„Sem a koromtól, sem a szerepeimtől nem félek” – 100 éve született Simone Signoret, egy szabad szellem

–

A keltetőtől a repülésig

Simone Kaminker lengyel származású édesapja tolmácsként dolgozott Németországban a hadseregnek az első világháború után, amikor 1921. március 25-én Wiesbadenben megszületett a lánya. A család később Párizsba költözött, de a második világháború kitörése után az apát, André Kaminkert Londonba szólította a kötelesség: De Gaulle tábornok mellett tolmácsként dolgozik. Az ekkor húszéves Simone-nak valamilyen munkát kell találnia, hogy segítse édesanyját és két öccsét. 1941 márciusában a híres Café de Flore-ban találja meg először az igazi közegét, a bohém, szabadon gondolkodó művész(jelölt)ek között.

„Találkoztam itt olyanokkal, akik színésznek mondták magukat, ami nem jelentette azt, hogy játszanak is, akik írónak mondták magukat, de még sosem publikáltak semmit, akik arról álmodtak, hogy filmet rendeznek, de nem rendeztek még filmet… de legalább teljesen felszabadultak voltak a burzsoá komplexusok alól, nem úgy, mint én.”

Simone egyike lesz azon keveseknek, akik nem csupán álmodoznak, hanem magasra is repülnek az önjelölt művészvilág keltetőjéből. Egy barátnőjének hála először statisztamunkákat szerez, és a mozival egy olyan világba csöppen, ahol egy időre elfeledkezhet a háborúról. Felveszi édesanyja leánykori nevét, a Signoret-t művésznévnek, és nemsokára az első igazi szerepét is megkapja Yves Allégret Les Démons de l’aube (A hajnal démonai) című filmjében.

Ám nem kizárólag a mozi világa varázsolta el. Nyolc nappal a film megjelenése után születik meg a lánya, Catherine, akinek édesapja még nős, és az akkori törvények szerint nem ismerheti el a gyereket. Simone a konvenciókra fittyet hányva, büszkén vállalja a leányanya státuszt,

mígnem két évvel később, 1948-ban végül összeházasodhatnak.

1946 és 1956 között tizenhat filmben szerepel, ebből tizenkettőben rosszlányokat, számító, machiavellisztikus nőket játszik, a háború utáni „film noir” szinte démoni, romlott alakjait. Egy idő után azonban kitör a skatulyából.

Amikor a sors kopogtat az ajtón

1949 augusztusában jön el az a nap, ami egész életét megváltoztatja. Ekkor találkozik az épp Saint-Paul de Vence-ban turnézó Yves Montand-nal. „Ott volt Simone, ebédelt, én is, sütött a nap, ott voltak a barátok… az ember nem tudja, hogyan kezdődik el valami, de elkezdődött…” – mesélte később Montand. „Villámcsapásszerű, visszafordíthatatlan dolog volt” – emlékezik Simone, akinek a rá jellemző vakmerőséggel csak négy nap kellett, hogy döntést hozzon: felrúgja a házasságát azért, akiből élete nagy szerelme lesz.

Mindketten huszonnyolc évesek és szerelmesek, mindketten úton a siker felé, reményekkel telve. Két évvel később összeházasodnak, és többé nem hagyják el egymást. Montand munkáscsaládból származik, kommunista elveket vall, elkötelezett az ügy iránt, és a „burzsoá” Simone mellette talál magára baloldali entellektüelként.

Montand-t 1956-ban turnéra hívják a keleti országokba, Simone pedig elkíséri. Sokat hezitáltak, hogy elvállalják-e a jelképesnek is számító utazást a hidegháború kellős közepén, néhány héttel a budapesti forradalom után, de végül nem bánták meg, hogy útra keltek. Szomorú, de gazdagító élmény volt, ahogy Simone emlékezett rá, hogy a kommunista eszmék addig elkötelezett támogatóiként a valósággal, és így ideáljaik lerombolásával kellett szembesülniük.

Az út első állomása Moszkva, ahol az egyik, a Csajkovszkij színházban tartott előadás után öt magas rangú szovjet vezetővel vacsoráznak, és nem titkolják előttük zavart csalódottságukat…

Visszatértük után az égbolt besötétedni látszik Simone színésznői pályafutása felett. A végzetasszonya-szerep rosszul tűri az öregedést, az újhullám rendezői pedig a fiatalabb színésznőket részesítik előnyben, és a társadalmi elkötelezettség sem jó pont. Egyre kevesebb a szerep, mind jobban kilóg a skatulyából…

Az érett nő diadala

Egy angol producer hoz új fordulatot a karrierjében, amikor egy érett asszony szerepét ajánlja neki. Simone harminchét éves, és bár a környezetében mindenki lebeszéli róla, elfogadja az ajánlatot. Számára izgalmas feladat, hogy felhasználja és előnyére fordítsa, amit ő „a szavatossági idő lejárta kezdetének” hív…

A Room at the Top (Hely a tetőn), amelyben Simone egy fiatalemberrel tragikus végű szerelembe eső, boldogtalan házasságban élő nőt alakít, „az elmúlt évek legmerészebb és legfelnőttebb” filmjeként hirdette magát, és Simone méltó jutalmat kapott a kockázatvállalásáért. A film 1959-es megjelenése után a Brit Filmakadémia (vagyis a BAFTA) díját, valamint Cannes-ban a legjobb női alakításért járó díjat is elnyerte. Nem sokan sejthették, hogy a cannes-i fesztivál díjkiosztóján az ünnepelt nem örömkönnyeket sír majd… Simone ugyanis a díjátadó ceremónián tudta meg, hogy öccse, Alain posztumusz díjat kapott a dokumentumfilmjeiért. Alain fél évvel korábban, egy halászhajón történő forgatás közben fulladt a tengerbe, és halála mérföldkő volt Simone életében, aki idősebb nővérként szinte pótanyaként nevelte két kisöccsét.

1960-ban Los Angelesbe utaznak a férjével, és egy Beverly Hills-i ikerházban Arthur Miller drámaíró és a felesége, Marilyn Monroe lesz a szomszédjuk, és a két híres pár szoros barátságba keveredik.

Montand Monroe-val forgatja a Let’s make Love (Szeressünk!) című zenés filmet, de az igazi sztár Simone, akit Oscar-díjra jelöltek az alakításáért. A díjátadó egész eddigi pályafutása megkoronázásának bizonyul, hiszen a legjobb női főszereplőnek járó szobrot veheti át Doris Day, Audrey Hepburn, Elizabeth Taylor és Katharine Hepburn előtt.

„Próbáltam megőrizni a méltóságom, de nem megy, nem tudják elképzelni, mit jelent ez nekem, francia színésznőként” – mondja végül könnyek közt a díj átvételekor.

A ceremónia után Simone szinte azonnal Rómába indul, hogy Marcello Mastroiannival játsszon címszereplőként az Adua e le compagne (Adua és társnői) című filmben. Két éve nem forgatott, boldogan veti magát a munkába, aztán egy nap összecsapnak a feje fölött a hullámok. 

 

A leghíresebb megcsalt feleség

A nemzetközi sajtó nagy dobra veri Montand és Marilyn viszonyát, amit ő is az újságokból tud meg, és a címlapsztori nyomán mindenki a megcsalt feleségre kíváncsi. Újságírók, mikrofonok és kamerák árasztják el a forgatási helyszínt.

Keményen tartja magát. A megaláztatás fájdalma volt a legerősebb, mégis így emlékezett:

„Három csodálatos hónapot töltöttem el Rómában, nincs jogom megítélni, ami egy férfi – a férjem – és egy nő – a barátnőm – között történt ezalatt, akik együtt dolgoztak, egy fedél alatt éltek, és megosztották egymással a magányukat, az aggodalmaikat, az emlékeiket szegény sorsú gyermekkorukból…

Sajnos Marilyn már nem tudhatta meg, hogy nem haragudtam rá, és hogy mennyire megértettem ezt az egész történetet, ami csak ránk, négyünkre tartozott.”

Montand-nak azonban eszében sincs válni. Néhány hónappal később visszatér a közös házukba, Autheuil-Anthouillet-ba a feleségéhez, aki a legenda szerint csak annyit mondott férje felbukkanásakor: „Na, tessék.” Még azzal is viccelődik később, hogy ő „a leghíresebb megcsalt feleség” a világon.

Montand egy interjúban azt válaszolta az azt firtató kérdésre, hogy talán Simone is „megengedhetett magának némi szabadosságot” a három hónap távollét alatt:

„Igen, lehet. Nem tudom, nem gondolkoztam rajta, és nem is akarom tudni.”

„Ennyi év alatt mindenkinek bőven van alkalma arra, hogy csalódjon a másikban, hogy megbántsák egymást, hogy kibéküljenek egymással, és hogy veszekedjenek, ami nem azt jelenti, hogy megutálják egymást. Igazából furcsa is lenne, ha egy férfi nem tetszene senki másnak” – Simone megbocsát, és együtt maradnak Signoret 1985-ben bekövetkező haláláig.

Egy szabad szellem

A világ szemében azonban Simone „a megcsalt asszony”. Elhagyott nők szerepére kérik fel, megkeseredett feleségeket vagy az életvitelükért megbűnhődő kurtizánokat játszik. De játszik, és közben a férjével együtt továbbra is küzd a számára fontos ügyekért, legyen az a nukleáris fegyverkezés megállítása, a mccarthyzmus áldozataiért való kiállás, az algériai függetlenségi háború, vagy a szovjet rezsim rémségeinek leleplezése. Nem lesz népszerű mindezért, de őt nem érdekli a közvélemény, az igazságtalanságok annál inkább.

„Ha igazán következetesek lennénk, mindennap tüntetnünk kellene valamelyik nagykövetség előtt!”

A hetvenes években a legnagyobb francia rendezők kamerája előtt forgat. Elfogadja és büszkén viseli a korát, sokrétű, fontos szerepek sora várja, és ez fontosabb számára a valaha volt, fiatalkori szépségénél.

„Tarthatnám magam jobban is a koromhoz képest, ha érdekelne, de nem tudom, ez mennyiben segítene hozzá, hogy ilyen érdekes szerepeket játsszam. Különben is, ez az én dolgom, a saját lelkiismeretem. Semmiféle keserűség nincs bennem, amiért fizikailag már nem az vagyok, aki voltam.

Nem kell attól megijedni, ha jön egy szebb, fiatalabb színésznő, aki akár jobb is lehet. Arra kell időt szakítanunk, hogy éljünk” – vallotta.

Számos nagy szerep után eljön az igazi jutalomjáték is az életében: az Előttem az életben, Émile Ajar regényének megfilmesítésében Rosa mamát, a kiöregedett prostituáltat játssza. A film 1978-ban elnyeri a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díját, és Signore ismét megkapja a legjobb színésznőnek járó César-díjat.

Az egyetlen színésznő a generációjából, aki felvállalta az öregedést, és aki soha nem hazudtolta meg önmagát.

„Ha visszamehetnék az időben, pontosan ugyanúgy csinálnék mindent, beleértve a hibákat és a jó dolgokat is. Szerencsés vagyok, hogy ez az életem, semmit nem változtatnék rajta. És ezt komolyan mondom, ez nem csak egy póz.”

Ki kívánhatna ennél többet?

 Kádár Andrea

Források: ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images/ullstein bild/ullstein bild