– 

Tél vége felé az emberek igyekeznek megszabadulni a nehéz kabátoktól, az ormótlan csizmáktól, és félrehúzzák az ablakokon a függönyöket, hogy hadd süssön be a szobába a tavaszi nap.

Ilyenkor kezdődik a lomtalanítás is. Körbenéznek a lakásokban, kitakarítanak, és kihordják az utcára a pincéből és padlásról mindazt, ami év közben összegyűlt, amit nem tudtak begyömöszölni a szemeteskukába.  A végleg elromlott hűtőszekrényt. A rozsdás, hasznavehetetlen biciklit. A foltos ágybetétet. A szőnyeget, amit megrágott a kutya. A kakukkosórát, ami már nem kakukkol.

Kupacokban hever ilyenkor a sok ócskaság, amíg a kukásautó el nem szállítja. Alkonyat után, amikor az emberek már hazatérnek, elősereglenek rejtekükből a manók is, hogy átvizsgálják a sok limlomot. Ami nekünk már nem használható, az számukra még értékes lehet! Egy fél pár, bélelt bakancs például téli melegedőül szolgálhat. Egy vacak műanyag kupak levesestál lehet az asztalukon, két kidobott alumínium villából pedig Manómester mérleghintát tud készíteni az erdei játszótérre. Idén is rengeteg tarkabarka, törött, foszlott holmi került a járdára.

Este nyolc után, amikor a manók szétszóródtak a kupacok körül, az egyik halom mögül kiabálás hallatszott:

– Ide nézzetek!

Valaki egy fából faragott, díszes kakukkosórát hajított ki. A vén Kakukk borzasan üldögélt a kinyílt ajtajú odúban, leverten szemlélve sok vacakot a járdán.

– Hát veled, mi történt? – érdeklődtek a manók.

Kakukk, kakukk, engem kidobtak – felelte bánatosan a festett madár. Öreg vagyok már, kissé szenilis is, ezért nem tartottak tovább igényt a szolgálataimra. Igazuk is van, gyakran elfelejtettem kakukkolni. Hiába, na, a kor. Sokszor elbóbiskolok már napközben. De amikor felébredek, igyekszem bepótolni az elmaradt kakukkolásokat is. Olyankor tízet is kakukkolok! Sajnos attól meg mindenki ideges lesz – panaszolta. A manók közben mind köré sereglettek.

– És most mi lesz veled? – faggatták.

– Semmi. Kakukk. Jön a kukásautó, és nekem végem. Kakukk. Ennyi.

Időközben odaért Manó bácsi, a legidősebb és legbölcsebb manó is. Gyorsan felmérte a helyzetet, és kiadta az utasítást:

– Meg kell mentenünk az öreg Kakukkot!

Az első lépés volt a legbonyolultabb: ki kellett őt valahogy szabadítani a fém óraszerkezet fogságából. Egy szemétben talált körömreszelő segítségével lefűrészelték Kakukk odaforrasztott lábacskáit a tartórúdról. Utána átgondolták, hol is lakhatna élete hátralevő részében. Rövid tanakodás után arra jutottak, hogy kiviszik őt a parkba, és beköltöztetik egy platánfa odújába. Ehhez Bagoly bácsit hívták segítségül, aki nemsokára meg is érkezett nagy szárnysuhogással a szétdúlt szemétkupachoz. Hunyorogva pillantott körbe.

– Hú, hú de nagy rendetlenség van itt. Hú, az meg ott milyen jó kis ház – mutatott a faliórára. Kár volna veszni hagyni!

A manóknak csak ekkor tűnt fel, hogy valóban, maga az óradoboz is milyen csinos, milyen lakályos. Éppen megfelelő méretű ahhoz, hogy beleköltözzenek! Először azonban a vén Kakukk megmentését kellet megszervezniük, ez volt a legfontosabb teendő.

Bagoly több üres odút is tudott a környéken. Azt javasolta, költöztessék be Kakukkot a legalacsonyabban fekvőbe, hogy úgy érezhesse, mintha a továbbra is egy faliórában tanyázna, valamint, hogy vigyék magukkal a láncon lógó két buzogányt is, hogy Kakukk még otthonosabbnak találja az új helyét. Így is tettek. Nagy nehezen átvonszolták a fák közé a két, láncon függő, súlyos buzogányt. Tizennégy manó vitte. Képzelhetitek, milyen nehezen boldogultak vele! Heten az egyiket, heten a másikat. Egész kimelegedtek, mire a kiválasztott fához értek vele. A mókusok érdeklődve figyelték őket: sohasem láttak még fémből készült fenyőtobozokat.

Kakukk beült az üres odúba, ahol nyomban el is szenderedett a kalandos nap után. Az óra buzogányait a manók a mókusok segítségével felaggatták a fa törzsére, aztán visszamentek szépen a kakukkos óra házikójáért is. Eltolták a lomtalanításról, be a parkba, és ügyesen felállították egy berkenyebokor tövében, úgy, hogy a bejárata rejtve maradjon, és befelé nézzen.

Kakukk hamar megszokta az új odút. Többen is látogatták, ilyenkor mindig zavartan megkérdezte az alkalmi vendégektől, hogy ők milyen állatok, és hogy pontosan hány óra van. Napközben többnyire szendergett. Ha kérdezgették, nemigen felelt, többnyire csak annyit, hogy kakukk, kakukk. 

„Serdülő gyermek maradt máig, iskolás példa” – Juhász Gyula és az elérhetetlen, örök szerelem

Kult – 2021. április 4. – KÁAA

 

A széncinege körberepülte a fákat, és mindenkinek elcsiripelte: Kicsi a szókincse, kicsi a szókincse!

Pedig ez nem volt igaz, Kakukk egyszerűen csak nagyon öreg és fáradt volt. Időnként, váratlan pillanatokban, amikor megrohanták az emlékek, kiült a holdfényben egy ágra, és hosszan mesélt. Ezeket a monológokat többnyire csak Bagoly hallgatta, mert a többi madár ilyenkor mind aludt. Bagoly viszont, aki éjszaka járt vadászni, udvariasan fülelt. Az öreg Kakukk így dünnyögött:

Amikor a dédnagyapám, aki swarzwaldi születésű, snájdig órakakukk volt, olyan szorgalmas, hogy még a fél órákat is elkakukkolta, szóval, amikor a nagyapám egy váratlan háborús esemény következtében Dél-Tirolba került, egy idegen kastélyban találta magát. Az apám – egykor szintén tehetséges órakakukk – már ott, Dél-Tirolban látta meg a napvilágot, és hozzám hasonlóan bőrmellényt, vadászkalapot viselt. Roppant fontos feladatot látott el, hiszen már egészen zsenge fióka korától…

Bagoly itt, a történetnek ezen a pontján rendre elbóbiskolt. Aludt egészen addig, amíg Kakukk a mesélés végére nem ért. Így aztán sohasem derült ki, hogyan is került Kakukk fióka korában egy budapesti faliórába. Reggel, amikor feljött a nap, Bagoly odaszólt öreg barátjának:

– Hú, már virrad. Be kell fejeznem a vadászatot. Megyek, aludni térek.

Ilyenkor az öreg csak annyit válaszolt: kakukk.

Gyakran becsapta őt az időérzéke. Olykor félóránként is jelzett, kidugva fejét az odúból, máskor viszont fél napokra elszunyókált. Ám a madarak lassan megszokták és megszerették őt. Vittek neki ezt-azt, bemondták, hogy éppen hány óra van, és ha volt egy kis idejük, megtelepedtek az ágon. Kérték, meséljen már a nagyszüleiről. Mondja már el, hogy is volt azzal a swarzwaldi nagypapával, és hogy ki volt a családban az első órakakukk.

Hogy a házikóval mi lett? Jaj, hát arról majdnem elfelejtkeztem. Azt manó óvodává alakították, tettek bele apró asztalokat, székeket, ágyakat. Ott van a berkenyebokor alatt, két nagy, fehér kavics zárja el a bejáratott.

Minden reggel nyolckor nyitja kapuit az óvoda. Tolják be a szülők dióhéj babakocsiban a manógyerekeket, és út közben felmutatnak a platánfára: Nézzétek csak, ott lakik most, abban az odúban az öreg Kakukk, akinek régen ez volt a háza!

 Tóth Krisztina