Mese az egykönyves író két regényéről – Harper Lee születésnapjára

–

A 23 éves Nelle Harper Lee igazán szerencsés lánynak mondhatta magát. Miután elköltözött a déli Alabamából és otthagyta az egyetemet, New Yorkban kezdett el dolgozni egy légitársaság ügynökeként, szabadidejében pedig novellákat írogatott. 1956 telén aztán csodálatos ajándékot kapott a barátaitól: összedobtak neki egy teljes évnyi bérével egyenértékű összeget, a boríték mellé kis cédulát tűztek. „Kapsz egy szabad évet, írj, amihez csak kedved van! Boldog karácsonyt.”

A kreatív vakációnak gyorsan beérett a gyümölcse. 1957 tavaszán a még mindig szemtelenül fiatal, 31 éves Lee letette a Menj, állíts őrt! kéziratát az ügynöke asztalára, ami innen a J.B. Lippincott Company egyik szerkesztőjének, Tay Hohoff kezében landolt. Tay számára két dolog azonnal nyilvánvaló volt. Egy: a kézirat így, önmagában teljességgel alkalmatlan a publikálásra. Kettő: a szerző istenáldotta tehetség. A két egészen eltérő természetű nő innentől három éven keresztül dolgozott együtt, újra és újra és újra írva, gondolva, alakítva a művet. Tay erős akaratú, határozott személyiség volt, Lee örökké kételkedett a tehetségében – még jóval a Pulitzer-díj után is. A bizonytalankodó, elsőkönyves írónőt könnyű volt irányítani. „Azt csináltam, amit mondtak nekem” – emlékezett vissza.

Tay bevett gyakorlata volt a szerzőivel e rendkívül szoros, közös munka, aminek köszönhetően számos kéziratból születtek örök kedvenc klasszikusok. Szívós, kitartó támogatással addig íratta át a műveket, amíg azok valóban tökéletesek lettek. „Egyfajta anyakomplexusom van, aminek következtében meg akarom könnyíteni azoknak az útját, akiket kedvelek, és akikről jó véleményem van” – vallotta egy ízben.

Nem volt ez másképp Lee esetében sem. Hohoff az átiratoktól az újabb verziókig kísérte, gondosan kézen fogva, mint szerető édesanya a járni tanuló gyermekét. Időnként megtorpantak, néha órákig vitatkoztak bizonyos lépéseken a cselekményben. Egyik este Lee fogta, és elkeseredésében a teljes kéziratot kihajította az ablakon. Majd zokogva hívta telefonon a szerkesztőjét, aki utasította: „Azonnal menj, és szedd össze a hóból a lapokat!”

E folyamat közben pedig a regény egészen új alakot öltött. Az eredetileg is a fajgyűlölet kérdését boncolgató kézirat, melyben a felvilágosult, már a nagyvárosban élő lány hazalátogatva szembesül apja beszűkült, a környezetéhez hasonlóan rasszista nézeteivel, teljesen más irányt kapott. A fiatal nőből vadóc kislány lett, a színes bőrűeket lenéző apa figurájából a számtalan változat során megszületett a világirodalom egyik legnagyszerűbb alakja: Atticus Finch, a déli állambeli ügyvéd, aki a maga csöndes, de kérlelhetetlen becsületességével szembeszáll mindenkivel, hogy azt tegye, amit a tisztesség diktál, hogy ügyvédként ellássa egy színes bőrű férfi védelmét egy fehér nő elleni nemi erőszakban. A gyerekeit egyedül nevelő férfi az árral szembe menve is azt vallja:

„az a bátorság, amikor előre tudod, hogy vereség vár rád, és bármi is lesz, mégis kitartasz.”

A kezdetleges kézirat számtalan formája után 1960-ban érett meg a kiadásra: végre megjelent a Ne bántsátok a feketerigót!

Lee álmaiban sem remélt ilyen elsöprő sikert. Műve egy évvel később Pulitzer-díjat kapott. Több mint 30 millió példányban kelt el világszerte. Negyven nyelvre lefordították, egy 1999-es szavazás az évszázad könyvének kiáltotta ki. Az írónő 2007-ben elnöki kitüntetésben részesült. Külön érdekesség egyébként, hogy a regényben szereplő kisfiút, Dillt, Lee gyerekkori játszópajtásáról, Truman Capote-ról (az Álom luxuskivitelben és a Hidegvérrel írójáról) mintázta. (És itt most egy pillanatra kérlek, csukd be a szemed, és képzeld el azt az alabamai utcát, ahol a kis Lee és a purdé Capote együtt másznak fára. Hát, nem gyönyörű?)

A könyvből 1962-ben film készült, a csodálatos Atticus szerepében Gregory Peck brillírozott. Lee szoros barátságot alakított ki a színésszel, nekiajándékozta az apja óráját, akiről Atticus Finch figuráját mintázta, Peck pedig ezt a karórát viselte azon az estén, amikor átvehette az Oscar-díjat a szerepért.

Az évek teltek-múltak, a Feketerigó sikere töretlen ragyogott. Az eredeti kézirat, a Menj, állíts őrt! a feledés homályába veszett, Harper Lee pedig nem írt több könyvet.

Mindez azonban abban a percben megváltozott, amint meghalt. Ugyanis Lee ügyvédje véletlenül rátalált az eredeti kéziratra. Hogy mennyire volt ez valóban véletlen, az igencsak kétséges. Egyes vélekedések szerint Tonja Carter évek óta üldögélt a kincsen, a megfelelő pillanatra várva. 2014-ben úgy érezte, nem kell tovább várnia. Lee egészsége komolyan megrendült, egy stroke következtében már alig hallott és látott. Nem is igazán volt tudatában, mit csinál, „bármit aláírt, amit az orra alá dugtak” – mesélte egyik barátja.

Ilyen körülmények között jelent meg 2015 nyarán Harper Lee Menj, állíts őrt! című második regénye. Persze azonnal szenzációs siker lett. Röpke egy hét leforgása alatt több mint egymillió példányt adtak el belőle, amivel ez lett a HarperCollins kiadó történelmének leggyorsabban fogyó könyve. A siker azonban inkább szólt a Feketerigónak, mint az új könyv vitathatatlan irodalmi értékének.

Gregory Peck fia, Stephen szomorúan fogadta a Menj, állíts őrt! megjelenését. Szerinte az édesapja sem örült volna, hogy kiadják, és minden tőle telhetőt elkövetett volna azért, hogy lebeszélje erről az írónőt. „Nem azért, hogy saját magát védje. Hanem Lee-t. Ez a könyv egy komolyabb szerkesztés nélküli piszkozat. Mi a jobb, ha ezt megjelentetik, vagy ha elteszik az Alabamai Egyetem levéltárába, hogy a kutatók kedvükre tanulmányozhassák?”

Therese Nunn, Tay Hohoff unokája is tiszteletlenségnek érezte a megjelentetést, amelyet csupán egy laza szerkesztés előzött meg. Főleg annak a fényében, hogy milyen hihetetlenül sok energiát tett bele a nagymamája a kéziratba, amíg megszülethetett belőle a Ne bántsátok a feketerigót!

És valóban, ha az olvasó egymás mellé teszi a két könyvet, Harper Lee zseniális tehetségét elismerve sem tehet mást, mint hogy mély főhajtással tiszteleg Tay Hohoff előtt. A bábának, aki a piszkozatokból klasszikusokat alkotott.

Az író számára egy jó szerkesztő a legnagyobb kincs.

Egy lelkiismeretlen kiadó pedig az évszázad regényére is árnyékot tud vetni. Még több mint ötven év elteltével is.

Fiala Borcsa

Kiemelt kép: To kill a Mocking Bird (1962)