„Úgy mászkálnak nyaktörő pallókon a Duna fölött, mintha ott születtek volna” – A legendás budapesti Kossuth-híd (igen, volt ilyen!) története

–

A történetet mindenki jól ismeri. Budapest utolsó ostroma során a Budára visszavonuló németek a háborúk bevett szokása szerint gyorsan és hatékonyan felrobbantották az összes, még megmaradt dunai hidat, hogy a Vörös Hadsereg mozgását lassítani tudják. Azt is tudjuk, hogy mindezzel csupán időt nyertek, háborút nem, és az utolsó német egységek is letették a fegyvert 1945. február 13-án.

Amint lehetett, a szovjet csapatok Budapest kettészakadtságát megpróbálták orvosolni, így a fegyverletétel utáni hónapokban sorra hoztak létre ideiglenes megoldásokat, így a Margit-híd melletti, a város lakossága által csak Mancinak hívott, illetve az Erzsébet-híd melletti Böskének becézett pontonhidat, valamint szükséghidakat létesítettek a Ferenc József-híd és a Horthy Miklós-híd roncsaira eszkábálva. Egyértelmű volt, hogy ezek csak átmeneti megoldások (bár a Manci egészen 1948-ig megmaradt) a hajós átkelés mellett, hiszen sem a terhelést, sem az időjárás viszontagságait, a jégzajlásokat, vízszintemelkedéseket és csökkenéseket sem bírták hosszabb távon.

Íziben döntés is született egy, a város központi részén a lehető leghamarabb felállítandó „félállandó” híd megépítéséről, amely a Battyhány teret és a Parlament előtti/melletti Kossuth teret volt hivatott összekötni – és az utóbbi még névadója is lett.

Érthető volt a sietség, hiszen a hídnélküli, vagy „kényszerhidas” élet tovább nehezítette az amúgy is romokban heverő város ellátását, az újjáépítést, és – nem utolsó sorban – akadályozta a Vörös Hadsereg szabad mozgását is.

Az első tervek szerint egy hétnyílású fahidat kellett volna készíteni, de egyrészt fahidak építésére Magyarországon nem volt elég tapasztalat, másrészt félő volt, hogy a Dunán zajló jég elviszi a tartócölöpöket. A fától való félelem később beigazolódott, mert az újabb tervek szerint elkészült híd faelemeit idővel valóban acélra kellett cseréni, annyira elhasználódtak kevesebb mint tíz év alatt. Mistéth Endre és Hilvert Elek, a híd tervezői így végül vasbeton pillérek mellett döntöttek, amit az idő sürgetése miatt egyfajta hibrid megoldással hoztak létre: minden pillér helyére tizennégy–tizennégy vascölöpöt vertek le, majd ezek tizenöt centis vasbeton köpenyfalat kaptak, és a köztes részeket víz alatti betonozással töltötték ki.

Tekintve, hogy a második világháborút követően egy minden szempontból teljesen kimerült országban nyolc hónap alatt kellett felhúzni a Kossuth-hidat, egyszerre vált szimbólumává megannyi dolognak: a túlélésnek, a hiánynak, a lehetőségnek, az élethez való újrakapcsolódásnak, a végkimerülésnek, a ki tudja már, milyen forrásból feltámadó emberi erőnek, és a szükségmegoldásoknak is.

Nyolc hónap alatt embertelen körülmények között, forróságban, kegyetlen fagyban, vízben, iszapban, magasan és mélyen napi átlag tizennyolc órát dolgoztak az építőmunkások.

A híd egyik építőjének, Korda Istvánnak különleges erejű naplójából tisztán felmérhető a feladat elképesztő nagysága: „A Dunapart romokban, a feladat szinte lehetetlennek látszik. Annyi deszkánk sincs, hogy barakkot építsünk. A régi hídépítő szakmunkásgárda szétszóródva, mindent elölről kell kezdeni” – írta a kezdetekkor. Mindehhez hozzájárult, hogy nemcsak szakember nem volt elegendő, hanem a szükséges építőanyagoknak is híján volt a kimerült ország, így más hidak roncsaiból, olajkutakból, és összedőlt házakból szedték össze, ami szükséges volt.

Az építész naplóbejegyzései egyébként a legszebb kor- és hídépítési dokumentumok, amikben nem csupán arról számol be, hogy milyen feszített tempóban, szigorú ütemterv nyomán, kétségbeesetten haladt a munka, vagy hogy miként trükközték ki a nagyobb fejadagokat a munkások számára, és mennyire csodás cölöpök készültek a Weiss Manfréd-gyárban, de arról is mesél, hogy milyen hálás a sajtónak, amiért hírt adtak az építkezésről, mert így visszatalálnak a hídépítéshez értő emberek a feladathoz. Szeretettel és csodálattal szól róluk: „Egymás után jönnek a régi, tapasztalt emberek, szakmunkások, előmunkások. Fülöp Dezső, a főpallér, Mándi József előmunkás, Virág Mihály, Mezei Gábor, Dudás Béla, Nagy János és öccse, Laci,

Kecse Zsigmond, Zákmai bácsi; úgy mászkálnak a nyaktörő pallókon a Duna fölött, mintha ott születtek volna.”

Korda nem csupán a hidakat szerette, de a munkáját és az embereit is. Megvédeni őket és magát a sanyarú munkakörülményektől ugyan nem tudta, de többször is komolyabb hazudozásokba kezdett a minisztériumokban, hogy elegendő ételt, szállást biztosítson az embereknek. Jó szakember és empatikus csibész volt egyszerre: „Sikerült összekaparni annyi edényt, tűzhelyet és élelmet, hogy megindult az üzemi konyha. 280 emberünk van, de Vas polgármestertől 400 fő részére kérek élelmet. Látom, tudja, hogy becsapom, de hagyja magát. Ha meglesz a konyha, meglesz a négyszáz ember is. Éhesen pedig nem dolgozhatnak” – írja egyhelyütt, a későbbiekben pedig a saját vicces meglátása szerint már lassan be sem akarják engedni a hivatalokba, mert egyre több dolgot akar kijárni a munkásainak. Persze ki is járja, hiszen mindenkinek érdeke, hogy így-úgy, de elkészüljön a híd. A szükség és a sikerpropaganda együttese valóban nagy úr!

Korda egyébként magát sem kímélte, óriási nyomás volt rajta is. Az idő haladtával érthető módon elhatalmasodnak a naplón az aggodalom hangjai, amelyeknek egy-egy kiragadott részlete is jól mutatja a növekvő terheket és nehézségeket:

„Az emberek úgy indulnak a munkának, mintha rohamra mennének. És még mindig fokozni kell az ütemet. Vas Zoltán folyton sürget.”

Vagy: „Sok a sürgetés. Gerő Ernő miniszter naponta itt van.“

Máskor: „Ma szomorú gyásznapunk van. Szabó András kömlői kubikus a Dunába fulladt. Éjjel fejezte be csoportjával a VI. pilléren a betonozást, és a sötét esős hajnalon utolsónak jött ki az állásról. Társai csak egy sikoltást hallottak, egy csobbanást, és a mentőcsónakok már nem találták. Fia is ott dolgozott, vele egy csoportban és tehetetlenül kellett néznie apja pusztulását. (…)    Dolgoztunk karácsonykor, szilveszterkor és újévkor is éjjel-nappal. A budai 55 méteres nyílás szerelése már elkészült a pesti parton. Hegesztünk a csikorgó hidegben, amelytől munkásaim sokat szenvednek. Pap Pista tartja bennük a lelket.“ 

A hihetetlen tempó, a hideg, a kiszámíthatatlanság és az elvárások alatt mégsem omlik össze ez a nagyszerű ember, akiről el sem tudom képzelni, hogy honnan volt energiája még elkészíteni a naplójegyzeteit is. Minden stációnak, kis vagy nagy sikernek az utolsó pillanatig örülni tudott annak ellenére, hogy január 9-én már azt írja, hogy éjjel-nappal megy a munka, és ő sem jár már haza egyáltalán…

A Kossuth-híd végül az előírt időre elkészült, és javításokkal, állandó karbantartással 1960-ig állt. Akkor vonták ki a forgalomból amikor a Szabadság-hidat újra átadták. A kilencnyílású híd teljes hossza 355 méter volt, irányonként egy-egy autósáv volt rajta, a gyalogosok pedig fapallókon közlekedhettek. Eleve korlátozott volt a teherbírása, így idővel nagyobb járművek és buszok nem hajthattak át rajta.

A hídavatáson ott volt Tildy Zoltán kormányfő, Gerő Ernő közlekedési miniszter, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság részéről a szovjet Levuskin és Trajin tábornokok, Townsend amerikai ezredes és Edgecumbe brit tábornok is. Korda István pedig utólag csupán ennyit jegyzett fel a nagy napról:

„Gerő Ernő miniszter úr a magyar kormány tagjainak jelenlétében átadta a hidat a forgalomnak. Délben díszebéd a Vasasok székházában. Pohárköszöntők. Nem tudtam résztvenni. Kimerülten aludtam az irodámban.”

Mindezek ismeretében tényleg elmondható, hogy megannyi szempontból szimbolikus hidat hoztak létre. Annak pedig külön lehet örülni, hogy az 1960-as elbontása után az ország különböző részeiben továbbélte, éli az életét, hiszen például a vasszerkezetből Kimlén és Feketeerdőn hidat építettek, a keszonokat Kulcsnál a partvédművekbe építették be, a szegedi Dóm téren pedig a Kossuth-híd részeiből készítették el a szabadtéri játékok nézőterét, majd amikor már menthetetlen volt, elbontották ott is, és ócskavasként végezte.

1975-ben a második világháború végének harmincadik évfordulójára készült egy musical, Harmincéves vagyok címmel, melyet Presser Gábor és Adamis Anna írtak. Ebben az egyik dal, a Kicsi ember a hídépítőket idézi meg nagyon szépen:

„Minden egyes kis darabba

Mi vagyunk itt befalazva, ó!

Élni kell a többieknek,

Kik a hídon végigmennek, ó!”

Marossy Kriszta

Korda István naplójába ITT részletesebben beleolvashattok!

Kiemelt kép: Fortepan / Heinzely Béla