–

Jelentkezzen, aki még nem ábrándozott arról, hogy egy nap TÉNYLEG kivonul a városból, létrehoz egy kis farmot, boldogan él a csirkéit és a palántáit nevelgetve, hétvégére meg nagy ebéddel várja a már felnőtt gyerekeit és irigykedő barátait, akik csodálattal adóznak a csupa házi termesztésű alapanyagnak, valódi ízű ételnek, majd egy kellemes függőágyból heverészve szállítják a pletykákat? A legtöbben persze megmaradunk az ábrándozásnál. Pontosan tudjuk, mennyi munkával járna mindez, és egyelőre nem is tudunk lemondani arról a pörgésről és kényelemről, amit az urbánus életforma ad. (Még Covid idején is.) 

De mindig akadnak, akik nemcsak dumálnak, hanem bele is vágnak. Multis felső vezetők, akik hirtelen paradicsomtermesztővé lépnek elő, vagy dalszerző-énekesek, akik lovakat tartanak, és persze láttunk már jogászból lett borászt is. Meg vannak azok, akik nem akarnak ebből valami nagy bizniszt csinálni, egyszerűen csak természetközeli életre vágynak, ahol nem az a stressz, hogy beérünk-e időben az iskolába és a munkahelyre a dugó miatt, hanem hogy lesz-e eső, vagy felzabálja-e tetű a termést. Kicsit más dimenzió. 

A fantáziát a vírus talán még többeknél felszította, de a fenyegető környezeti katasztrófa rémképe már korábban elkezdett sokakat ebbe az irányba terelni. Például John és Molly Chestert, a Los Angeles-i házaspárt, akik pont tíz éve döntöttek az életformaváltás mellett. John operatőr volt az „industry-ban” (ahogy arrafelé hívják a filmipart), Molly pedig gasztrobloggerként főzésből élt, és ahogy A mi óriási kis farmunk című filmjükből kiderül: a kutyájuk, Todd indította el őket a változás felé. 

Todd ugyanis nem tűrte jól, ha otthagyják a lakásban egy egész napra. Annyit ugatott és nyüszített azalatt, hogy a többi lakó panaszt is emelt miatta, és egy nap Chesteréket kitették az albérletből. Todd egyébként menhelyi kutya volt, John egy forgatáson szeretett bele, és amikor a menhelyet felszámolták, visszament érte – nem tudta feledni a tekintetét.

Ez már a természet hívó szava lehetett: egy tekintet, ami rabul ejt. Egy lény, aki gondoskodásra késztet. Egy olyan viszony, amiben megrendítően sok az érték.

Ami viszont ezután történt, az már hamisítatlan hollywoodi történet. (Jó hír azoknak, akik ódzkodnak a dokumentumfilmektől – lám, ebben is vannak meseszerű alkotások.) Molly és John ugyanis eldöntötte, hogy nem egy másik lakás után néz, hanem kiköltözik egy farmra. De pénzük nem volt rá (tudásuk sem, de ez nem zavarta őket, vagy legalábbis nem esik szó róla), ezért addig-addig terjesztették hírét, míg nem akadt rá finanszírozó. Hogy honnan, nem tudni. Az égből, bizonyára. (Ezeket az epizódokat egy animációs blokk mutatja be a filmben, tényleg meseszerűen: egy csekk a kézben, és hopp, meg is van a fedezet arra, hogy az álomból valóság legyen.) 

Amiben viszont lényegesen különbözik egy magyar és egy amerikai álmodozó, az tényleg a lépték: Chesterék legalábbis nagyon nagyot mertek álmodni. Nem simán egy kis farmra gondoltak, ahol át tudnak állni az önellátásra, hanem mindjárt egy 80 hektáros területre, ahol mintagazdaságot hozhatnak létre. Látták, hogy körülöttük mindenki specializálódott (ki erre, ki arra a terményre), de ők a nulla tapasztalatukkal és a láthatóan halott, kiszáradt földjükkel is egy tejjel-mézzel folyó Kánaánt képzeltek maguknak: mindenféle állattal és növénnyel, zöldséggel, gyümölccsel. És persze nem magukban, hanem mindjárt egy egész csapattal, élén egy hozzáértővel, Alan Yorkkal (akit felvettek intézőnek), akinek az irányításával évek alatt, de sikerült is ezt a fantáziát valóra váltani. 

A film ennek az „óriási kis farmnak” a története, nem pedig Chesteréké.

Nem derül ki, John mikor tanulta ki az állatorvosi szakmát, hanem egyszer csak mindent tudott, és az összes ellésnél, sérülésnél, betegségnél maga volt az állatai mellett. Nem tudjuk meg, hogy Molly hányszor keseredett el, hányszor élt meg kudarcot, hányszor érezte azt, hogy ez neki mégsem fog menni. Molly eleve csak a film hátterében jelenik meg, mint a hagyománytisztelő asszony archetípusa: támogató, csendes, de szívós. Nincs egy zokszava. 

John meg a hollywoodi értelemben vett hős típusa: a férfi, aki mindent tud, mindenütt ott van (főleg, ahol baj üti fel a fejét), és akinek helyén van a szíve. Ő narrálja a filmet (amit saját maga rendezett), és szerencsére egykori szakmáját sem dobta sutba: neki köszönhetjük a természetfilmbe illő varázslatos felvételeket a farm állatvilágának hétköznapjairól. Valójában A mi óriási kis farmunk félig természetfilm. Ahogy John mondja, több száz állat- és növényfaj él velük, ezeket egész közelről tanulmányozhatjuk. Izgalmas látni, ahogy a csigák megszállják a fákat (majd ahogy a földipatkányok kiirtják őket), ahogy a sakál vadászik a tyúkokra, ahogy a katicabogár kitárja a szárnyát, ahogy a hóbaglyok szaporodnak, vagy ahogy a kismalacok szopnak.

De nemcsak ezt az idillt látjuk, hiszen a film célja éppen az, hogy bemutassa: a természet egyensúlyát megteremteni állandó küzdelem.

Hol az egyik faj kerekedik felül, hol a másik, és amint valamelyik túlszaporodik, egy másik pusztulásnak indul. John pedig – mint ennek a kis bioszférának az őre – állandóan akcióban van, szüntelenül harcol az elemekkel. Mert ilyen ez a küldetés: sosincs vége. Nyolc évet ölel fel a film, azalatt már tényleg minden megtörténik egy farmmal, még a kaliforniai erdőtűz is, de halál és születés is, nem csak egy. Bár az emberi oldal marad a leginkább rejtve, azért egyvalami kiderül a házaspárról: nem adták fel, igazi farmerekké váltak.  

Amikor dokumentumfilmekről írok, mindig bennem van a félsz, hogy elég csak kimondani a műfaj nevét, és az emberek máris elfordulnak. De jó lenne valahogy másképp hívni ezeket az alkotásokat, mondjuk, egyszerűen csak filmnek. Annak idején, amikor a Lumiere-testvérek feltalálták a mozgóképet, még nem vált ketté ez a két dolog: a fikciós és dokumentum műfaj. Ma sem kéne, hogy ennek jelentősége legyen.  

John Chester filmje ráadásul tényleg nem hagyományos doksi, annál sokkal pergőbb és glamúrosabb.

Ha nem valami egyértelműen pozitív üzenetet hordozna, még propagandafilmnek is nevezhetnénk, olyan egyértelműen, kétely nélkül hirdeti a természetközeli létforma szépségét – annak nehézségei ellenére is. Ezt azonban nem valami mozgalom vagy  ideológia mentén teszi, hanem puszta meggyőződésből és valós tapasztalat, egyéni megélés alapján, ez adja a hitelét. A tíz év az mégis csak tíz év. (Még ha a film nyolc év alatt készült is el...)

És holnap, amikor a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon (azaz a BIDF-en) először vetítik (offline és online is), lehet találkozni a film főszereplő-rendezőjével, John Chesterrel is, aki bizonyára nyitott lesz a nézők kérdéseire. Ki tudja, talán valakinek éppen ez lesz az első lépés afelé, hogy egy régóta dédelgetett gondolatot tettre váltson. Ahogy Chesterék példája is mutatja: megéri. 

Gyárfás Dorka