Marilyn Monroe legféltettebb titkai – 95 éves lenne az örök szexbomba, aki belül rettegett

–

„Francba, de szeretnék

Halott lenni – teljességgel nemlétező –

Elmenni messzire innen – és

Mindenhonnan, de hogyan tudnék,

Mindenütt hidak, a Brooklyn híd,

Amit szeretek (minden olyan szép onnan és a levegő tiszta)

Átsétálni rajta olyan békés még az

Őrült autóforgalommal együtt is. Szóval

Valamelyik másik hidat kellene választanom

Egy rondát, ahonnan nincs kilátás – kivéve,

Hogy tulajdonképpen minden hidat szeretek – van

Valami bennük, azt hiszem

Csúnya hidat még nem láttam.”

Ez csak egy (erősen szuicid hajlamú) verskezdemény nyersfordításban a sok közül azokból a noteszokból, amiket Marilyn Monrore hátrahagyott, és amelyek tartalma csak 2010-ben került nyilvánosságra. Mindenhová jegyzetelt, és az összes noteszát félbehagyta – mit félbe, negyedbe, nyolcadba. Általában csak pár oldalt töltött meg a gondolataival, aztán másik noteszt nyitott, vagy szállodai levélpapírra írogatott, összevissza, ide-oda nyilazgatva, de mint akinek mégis legyűrhetetlen késztetése, hogy papírra vesse a benne gomolygó érzéseket.

„A félelem, hogy szöveget kapok új

Talán nem leszek képes megtanulni

Mi van, ha hibázni fogok

Az emberek vagy azt gondolják majd, hogy nem vagyok jó, vagy

Kinevetnek vagy lekicsinyelnek, vagy azt gondolják, nem tudok játszani.

A nők könyörtelenül és kritikusan néztek –

Barátságtalanul és hidegen általában

Félek, hogy a rendező nem tart elég jónak.

Emlékszem, amikor mindenre képtelen voltam

Aztán megpróbáltam felépíteni magam, arra a tényre alapozni,

Hogy volt már, amit megcsináltam,

Talán még jó is volt és egyes pillanatokban

Szinte kitűnő, de

a rossz nagyobb súllyal

Nehezedik rám, és nincs semmi önbizalmam.

Őrült depressszió.” 

A noteszokat, amiket az 1962-ben bekövetkezett halála után a lakásán találtak, mesterére, Lee Strasbergre hagyta, aki pedig a saját haláláig, 1982-ig őrizte őket, és tartotta távol a nyilvánosságtól. Az ő örököse, Anna Strasberg is sokáig csak tárolta, míg jó pár évvel később úgy döntött, alaposan átnézi a férje hagyatékát, és ráeszmélt, micsoda érték van nála. Ekkor egy családi barátjuktól, Stanley Buchthaltól kért tanácsot, aki pedig egy Bernard Comment nevű francia esszéíróhoz és szerkesztőhöz fordult. Így kezdődött a Fragments (Töredékek) című kötet története, ami végül 2010-ben jelent meg Marilyn Monroe eddig soha nem látott, személyes vívódásaival és olyan fotókkal, emlékekkel, amik egy teljesen más személyiséget rajzolnak ki, mint amilyennek addig ismertük őt. 

Az ikrek jegyében született, és úgy érezte, a kettősség valóban meghatározta a személyiségét, „Jekyll és Hyde, kettő az egyben” – mondogatta magáról. „Van egy vidám arcom, és van egy szomorú is” – nyilatkozta egy interjúban. Nos, az utóbbit – úgy érezhette – meg kell tartania magának, ezért a feljegyzései szinte csak ezt az oldalát őrzik. Egyik tragikusabb, lesújtóbb, mint a másik, és József Attila Szabad-ötletek jegyzékéhez hasonlóan sokszor félbehagyottak, zaklatottak, töredezettek. Olyan intim szövegek, amik időnként zavarba hozzák az olvasót, mintha nem volna joga ilyen titkokhoz hozzáférni – ugyanakkor ezek adják ki az igazi Marilynt.

„Képes vagyok rá és fogok is segíteni

Magamon és dolgozom

A dolgok analizálásán, legyen

Ez bármilyen fájdalmas – ha

Elfelejtenék valamit (a tudattalan

Akar felejteni – én csak próbálhatok emlékezni)

Fegyelem – koncentráció

A testem a testem

Minden egyes része.”

Nemcsak színészi értelemben, hanem emberileg is sokat köszönhetett Strasbergnek (a nevét a noteszban időnként Strassbergként írja, sőt a feljegyzések, és az állandó hibák arra utalnak, talán diszlexiával küszködött). Amikor 1955-ben beiratkozott az iskolájába, az Actor’s Studióba, Strasberg azonnal meglátta benne a tehetséget, csak volt egy bibi: Monroe híres volt a késéseiről. Neki is megmondta: sajnos képtelen a pontosságra, mire Strasberg azt felelte: „Akkor érkezz korábban!” A színészi tanulmányokhoz pedig egy pszichoterápiát írt neki elő, sőt ajánlott is hozzá pszichológust: a kelet-európai menekültet, dr. Margaret Hohenberget (aki Szlovákiában született, és egy időben Budapesten is tanult). Monroe tehát 1955 tavaszától hetente háromszor vagy akár ötször is részt vett terápiás üléseken, ezeken feltárult a hányatott gyerekkora, a szeretetlen környezet, amiben felnőtt, és a szexuális abúzus, aminek fiatalon ki volt téve. 

„Azt hiszem, egész életemben

Rémisztett a gondolat, hogy valakinek a felesége

legyek,

Mivel megtanultam az életben,

Hogy senki sem szeretheti a másikat

Úgy igazán sosem.” 

Ám a sok-sok verskezdeményen és érzelemkitörésen túl egy másik Marilyn Monroe is megjelenik a noteszokon keresztül: a gondoskodó, másokért élő, figyelmes nő, aki recepteket ír, partit rendez (és annak minden apró részletére ügyel), és ha kell, háttérbe vonul a művész férje mellett (Arthur Millerről van szó), még ha ez nem mindig teszi is boldoggá. Sok-sok erőfeszítés és küzdelem árad a sorokból, hogy olyan legyen, amilyennek elvárják, ugyanakkor önmagával is összhangba kerüljön. Hogy békét kössön a világgal, önmagával, és kiteljesedjen színészként. Kiderül például, hogy már korán saját produkciós céget hozott létre, és a célja az volt, hogy függetlenedni tudjon a stúdióktól (amit végül nem tudott elérni), és a sorsát végképp a saját kezébe vegye.

Mindeközben az öregedés szele is meglegyintette:

„Azt hiszem, nagyon magányos vagyok – kicsit csapongok. Ahogy elnézem magam a tükörben, és közel hajolok az arcomhoz (a homlokom barázdált), feszültséget, szomorúságot, csalódást látok (amiről nem akarok tudni). A kék szemem kidülled, az orcámat hajszálerek hálózzák be, mint egy térképet a folyók, a hajam kígyóként csüng alá. A szám tesz a legszomorúbbá a halott tekintetem mellett. Sötét vonal húzódik az ajkaim között, mintha egy vad vihar hullámíve lenne – azt üzeni: ne csókolj meg, ne játssz velem, egy táncos vagyok, aki nem képes táncolni. 

Ha valaki egyedül szeretne lenni, mint a szerelmem (Arthur), az azt jelenti, hogy a másik maradjon távol.”

Marilyn Monroe is – mint oly sokan a világon – a könyvekben, történetekben keresett vigaszt. A korabeli filmsztárokhoz képest meglehetősen sokat fotózkodott is könyvvel a kezében, de nemcsak a dekoráció miatt forgatta a Goya-albumot, vagy az Ulyssest, hanem mert hatalmas tudásszomj fűtötte, amit Lee Strasberg vagy Arthur Miller tovább tápláltak benne. Több száz könyvből álló könyvtára tanúskodik arról, hogy egész életében próbálta képezni magát, és bepótolni az iskolából kihagyott éveket.

Pszichés labilitása azonban sajnos csak erősödött az évek folyamán, ezért többször került pszichiátriára. A Fragments egyik utolsó bejegyzése is egy ilyen üzenet 1961-ből.

„Tudom, hogy soha nem leszek boldog, de lehetek még vidám.

Emlékszel, meséltem már neked, hogy Kazan azt mondta rólam, én vagyok a legvidámabb lány, akivel valaha találkozott, pedig elhiheted nekem, elég sokan az útjába akadtak. Egy évig szeretett, és egy éjszaka el is ringatott, amikor mély gyötrelemben vergődtem. Ő javasolt először terápiát, és később azt mondta, dolgozzam a tanárával, Lee Strasberggel. Vajon Milton mondta, hogy »a boldogok meg sem születtek«? Legalább két pszichiátert ismerek, akik egy pozitívabb hozzáállással próbálkoznak” – írta egy későbbi analitikusának, dr. Ralph Greensonnak.  

Ma már tudjuk, sajnos tényleg soha nem lett belőle boldog ember. De a hozzá talán legközelebb álló Lee Strasberg meg van győződve róla, hogy nem is adta fel, nem ő választotta a korai véget.

„A magasságok és filmbeli sikerek ellenére, amiket a vásznon produkált, voltak még tervei a jövőre nézve: egy sor izgalmas dologból szerette volna kivenni a részét – mondta a mester a Monroe temetésén elhangzott búcsúbeszédében. – A tehetségéről szőtt álom, amit gyerekkora óta dédelgetett, nem délibáb volt. Az ő szemében – és az enyémben is – mindaz, amit elért, csak egy karrier kezdete volt. […] És most minden véget ért. Azt remélem, hogy a halála együttérzést és megértést vált majd ki az emberekből egy érzékeny művész és nő iránt, aki jókedvet és örömöt hozott az életükbe.” 

Most látjuk csak igazán, ennek mennyi szenvedés volt az ára. 

Gyárfás Dorka

 A Fragments című kötetből származó idézetek és versrészletek nyersfordításban szerepelnek a cikkben.

 Kiemelt kép: Getty Images/Baron/Hulton Archive