Eileen Jay szülei szerettek volna egy nyugodtabb, külvárosi részre költözni Bostonból, ám amikor érdeklődtek a helyi ingatlanirodában, a közvetítő kertelés nélkül megmondta: nem köt üzletet „keletiekkel”. A kínai-amerikai család végül megtalálta otthonát egy többségében fehérek lakta negyedben.

Eileen Jay számára mindennapos volt, hogy az utcán sétálva őt és a testvéreit a környékbeli gyerekek rasszista gúnynevekkel illették. Az ötvenes években ez mindennapos volt – meséli lexingtoni otthonában Skype-on Jay, akinek a nagyszülei Kínából vándoroltak Hawaiira. Hiába született az Egyesült Államokban, hiába amerikai, a diszkrimináció végigkísérte az egész életét.

A története nem egyedülálló: számos ázsiai-amerikai számolt be hasonló élményekről az utóbbi hónapokban, amióta elindult a Stop Asian Hate (Állítsuk meg az ázsiaiakkal szembeni gyűlöletet) kampány.

Az Egyesült Államokból eredő mozgalmat az hívta életre, hogy a koronavírus-járvány kezdete óta radikálisan megnőtt az ázsiai származású emberek elleni verbális és fizikai túlkapások száma.

Ennek egyik oka, hogy a jelenlegi ismereteink szerint a vírus a kínai Vuhanból terjedt el, ám az interjúalanyaim szerint az sem segített, hogy a volt amerikai elnök, Donald Trump kínai vírusként utalt a Covid–19-re. Ezért sokan őket okolták a világjárványért, ám az egész ázsiai közösség érintetté vált, hiszen az elkövetők, származástól függetlenül, azokon vezették le a dühüket, akiket kínainak gondoltak. Egy civil szervezet, a STOP AAPI Hate Amerika-szerte 2800 bejelentést regisztrált tavaly. A valós szám ennél vélhetően magasabb, hiszen sokan nem jelentik a támadásokat.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Stop Asian Hate (@stopasianhate) által megosztott bejegyzés

 A közösségi médiában is számos videót osztottak meg támadásokról, van, amelyiken egy idős ázsiai nő mutatja a szétvert arcát, a másikon fellöknek egy idős férfit az utcán.

A legtragikusabb eset azonban a márciusi atlantai lövöldözés volt: nyolc ember, köztük hat ázsiai vesztette életét, miután egy férfi több masszázsszalonban is lövöldözött. Bár az ügy még nincs lezárva, s nem egyértelmű a rasszista indíték, sokan gyűlölet-bűncselekményként utalnak rá. A Stop Asian Hate mozgalom is a tragikus események után indult.

A koronavírus-járvány okozta frusztráció azonban inkább csak felszínre hozta a rasszista attitűdöket.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Feminist (@feminist) által megosztott bejegyzés

Bűnbakkeresés

Amikor krízishelyzet van – legyen az gazdasági vagy egészségügyi –, az emberek bűnbakokat keresnek, gyakran a kisebbségek körében. „Most az ázsiaiak a bűnbakok” – mondja Harvey Dong, aki ázsiai-amerikai történelmet tanít a kaliforniai Berkeley Egyetemen. A kínai felmenőkkel bíró, de már Amerikában született szakértő szerint azonban az ázsiaiakkal szembeni rasszizmus „a kezdet kezdetétől” jelen volt az Egyesült Államokban.

Az egyik első olyan törvényt, amely korlátozta a bevándorlást az USA-ba, épp a kínai vendégmunkásokkal szemben hozták, ugyanis őket okolták a csökkenő bérekért és a gazdasági bajokért. Az ázsiai-amerikai történelem másik sokat emlegetett fekete foltja a második világháborúhoz kapcsolódik: több mint százezer japán származású amerikait zártak internálótáborokba az Egyesült Államokban.

A 60-as évek után azonban ismét egyre többen vándoroltak be Ázsiából, a kétkezi munkaerőn túl nagy szükség volt mérnökökre és tudósokra is. „Amikor fiatal voltam, az egész Egyesült Államokban kilencszázezer ázsiai élt, most pedig húszmillió” – mondja az 1948-as születésű Dong, aki rámutat:

szép lassan a „modellkisebbség sztereotípiája” is elterjedt a köztudatban, vagyis hogy az ázsiaiak mind tehetősek, jól beilleszkedtek, dolgosak és sikeresek.

Vélhetően ezért sem esett sok szó széles körben a továbbra is létező diszkriminációról – véli Eileen Jay, aki szerint az érintettek is igyekeztek asszimilálódni. „Nem akartak felhajtást”, ezért inkább nem beszéltek az incidensekről.

„Az emberek benyomása az ázsiaiakról az, hogy nincsenek gondjaik, sikeresek, jól teljesítenek az oktatásban, el tudnak helyezkedni… de hiába beszélnek sikerről, nem sok ázsiai vezetőt látni a közéletben vagy a vállalatok élén. Egy bizonyos pontig fel tudják küzdeni magukat, de a csúcsra csak nagyon kevesen jutnak fel” – mondja Jay, aki a Harvard Egyetemen diplomázott, s az oktatás a szakterülete. Úgy véli, nagyon fontos lenne, ha az amerikai közoktatásban sokkal többet tanulnának arról, hogy miként járultak hozzá az ázsiaiak az amerikai történelemhez.

S akkor talán azt sem kérdezgetnék tőlük folyvást, hogy honnan származnak – ami Jay elmondása szerint, még ha ártatlan kérdés is, rendkívül bántó, hiszen azt sugallja, ők nem amerikaiak.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Stop Asian Hate (@stopasianhate) által megosztott bejegyzés

Kínaiak a náci koncentrációs táborokban

Az elmúlt hónapokban több európai nagyvárosban is hasonló folyamat zajlott le, az amerikai mozgalom elindított valamit az ázsiai diaszpóra tagjaiban. Londontól Amszterdamon át Párizsig számos helyen voltak tüntetések, és ahol nem mentek utcára, ott is felszínre kerültek azok a történések, amelyek addig csak ritkán váltak a közbeszéd részévé. Fontos ugyanis megérteni, hogy nem minden esetben van szó bántalmazásról, a diszkriminációnak számos formája van: ahogy az új-zélandi Emberi Jogi Bizottság kutatásából is kiderül, az ott élő kínai származásúak a sértő internetes kommenteket, vagy azt, hogy megbámulják őket az utcán, érthető módon ugyanúgy negatív élményként jellemezték.

Olaszországban nemrég televíziós műsorvezetők gúnyolódtak a távol-keleti emberek arcvonásain – ma már szerencsére szinte azonnal szót emelnek az ilyesmi ellen a közösségi médiában, ám ezek szerint még mindig nem egyértelmű, hogy ez mennyire káros. Mi magunk is ismerjük a vonatkozó gúnyos, szándékosan bántó kifejezéseket a magyar nyelvben. 

Az európai mozgalmakban közös, hogy – akárcsak az Egyesült Államokban – régóta létező problémára hívják fel a figyelmet. Az ázsiai származású állampolgárok elleni diszkrimináció gyakran sok évtizedes múltra tekint vissza. Németországban például – ahol a járvány óta fókuszba kerültek a Covid előtti atrocitások is – a második világháború idején sokakat koncentrációs és munkatáborokba küldtek az ott élő kínaiak közül.

A német újraegyesítés utáni évtizedben a közösségben fellángoló indulatok főleg vietnámi vendégmunkásokra irányultak, akiket egy, a baráti szocialista országok közötti program keretén belül vittek Kelet-Németországba. A 90-es évek elején neonáci csoportok többször rátámadtak a közel hatvanezres közösség tagjaira.

„Jött egy néni, és szembeköpte”

Magyarországon nem voltak az amerikaihoz vagy az európaihoz hasonló megmozdulások, de talán nem véletlen, hogy a koronavírus-járvány kezdetekor több „kínai” bolt ajtajára kiírták: „vietnámiak vagyunk” (az itt élő ázsiaiak többsége amúgy Kínából és Vietnámból származik).

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Igar Csaba (@gihadalift) által megosztott bejegyzés

Nyíri Pál antropológus, a hazánkban élő kínai közösség szakértője némileg meglepőnek találja, hogy itthon nem lehetett ilyen incidensekről hallani, hiszen a múltban nem volt ritka, a közvetlen környezetében is tapasztalta. „Korábban kimondottan gyakori volt, hogy ázsiaiakat inzultáltak. Tizenöt éve lehetett, hogy egy fiatal lány – aki itt nőtt fel, de Kínában született – a HÉV-en utazott, jött egy néni, és szembeköpte” – meséli az amszterdami Vrije Egyetem oktatója.

„A fiam félig kínai, hároméves volt, amikor Budapesten voltunk, és a villamoson elállta az ajtót. Valaki le akart szállni, és azt mondta a gyereknek: mit állsz itt, te sárga buzi? Ezek tipikus tapasztalatok. Ami érdekes, hogy ilyenről mostanában kevesebbet hallok” – teszi hozzá a szakértő.

Hogy milyen is lehetett a többségi társadalom attitűdje a kínaiak kapcsán, arról a Tárki idegenellenességet vizsgáló kutatásai adnak képet.

2007-ben a megkérdezettek 87 százaléka utasította el annak a gondolatát, hogy Magyarország kínai menedékkérőket fogadjon be. Az elutasítás aránya 2010-ben 75 százalék volt, míg 2014-ben 67.

Az egyik legfrissebb adat 2016-os, akkor az Index megbízásából a Závecz Research kérdezte meg az embereket, hogy hányan fogadnának el kínai szomszédot: 53 százalékuk nemmel felelt (a kínaiak után következtek a sorban a melegek, a keresztény szírek, a cigányok és végül az arabok).

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Nyíri úgy véli, a kilencvenes években a média nyomán a kínaiakról kialakult kép az volt, hogy többnyire bűnözők és csempészek. A szakértő szerint ebben nem volt jelentős különbség jobb- és baloldalon. Az azóta eltelt években azonban megváltozott a kínaiak társadalmi státusza.

Ebben több minden szerepet játszott: a nem kormánypárti médiában kiemelten kezdtek foglalkozni a menekültkérdéssel és az itt élő külföldiekkel, a jobboldali médiában pedig vélhetően a magyar–kínai kapcsolatok és a letelepedési kötvények miatt is kedvezőbben írtak a kínaiakról.

Nyíri szerint ahhoz hasonló társadalmi változás zajlott le, mint a zsidók esetében az 1880-as és az 1920-as évek között. „Egyre inkább a gazdagok körébe tartoznak, mint régen a japánok. Érthetetlenek, idegenek, de gazdagok. Ez persze nem jelenti azt, hogy most jobban szeretik őket az emberek.”

 

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Körösi Ivett

Kiemelt kép: Getty Images/Alexi Rosenfeld