Miközben A csempész című film nyitóképén egy hatalmas tűzliliom bontogatja szirmait, azon morfondírozom magamban, hogy egy történetet hányféleképpen lehet elkezdeni. Legalább annyiféleképpen, mint egy (róla szóló) cikket. Például egy virággal, a gyorsan elillanó élet metaforájaként. Amiről gondoskodni kell, hogy szárba szökkenjen. Ápolni, foglalkozni vele, hogy a maga pompájában virágozhasson ki. Beleadni mindent. Az élet már csak ilyen. Akárcsak az érzések.

Highway to Hell

Earl Stone (Clint Eastwood) már megette a kenyere javát. Volt nagyon fenn, és most van mélyen lenn. A valamikor ünnepelt virágkertész csődbe megy, ám csak most ébred rá, hogy a magánélete régóta romokban. Stone szeretni való ember, ám egyben végtelenül önző is. A munkát mindig, minden körülmény között a családja elé helyezte.

Nem csoda, hogy lánya szóba sem áll vele (Earlnek fontosabb egy virágfesztivál, mint a lány esküvője), a felesége még „rosszabb”, mert ő meg igen, de abban sincs köszönet. A család csak púp a hátán. Imádott virágai legalább mindig a szebbik felüket fordítják felé.

Earl szavatartó ember. Így aztán, amikor unokája férjhez menni készül, az esküvő költségeinek átvállalt részét ígéretéhez híven teljesíteni akarja. De miből? Earl átmeneti pénzzavarában oda fordul, ahová talán nem kellene. Egy táskát kell elfuvaroznia A-ból B-be. Rossz arcú, felfegyverzett mexikóiak várják itt is, ott is. A felkínált pénz pont kisegítené, és tulajdonképpen csak vezetni kell. Ezt csinálta egész életében. Sejti, tudja, hogy „piszkos” pénz, mégsem égeti a zsebét. Szükség törvényt bont. Earl, orra alatt zsörtölődve, veszi félvállról a veszélyt, a lelkiismerete pedig a maga jól bejáratott módján huny szemet. Elvégre ezt csinálta egész életében.

My Old Man

Egy kilencvenéves ember Amerika útjain láthatatlan. A táj része, beolvad a környezetbe. Anekdotáival nem pusztán megéneklője, hanem maga a történelem. És Earl „pénzbeszerző” körútjain jelen van. Ő Amerika megelevenedett múltja a jelenben. Pikírt, olykor szélsőséges megjegyzései szúrnak és fájnak, de egyenesség jellemzi, szilárd erkölcsi hit, amelyet áthat az időskor bölcsessége és könnyed derűje. Előtérbe kerülnek generációs különbségek, faji és nemi kérdések, de mindezek csak a pillanat törtrészei, amelyek megfoghatatlanul úsznak tova, mint az autó mellett elsuhanó táj. Az internettől gellert kapott amerikai társadalom rohan vele szemközt, ahol Earl az örök állandó. Aki megvetően csak sercint egyet, és teszi, amit a nagybetűs FÉRFINAK kell.

Born To Be Wild

Az egyszeri alkalomból persze rendszer lesz. Ahogy az már ilyenkor lenni szokott. És a maximalista Earlből tudtán kívül a drogkartell megbecsült, legendás szállítója. Művésznevén: Tata. Tata „mindent visz”. És sosem bukik le. Ám a hírnév kötelez. És mint tudjuk, az ördögi körökből nincs kiszállás.

Ahogy a „megfoghatatlan Tata” nyomába ered a Kábítószer-ellenes Hivatal (DEA), úgy ered Earl is a saját családjáéba. Versenyt csoszogás ez az idővel.

Ráérősen nyúlik a játékidő, akárcsak a sztráda az idős ember verdája alatt. Earl a tíz évvel ezelőtti Gran Torino főszereplőjének ikertestvére is lehetne, zsémbelődése ismét remek humorforrás, amelyre a meredek helyzetek rátesznek egy lapáttal. 

A csempész nagyrészt vígjáték, amelynek címszereplője, legyen bármilyen esendő, megkapó bájjal csavar ujjai köré családtagot, rendőrtisztet, kemény fiút és nézőt. Kisebb részt dráma, igazi családi kör, ami a bejáratott sablonjaiban hordozza a történet sava-borsát. Ez az érdemtelenül a háttérbe szoruló családi szál a film utolsó harmadában aztán a képünkbe robban. Mit robban, olyan gyomrost kapunk, ami a torkunkba katapultálja a szívünket. Lehetne hangsúlyosabban is jelen a teljes játékidőben, szemben a csaknem súlytalan bűnügyi szállal. A mérleg nyelvét az ösztövér címszereplője tartja egálban, akit még akkor is szívesen elnéznénk a vásznon, ha mást sem csinálna, csak kedvenc dalait dörmögve hasítana az országutakon (hmm, déja vu).

Take Me Home, Country Roads

Ugyan messze nem ez Eastwood legjobb filmje, de a színész-rendező mesélőkedve a régi. Az „öreg harcos” nemcsak titokzatos táskákat, hanem minket is visz, sodor magával, megállíthatatlanul. Megnevettet, megríkat, és nem győzünk hálás lenni, amiért kérges kezével marokra kapva feltörli a lelkünkkel a kies amerikai pusztaságot. Mindenki más csak statiszta ebben a filmben, fölvett stopposok a volán mögött ülő Earl mellett, akik közül rövid ideig kiemelkedik a feleséget alakító Dianne Wiest (majdnem ellopva a show-t) és az álomkék szemű Bradley Cooper. Eastwood filmbéli lányát a valódi lánya, Alison játssza, amely még személyesebbé, gesztusértékűvé teszi A csempész üzenetét. 

Vajon egy történetet hányféleképpen lehet befejezni? A film zárójelenetében nagy hangsúlyt kap a virág. A család metaforája. Amiről gondoskodni kell, hogy szárba szökkenjen. Ápolni, foglalkozni vele, hogy a maga pompájában virágozhasson ki. Megadni érte bármit. Felelősnek lenni érte. Mert csak ez számít. Egy zsémbes virágkertész szavait idézve: „Minden más csak trágya”.

 

                                                                                                      Bányász Attila

 Képek: InterCom