–

Tudom, sokan azt mondják rám, hogy ostoba tyúk vagyok. És csak dajkálni tudok, meg régen szoptatni is tudtam, mást nem. Hát lehet. De azt azonnal éreztem, hogy ez a csávó egy pöcs. Gőgös volt, rátarti, hirtelen haragú. Csak rá kellett nézni: tele volt az arca pattanással, a szája felett meg az az irritáló bajuszkakezdemény. Tudjátok, amit úgy őrizgetnek a tizenéves fiúk, és az ember nem tudja eldönteni, hogy le kellene-e borotválni, vagy inkább befonni… Rémes. Persze nem mutathattam az én drága kislányom előtt, hogy mennyire utálom a srácot. Nyeszlett. Nyüzüge, ótvar! Kis vakarék! Hiába, nincs is rá jobb szó. Tudom, hogy az a drága lány teljesen belezúgott. Fel nem foghatom, mit látott benne. De valamit mégiscsak, mert megkért az álarcosbál estéjén, hogy tudjam meg, kicsoda. Persze kiderült, hogy az apjáék legnagyobb ellensége. Ráadásul hajnalban felszökött hozzá, belógott a szobájába. (Az én ártatlan kislányomhoz!) Azt sem tudtam, hogy titkoljam el az anyja előtt… ha akkor tudtam volna, mi lesz ennek a vége, biztosan nem engedem, hogy összefeküdjön ezzel a nyikhajjal. Persze ki tudhatta. Hát… ilyen a szerelem. A csávó így szédítette:

„Szerelmem könnyű szárnyán szálltam által:”

Aha. Persze. Szárnyon által, mi? Én úgy tudom, a borostyánon taposta fel magát, mint egy nyest. Aztán meg olyan bénán ugrott le, hogy a hortenziámat is teljesen összetörte.

Még jó, hogy a kutyákat pórázon tartották, különben cakkosra tépték volna a gatyáját. Lehet, hogy akkor mindannyian jobban jártunk volna. Mondjuk, ez a srác nem adta volna fel. Ilyeneket duruzsolt az én kicsikém fülébe:

„Kőgát sosem riasztja a szerelmet,

Mit megtehet, meri is a szerelmem,”

Hát, ha ezt tudom, bizony építtettem volna az apjával kőgátat… meg várárkot is. Hozathattunk volna bele krokodilokat a Nílusból. Aztán néztük volna, hogy küzdi át magát rajta!

Persze, tudom, hogy nem ezen múlott. Nem is tehettem semmit. Mert én csupán a dajkája voltam. Az anyjának kellett volna beszélnie vele. De az csak a házasságot hajtotta. A jó partit. Az apját meg elvakította a háborúskodás és a bosszú. Szegény lány, hiába vették körül álló nap a lebzselő udvari népek, olyan egyedül volt, mint az ujjam. Amióta kamaszodott, én sem tudtam segíteni neki. Bezárkózott a saját világába. Én meg úgy éreztem, az a legjobb neki, ha békén hagyom, és csak akkor segítek, amikor jelzi, hogy kellek neki. Sajnos elkéstem…

Nem is csodálom, hogy ez lett belőle. Ez az ostoba méregivás, meg hogy akkor neki már semmit nem jelent az élet! Pedig én vagyok a megmondhatója, hogy van élet a szerelmi csalódáson túl is.

Hisz én is szerettem. Ajjaj, de még hogy! Úgy öleltem az emberemet, mintha nem lenne holnap. Bújtam a bőrébe, magamba szívtam az illatát, vártam órákon át, hogy megérkezzen, eltűnjön az idő, és végre elsüllyedjünk a saját világunkban. Aztán meg állapotos lettem. A szerelmem eltűnt, a gyerekem halva született. Tényleg nem volt holnap. De annyi tejem maradt, hogy majdnem szétrepedt rajtam a ruha. Így kerültem ide. A Capulet-házba. Júliához. Az én drága kislányomhoz. Az egyetlen napsugaramhoz. De most már ő sincs. Meghalt. Megölte a szerelem, amit sem megélni, sem megérteni nem tudott. Ha értette volna, biz’ isten nem csinál annyi ostobaságot. Most aztán hiába áll itt két aranyszobor, meg valami Shakespeare nevű fűzfapoéta is írogatott valamit, de azért mégiscsak úgy van, ahogy a herceg mondta.

„…még regékbe sincsen arra szó,

Mit szenvedett Júlia s Romeo.”

Dr. Gyurkó Szilvia és a Dajka

A Shakespeare-idézetek Kosztolányi Dezső fordításai.

Kép: Rómeó + Júlia (20th Century Fox, 1996)