Szenvedélyesen szeretek Operába és hangversenyekre járni – és ugyanilyen intenzíven tudom utálni, ha valami tönkreteszi az élményemet. Rossz nyelvek szerint magas rangú katonatisztként csapok le a fegyelmezetlenekre, és megsemmisítő pillantásokkal adom tudtukra, hogy így nem lehet viselkedni. Ezt azonban nem azért teszem, mert élvezem: a legjobban azt élvezném, ha zavartalan volna a szórakozásunk. És a szabályok sem azért vannak, hogy feleslegesen béklyóba fogják a szerencsétlen koncertlátogatót: a legtöbbnek igenis célja és értelme van.

Íme, az én hangversenytermi kisokosom: néhány nagyon alapvető szabály és tipp ahhoz, hogy ne zavarj másokat, te pedig fesztelenül érezd magad a nézőtéren.

1. Érkezz pontosan!

Tudom, tudom, dugó van, munkából rohansz, a párod sokáig készül… Mindent értek. Az viszont biztos, hogy a legtöbb operaházba és koncertterembe egyszerűen nem engednek be, ha késel. A legtöbb esetben rászámolják azt a bizonyos színházi hét percet a kezdésre, de erre ne apellálj! Az operák esetében talán még (ha jó fej az ültető) beengednek a nyitány után, de ne legyenek kétségeid, azok, akiknek fel kell állniuk miattad, utálni fognak. A hangversenyeken pedig nincs nyitány, így dekkolhatsz vagy háromnegyed órát, mire beengednek a szünetben.

 

2. Ne dörgöld hozzánk a feneked!

Murphy nézőtéri törvénye: ha utolsó pillanatban érkezel, tutira középre szól a jegyed. Azt hiszed, viccelek, pedig nagyon is komoly: onnan lehet a legkönnyebben megállapítani, ki a rendszeres színházba járó, hogy miként mászik át az embereken, ha azok már a helyükön ülnek, neki viszont a sor közepére kell evickélnie. Aki ugyanis a fenekével fordul a már ülő, illetve udvariasan felálló embertársai felé, az talán fel sem fogja, milyen ez az ő számukra: néha egészen hátra kell húzódniuk, hogy ne fejeljék le egy vadidegen ember hátsó fertályát.

A helyes megoldás tehát az, hogy az előtted lévő széksor támlái érintik a feneked, te pedig szembe fordulsz azokkal, akiket felállítasz, majd szépen elnézést kérsz tőlük, amiért kényelmetlenséget okozol. Mindenkitől.

 

3. Némíts és némulj!

A telefonok lenémítását nyilván nem kell indokolnom. Alap. Gondolnád, hogy ennek ellenére láttam már olyat, hogy valaki felvette a telefonját, miközben már javában játszott a zenekar? Az meg szinte minden második előadáson megtörténik, hogy felhangzik valami jól ismert melódia – csengőhangként.

Tudom, te sosem tennél ilyet, de azért hadd súgjak (van, amit a saját káromon tanultam meg): nem árt, ha a zenekar bevonulása előtt ellenőrzöd azt is, nem maradt-e bekapcsolva az ébresztőd vagy emlékeztetőd, és nem villog-e őrülten híváskor a készüléked. Én mindig rezgés nélküli módba kapcsolom a telefonomat, engem is csak kizökkent, ha érzem, hogy rezeg a táskámban, de a repülőgép üzemmód is remek megoldás. Hasznos magadat is abba kapcsolnod: ne nyomogasd a telefonod! Annak ugyan nincs hangja, de még a művészek is látják a színpadról. Másrészt már nem a XIX. században vagyunk, a nyitány alatt sem illik sutyorogni a partnereddel,

és bár egy-egy jó opera kétségtelenül állati izgalmas, nem baj, ha nem súgod oda a szomszédodnak Carmen halálakor, hogy TUDTAM, HOGY MEG FOGJA ÖLNI!

 

4. Diszkréten a… szóval az illatokkal!

A nézőtéren katonás rendben ülünk egymás mellett, amiből következik az is, hogy nem tudod kikerülni a másik illatát. Olykor szagát. Ami borzalmas. Egyszer egy Eötvös Péter-premiert tett tönkre egy mellettem ülő fiatal férfi, akinek olyan elképesztő szájszaga volt, hogy arra nincsenek szavak – és hál’ istennek annyira tetszett neki, amit a színpadon lát, hogy tátott szájjal nézte. Én egy idő után a sálamba burkoltam a fejem, de még órákig szédelegtem a sokkoló élménytől.

És persze most lehet kommentelni, hogy miért nem szóltam neki, de szerintem az emberek többsége egy ilyen kínos helyzetben úgysem fogja szóvá tenni a problémát. Egyszerűen nem így neveltek minket. Mások helyett nem tehetünk semmit, mi magunk azonban igen: először is soha ne ülj be koncertre, előadásra izzadtan, hagymaevés után, fogmosás nélkül. Másodsorban pedig figyelj arra, hogy a parfümöd sem vonzó mindenki számára: nem véletlenül csúfoljuk az átható, tolakodó, divatjamúlt illatokat Opera 1. parfümnek. Sokan ugyanis ilyen jeles alkalmakkor úgy megborítják a parfümös üveget, hogy borul vele a fél színház is az első felvonás végére.

5. Ékszert, de milyet?

Imádom a bizsukat, néha képes vagyok úgy megjelenni az Operában, mint valami fáraónő. A zajt viszont – a legtöbb nézőtársammal egyetemben – nem bírom elviselni. Nincs helye a koncerten. Egyszer tanúja voltam, amint kis híján pofozkodásba fulladt egy amúgy is nagyon unalmas francia opera, amely alatt egy kedves hölgy apró fémlemezkékből készült karkötő-fülbevaló szettben zsizsegett. A kezében legyező volt (amivel semmi gond, amíg nem zavarod vele a szomszédod, vagy nem csattog minden legyezésnél), és a karkötői hangosan csörögtek, amikor pedig az őt többször is lepisszegő nézők felé fordult dühösen, még a fülbevalója is rákezdte.

Ahelyett azonban, hogy felmérte volna, hogy ő most itt vagy fél tucat néző szórakozását teszi tönkre, önérzetesen rázta tovább a bizsukat, mint egy hastáncos.

Mielőtt tehát hangversenyre mész, gondold át, tudsz-e zajongás nélkül mozogni az ékszereidben, és ha nem vagy biztos az igenben, inkább cseréld le őket. Ugyanez vonatkozik a kulcscsomókra és egyéb csörgő-recsegő tárgyakra is: a budapesti koncertjárók mindannyian jól ismerik a nejlonzacskós urat, akivel a nagy számok törvénye alapján évente legalább egyszer összesodor bennünket a balsors. A férfi mindenhová egy nejlonszatyorral jár, és azt annak rendje és módja szerint gyűrögeti a kezében a koncert alatt is. Láttam már, hogy emberek átültek a környékéről, olyat is, aki kis híján megrángatta. De ez őt nem érdekli. Valószínűleg az a hobbija, hogy széttrollkodja mások koncertélményét.

 

6. Add meg a módját!

Az első kérdések egyike, amivel azok bombáznak, akiket először viszek életükben Operába: „És oda ki kell öltözni?” Nos: igen és nem. Hiszed vagy sem, az élményhez sokat tud hozzátenni, ha olyan ruhában mész, amit nem feltétlenül viselsz hétköznapokon. De vigyázat: egy rossz választás ugyanannyit el is vehet belőle. Ha nem érzed magad kényelmesen a nagyestélyiben, ne vedd fel! Válassz inkább egy visszafogott koktélruhát vagy egy szép blúzt szoknyával, és nem fogod nevetségesen érezni magad. Ha töri a lábad a tűsarkú, felejtsd el. Nyilván ne neonzöld futócipőben menj, de egy szolid balerina vagy egy szép csizma ugyanolyan jó, mint egy puccos, ámde hordhatatlan magas sarkú. Ha nem férsz bele az ezeréves öltönynadrágodba, vegyél helyette egy sötét nadrágot, ami nem annyira elegáns, de legalább kényelmes, és nem teszi tönkre az estédet!

Ha sosem viselsz szoknyát, ne egy olyan estén erőltesd magadra, amikor amúgy ezernyi dologra kell figyelned, és csak hülyén érzed majd magad miatta. Szép nadrágkosztüm, sötét nadrág valami extravagáns felsővel – számtalan módon adhatod meg a módját az élménynek! Ha túl sokat mutatsz magadból, kellemetlenül érinthetnek a rosszalló tekintetek – de még egy kiadós megfázásra is van esélyed, mivel a nézőteret folyamatosan hűtik. Nem kell persze feladnod az ízlésed szerinti öltözködést, csak légy körültekintő.

A legjobban talán úgy fogalmazható meg: magadhoz képest akarj elegáns lenni, és ne egy a fejedben lévő (legtöbbször téves) mércéhez viszonyítva.

Ha pedig külföldre mész, feltétlenül olvass utána, van-e az adott intézménynek dress code-ja, különben feszengeni fogsz, ha alulöltözöttnek érzed magad – szélsőséges esetben pedig be sem engednek. Oroszországban például őrületes ruhakölteményeket láthatsz bármely előadáson, a Salzburgi Ünnepi Játékokon sokkal decensebb a stílus, de messziről csillog a sok méregdrága ékszer. A milánói Scalában pedig nagyon szigorúan veszik az öltözetet. A szép ruha nemcsak a saját örömünkre van, de a művészek iránti tiszteletünket is kifejezzük vele. Mi, nők, nem tudunk mellényúlni egy szép kis fekete ruhával, megfelelő kiegészítőkkel egyedi és egyben kifogástalan viselet.

 

7. Tapsolj okosan!

Örökös háború dúl a gyakorlott koncertlátogatók és a lelkes „kezdők” között: amikor az utóbbiak nem megfelelő helyen tapsolnak, az előbbiek megvető pillantásokkal illetik vagy akár le is cicegik őket. Pedig elég néhány nagyon alapvető szabályt megtanulni. Tapsolunk, amikor megérkezik a karmester a zenekari árokba. Ha többtételes zeneművet hallunk, a tételek között NEM tapsolunk, csak a legvégén.

Operák esetében a felvonások végén tapsolunk, illetve egy-egy nehéz ária vagy kettős (esetleg többszereplős jelenet) után. Nem szükségszerű azonban minden ilyen után tapsikolni, sőt: a legegyszerűbb, ha a profi rajongókra hagyjuk annak eldöntését, milyen színvonalú volt az elénekelt részlet, és egy-két másodpercnyi késéssel csatlakozunk a tapshoz, ha nekünk is kedvünkre való volt a produkció.

Áriát ismételni csakis kivételes esetben szokás, egyes operaházakban egyenesen tilos is; emellett meglehetősen ritka a nyílt színi taps is azelőtt, hogy a művész énekelni kezdene. (Ünnepi előadásokon vagy különleges alkalmakkor, mint például ha valaki súlyos betegség után tér vissza, netán először lép fel az adott országban, előfordul. Meg ha a tömeget elragadja a hév.) Az álló ováció a kivételes művészi teljesítménynek jár: egy csodás áriaest, hangverseny vagy egy remekül megrendezett és előadott operaprodukció esetében is indokolt lehet.

Az előadás vagy koncert végén a karmester fel szokta állítani a szólókat játszó hangszeres művészeket, ilyenkor kifejezhetjük a tetszésünket irányukba is. Nagyon nagy illetlenség (oké, kimondom: bunkóság) a tapsrend elején elhagyni a nézőteret, miután a művészek órák óta minket szórakoztatnak.

Az a néhány perc taps igazán nem sok cserébe, ugye? Akinek fontosabb, hogy ne legyen sor a ruhatárban, az egyszerűen ne járjon koncertre, mert nem érti a lényeget.

Premierek után a karmester mellett színpadra szólítják az alkotókat: a rendezőt, a díszlettervezőt és így tovább. Ha különösen tetszett a koreográfia, tapsolj hangosabban a koreográfusnál, ha a ruháktól voltál odáig, nyugodtan éljenezz a jelmeztervezőnél! Amikor az énekesek jönnek egyenként a színpadra, bátran fejezd ki, melyikük tetszett a legjobban: kiemelkedő alakítások után gyakran hallhatunk bravózást a közönségből.

Ha igazán profi akarsz lenni, a férfiakat bravóval, a nőket bravával illeted – egy zenekart, kamarazenekart vagy a komplett alkotógárdát pedig bravival. Egyes operaházakban külön szabályok vannak: akad, ahol hangos lábdobogással tudatja az elegáns közönség az elégedettségét, a Bajor Állami Operaházban meg például addig jönnek ki újra meg újra a függöny elé az énekesek, amíg akár egyetlen ember is tapsol a nézőtéren. A legnagyobb világsztárok is. Ez az egyik kedvenc szokásom. És vannak még egészen különleges szabályok is: Wagner például maga tiltotta meg a közönségnek, hogy a Parsifal első felvonása után tapsoljon – ezt a hagyományt ma is őrzik.

És hidd el: a Wagner-hívők nem azok az emberek, akikkel össze akarod akasztani a bajszod. Náluk senki sem veszi komolyabban a zenét. (Igen, én is az vagyok.)

 

8. Ne nézz bután!

Ó, igen, máris ezernyi dologgal traktáltalak, és te még azt sem tudod, tulajdonképpen mit is fogsz látni-hallani. Ne félj! Az operában mindig van felirat, vagy a színpad fölött fut két nyelven a szöveg, amit épp énekelnek, vagy az előtted lévő ülés támláján lévő kis masinán. Utóbbi azért is jó, mert többségében te választhatod meg a felirat nyelvét. Magyar nyilván nincs, de ha te épp olaszul vagy oroszul néznéd, jó eséllyel sikerrel jársz. Újabban ária- és dalesteken is futnak feliratok, ez is nagyon hasznos a befogadó szempontjából, a koncertek műsorfüzetében pedig egyértelműen láthatod, egy-egy darab hány tételből áll. 

Az opera megértéséhez azonban a felirat önmagában kevés, úgyhogy azt javaslom, nézz utána a nagy nap előtt, mit kell tudni a műről. Nem kell halál komoly kutatómunkára gondolni: a Wikipédián a legtöbb műnek magyarul is fenn van a cselekménye, az arra épp elég, hogy értsd, mi történik a színen. Öt perc alatt a telefonodon is átolvasod a sztorit, és máris könnyebb minden. Mielőtt a nézőtérre érsz, az ügyelőknél kérhetsz ingyenes szereposztást: ezen láthatod, aznap ki vezényel és melyik szerepet ki játssza. Némi pénzért pedig hozzájuthatsz a produkció műsorfüzetéhez, amelyben sok érdekességet is megtudhatsz a műről – plusz elviheted emlékbe.

 

9. Betegen nincs keresnivalód a koncerten!

Tetszik, nem tetszik, így van. Egyrészt úgysem fogod jól érezni magad. Másrészt tiszteletlen és felelőtlen dolog másokat megfertőzni vagy a szipogásoddal, orrfújásoddal, rosszullét miatti sóhajtozásoddal zavarni. Engem tüsszögött már le beteg ember a mögöttem lévő sorból, hát, kevés bunkóbb dolgot tudok elképzelni. Ha látod, hogy nem leszel jól a nagy napra, kérlek, add át a jegyed másnak, és gyógyulj meg gyorsan!

 

10. Köhögőetikett

A koncerten köhögésnek sajátos lélektana van, nemhogy cikket, de regényt lehetne írni róla, kutatások is foglalkoznak vele.

Annak, hogy miért krákognak bele sokan mégis a pianissimóba, számos oka lehet az idegességtől a légkondiig. A cél nyilván az, hogy ne zavarjuk köhögéssel a produkciót, ha azonban mégsem bírjuk ki, muszáj cselekednünk. Ha gyakran kapar a torkod, vigyél magaddal cukorkát. DE FIGYELEM! Ne olyat, aminek csöröghetsz a csomagolásával! Nagyon finom, papírba csomagolt cukorkákat gyártanak, kizárólag azt vigyél be a nézőtérre. Esetleg bonts ki néhányat jó előre, hogy csak ki kelljen venni a zsebedből szükség esetén. Nem árt, ha van nálad egy pici flakon víz is – de semmiképpen sem szénsavas, az csak rontja a helyzetet, és még sziszeg is felbontáskor. Ja, és van egy rossz hírem: a tételek közötti erőltetett köhögés nem segít. Sajnos még soha senki nem tudta előre kiköhögni magát.

 Csepelyi Adrienn