és a vizsgálat után alig mertem visszaülni a kocsiba, annyira izgultam, hogy a sokktól karambolozni fogok. Aztán a tizenkettedik hétig izgulhattam, hogy megmarad-e mindkét magzat (nem ritka, hogy az egyik az első trimeszterben elhal), majd kellett az összes további hónap, hogy felfogjam és feldolgozzam a hírt – bár hogy mivel jár, persze nem tudhattam. Én azóta nem értem, hogy lehet, hogy valaki nem ismeri fel, ha két gyerek mocorog a hasában, és hogyan gondolhatja bárki, hogy az ikrek – legyenek bár egypetéjűek – egyforma személyiségek. Az enyémek már a hasamban másképp rúgtak és viselkedtek.

Azt a kegyetlenséget pedig végképp nem tudom felérni ésszel, ha az ikreket gyerekkorban szétválasztják. Ma már köztudott, hogy egy iker számára a testvére elvesztése akkor is pszichés következményekkel jár, ha még magzati korban történt a felszívódás, vagy a szülés közben tragédia. (Lásd: Radnóti.)

Egy ikerben mindig ott a másik „fele”. Noha – mint mondtam – önálló személyiségek, de egy megbonthatatlan egység részei.

A Három egyforma idegen című film valós története is ezt támasztja alá, csak egy annál is borzasztóbb eseten keresztül, mint amit az előzetes elárul, vagy ami a híreken keresztül esetleg már eljutott az emberhez. Eszerint a film azt meséli el, hogyan talált egymásra teljesen véletlenül két 19 éves ikerfiú, aki megszólalásig hasonlított egymásra, egy napon született, és egyazon amerikai államban nőtt fel örökbe fogadott gyerekként, mit sem sejtve arról, hogy egy ikerpár tagjai. Majd miután filmbeillő sztorijuk megjelent a korabeli újságokban (1980-ban), hogyan derült ki, hogy valójában van egy harmadik ikertestvérük is, szintén New York Államban. (Hogy mindhárman egypetéjűek, az tényleg egészen ritka.)

Bobby, David és Eddy

De ahogy a filmből kiderül: mindez abban az időben egyszer már kellő szenzációt aratott, és a fiúkat (Bobbyt, Eddie-t és Davidet) sztárrá avatta. A Három egyforma idegen tehát harminc évvel később már nem ragadhat le ezen a szinten, valami többet kell felmutatnia. És szerencsére ezt tudja is.

Szóval miután hosszan hallgatjuk a sztori különböző érintettjeitől, hogy ez milyen elképesztő, és hogy ha nem velük történt volna meg, el sem hinnék, majd tényleg kezdjük úgy érezni, hogy egy hollywoodi forgatókönyv szerint szórakoztatnak minket (amiben még a valós szereplők szájába is megírt mondatokat adtak), egyszer csak belép a képbe Az oknyomozó újságíró, és végre kezd kitágulni a kép, ezzel együtt pedig árnyalatokat kapni.

Innentől azonban nehéz úgy beszélni róla, hogy az ember ne rontsa el mások élményét, magyarán spoilermentesen, úgyhogy mostantól csak az olvassa, aki nem bánja, hogy majdnem minden kiderül a filmről. 

Mert miután kicsodálkoztuk magunkat, muszáj feltenni a kérdést, hogy mindez hogyan történhetett meg, ki és milyen okból választotta szét a hármasikreket, és miként lehet, hogy az örökbefogadó szülők sem tudtak róla. Majd miután megtudtuk, hány és hány jele volt annak, hogy a teljesen szeparált életük ellenére is vannak közös tulajdonságaik és szokásaik, és a nagy egymásra találás után egy boldog időszakuk, muszáj arról is beszélni, ami elválasztja őket, és amiben mások voltak. Hiába akarta mindenki csak a tündérmesei oldalát látni a történetüknek.

Csakhogy még a tündérmeséknek is vannak sötét epizódjai, félelmetes rétegei. A tündérmesében is szerepelnek gonosz emberek, akik a tiszták és ártatlanok élete felett rendelkeznek. Hát, itt is.

Tulajdonképpen már maga a tény, hogy vannak köztünk önjelölt bírák, akik felhatalmazva érzik magukat arra, hogy bármilyen okból – legyen egy számukra magasabb rendű cél vagy hit – más emberek életét alapvetően befolyásolják, és kontroll alatt tartsák, önmagában olyan nyugtalanító, hogy az ember napokig borzonghat tőle. És nem az ő beleegyezésükkel, hanem titokban manipulálva őket.

De itt még az is tetézi a hatást, hogy az a bizonyos végső cél soha nem valósult meg. Félbemaradt. Az emberek viszont örökre nyögik a terhét. És akár a mai napig nem tudnak róla.

A filmek is – mint bármely művészi alkotás – akkor igazán jók, ha megválaszolhatatlan, eldönthetetlen, örök emberi kérdéseket feszegetnek.

Márpedig mi lehetne annál fontosabb kérdés, mint az, hogy mit ér egy emberi élet? Ítélkezhet-e az ember az ember felett? Milyen jogon ítélkezhet – főleg annak tudta és beleegyezése nélkül?

És ez csak az egyik fontos kínzó dilemma, amit a Három egyforma idegen otthagy a levegőben, hogy hazavigyük magunkkal. A másik, legalább ilyen izgalmas téma – ami ugyanennyire megfejthetetlen marad – a gének és a neveltetés kérdése. Vajon megállapítható-e valaha, hány százalékban felelős az egyik, és hányban a másik az ember életéért?  

Amikor már előrehaladott állapotban volt a terhességem, és eljött a születésnapom, kaptam ajándékba egy olyan fotóalbumot, amiben csak egypetéjű ikrek szerepeltek. Szép gesztusnak szánták, de én úgy éreztem, ezek a fekete-fehér felvételek inkább azt sugallják: micsoda furcsa, sőt groteszk fintora a sorsnak, hogy két példányt hoz létre ugyanabból a génállományból. Titokban azért drukkoltam, hogy az enyémek kétpetéjűek legyenek. Úgy tűnik, mégsem azok lettek. (Nem tudom biztosan.)

Így aztán, ha Mengele kísérletei kerülnek szóba, vagy egy ilyen filmet látok, elborzadok, hogy az egypetéjű ikerség mekkora kísértés az olyan pszichopaták számára, akik a tudomány nevében emberi életeken kísérleteznek. Ikernek lenni veszélyes – ez villog az agyamban.

Bár a mesterséges megtermékenyítésnek – és állítólag a magzatvédő vitaminoknak – köszönhetően ma egyre több iker születik, és az orvostudomány fejlődése miatt akár négyes-ötös-hatosikrek is egyre nagyobb számban maradnak életben, az ikreket még mindig valami misztikum lengi körül.

Ott vannak a mítoszainkban, a drámairodalomban, a filmekben és a tudományban is, mégis, mintha a titkuk ugyanolyan megfejthetetlen volna.

A Három egyforma idegen sem kerül hozzájuk igazán közel. Nem is Davidről, Eddie-ről és Bobbyról szól valójában, az ő személyiségük és ikerségük lényege rejtve marad előttünk. Az csábít be minket a moziba, hogy vajon milyen érzés lehet egyszer csak szembesülni azzal, hogy létezik egy, sőt kettő hasonmásod a világban, majd elkezdeni velük egy új életet, de hiába néznek bele a szemünkbe jó mélyen, mégis alig tudunk meg valamit róluk.

Helyette gondolkozhatunk azon, milyen világ volt, amiben a gyerekeknek nem voltak jogaik. Milyen világ volt, amiben egy-egy befolyásos ember családok életével játszhatott; amikor a tudomány nevében bármit meg lehetett tenni; amikor emberek identitását el lehetett venni tőlük. És igen, mindig vannak ilyen kiváltságosok, akik a törvény felett állnak. És mindig akadnak olyanok, akik asszisztálnak a ténykedésükhöz, és ha motoszkál is bennük a kérdés, hogy morálisan helyesen cselekszenek-e, a felelősséget mindig a piramis csúcsán állóra tudják hárítani. Aztán megússzák büntetlenül. Ilyen ma is, mindig is – volt, van lesz. Nem is kell feltétlenül ikernek lenni ahhoz, hogy az útjukba kerülj. De ikerként még veszélyesebb.   


Gyárfás Dorka