– Jaj, Attikám, nem is tudom, mire mennék nélküled. Ha ezt a nagyanyád megérhette volna…! Hogy milyen derék unokája lett…

– Szóra sem érdemes, Ilonka néni. Belefér az időmbe, és a bolt is útba esik hazafelé jövet.

A fiatal férfi lerakta a két reklámszatyrot a konyhapultra, mellé a blokkot és a visszajárót. Ilona elégedetten figyelte a bevásárlás végeredményét, és közben arra gondolt, milyen szerencsés is ez az Ancus. Igaz, már vagy nyolc éve meghalt, de akkor is szerencsés. Mert ilyen szép stramm, udvarias és segítőkész unokája van. Míg neki! A lánya a rendszerváltást (ő mindig úgy mondta „gengszterváltás”) követően Németországba költözött, ott ment férjhez, de gyereke nem született. Hiába nyüstölte az anyja azokon a ritka alkalmakon, amikor hazajött. Pedig az a gyerek biztos ilyen szép és stramm lenne, mint ez az Attila.

Ancusnak összejött az élet! – sóhajtott fel magában nem először. – Isten nyugosztalja!

– Egy kis süteményt azért elfogadsz, ugye, Atikám! – mondta ki hangosan. – Ha már ennyit cipekedtél. És egy kis meggyszörpöt… A nagyanyád mindig emlegette, hogy mennyire szereted a meggyszörpöt.

– Ó, nem szükséges, Ilonka néni… – mosolygott a férfi zavartan.

Ezt a játékot fél éve majd minden második héten eljátszották, valahányszor megejtette az idős nő bevásárlását. És mindig nagyon kényelmetlenül érezte magát, nem tudta megszokni.

– Almás rétes. Most sütöttem.

Ilona ellentmondást nem tűrően megragadta a tálcát (valójában nem csupán Attilának sütött – a szokásos heti teadélután is ilyenkor volt esedékes), és elkezdte vele beterelni a férfit a „szalonba”, (ami ugyan valójában csak nappali volt, de egy polgári lakásban – és neki polgári lakása volt! – nincs nappali, csak „szalon”). A délutáni nap besütött a hatalmas ablakokon, megvilágítva az üvegezett tálalószekrényt, a könyvespolcokat és a múlt század közepén készült, sötétbordó art deco ülőgarnitúrát. Amit Ilona – a zongorával együtt – még az anyjától örökölt, és amit Sándor, az egykori főbíró (Isten nyugosztalja! Nehéz természetű volt, de nem rossz ember!) a halála előtt két évvel felújítatott, így most szebben pompázott, mint újkorában. Ilona nem is nagyon szeretett bejárni a „szalonba”, és a vendégei közül is csak keveseket engedett be. Végül is drága volt ez a felújítás, elvitte majdnem minden megtakarításukat, és hát Sándor halála is… Abból a kis nyugdíjból meg, ami van… Szóval jobb, ha nem kopik. Ezért, ha tudta, hogy nem várható senki, mindig szépen le is fedte a bútorokat pár erre rendszeresített lepedővel.

De most az Ancus unokája van itt, ez a fess és segítőkész Attila. Neki lehet. A lepedők már reggel lekerültek a garnitúráról, és majd csak este kerülnek vissza, ha a barátnők is elmentek.

Attila megilletődve ült le az egyik karosszékbe, miközben Ilona elrendezte előtte a tálcát, a kistányérokat, majd kitipegett a konyhába a meggyszörpért. A lakásban még viszonylag könnyen mozgott, de a harmadik emeltre fellépcsőzni már kínszenvedés volt számára. Főleg azért, mert a lift mind gyakrabban nem működött. A bevásárlás pedig, amióta Sándor elment, nos… De hál' istennek, tavaly ideköltözött ez a kedves Attila! A nagyanyja lakásába. Tényleg az ég küldte! És ő milyen jól tette, hogy már akkor kínálgatta süteménnyel, amikor még kicsi volt, és néha, nyaranta, el-eltöltött egy hetet Ancusnál. Erre is emlékszik biztos, azért is ajánlotta fel neki pár hónapja a segítséget, amikor látta, hogy kínlódik azzal a nyavalyás szatyorral (Az az átkozott lift persze megint nem működött!). Onnantól kezdve kéthetente megkérdezte, nem kell-e valami, és hozta. 

 

– Vegyél csak, Attikám, még meleg! – Ilona elhelyezkedett a kétszemélyes kanapé sarkában, közel a férfihoz, és egy párnát igazított a hóna alá. Ez volt számára a legkényelmesebb pozitúra, ekkor úgy érezte, nem fáj semmije.

– Köszönöm. – A férfi elvett egy szelet süteményt, és kicsit harapott belőle. – Nagyon finom, Ilonka néni. Mint mindig. – És elmosolyodott.

– A nagyanyád receptje – kacsintott Ilona. – Ha pedig végre lesz egy menyasszonyod, szívesen odaadom neki is. 

– Igen, persze – a férfi zavartan letette a kistányért. Ez is visszatérő téma volt, nem tudtak úgy összefutni, hogy az idős nő ne hozta volna elő így vagy úgy a dolgot. A menyasszonyt – vagy annak hiányát. Szíve szerint ment volna, de illetlenségnek érezte felugrani. Elfordította a fejét, és akkor meglátta azt, amivel el lehetett terelni a beszélgetés irányát: – Viszont a zongora… Mindig is szerettem volna kérdezni erről a zongoráról. Játszik, Ilonka néni?

– Ó, csak klimpírozok – legyintett az idős nő. – Meg amióta a reumám… De az anyám szépen játszott. Tudod, zongoratanárnő volt. És ez a zongora nagyon szépen szól. Meg azt mondják, értékes is. Ami meglehet, mert a Fleischmann lányé volt.

– A Fleischmann lányé? – nézett értetlenül Attila.

– Az anyám szerint híres zongoraművész volt. Még a világháború előtt. Vagy híres lehetett volna… Nem is tudom. Nem emlékszem. Én még kislány voltam, anyám meg csak futólag említette… Amúgy ez a lakás is az övék volt, meg a bútorok. 

– Az övék?

– Fleischmannéké. Valami kereskedőfélék. És a lányuk híres zongoraművész lett… De jött a háború. Aztán, amikor lehetett, az anyám megigényelte a lakást. Leginkább a zongora miatt, mert neki nem volt sajátja. 

Attila kényelmetlenül feszengeni kezdett a széken.

– És mi lett velük?

– Kivel? Fleischmannékkal? – Ilona elgondolkodott. – Nem tudom. A háború után nem hallottunk róluk. Igaz, mondanak mindenféléket, meg az iskolában is tanítják, hogy voltak azok a szörnyű táborok… De hát ki tudja, hogy igaz volt-e mindez? Hisz annyi mászkál közülük manapság is az utcákon…

A férfi úgy ugrott fel a székből, mintha hirtelen tűre ült volna az elegáns fotelban.

– Nekem most mennem kell, ne haragudjon, Ilonka néni. És köszönöm a süteményt.

– Én köszönöm, hogy ennyit segítesz nekem, Attikám – Ilona is nagy nehezen feltornázta magát a kanapéról, és kikísérte a vendéget. – A nagyanyád büszke lenne rád, ha látna…

Délután sok mindenről trécseltek a barátnőkkel – Irmával és Böbével, akikkel középiskola óta jóban volt, és akik legalább olyan jól mentek férjhez, mint ő –, miközben elfogyasztották az almás rétest és megitták a szokásos teát.

– Mostanság egyre nehezebben mozgok, nem is tudom, mi van velem – sóhajtott fel Ilona. – Lehet, hogy csak a front… Vagy nem tudom. De úgy szaggat néha a csípőm, hogy alig tudok menni.

– Ha csak a csípőm lenne! – legyintett Böbe. – Műteni kellene a térdemet. De Antalét is… És akkor mi lesz velünk, ha nem sikerül?

– Nem szabad kés alá feküdni – bólogatott Irma, aki ugyanúgy özvegy volt, mint Ilona, és ezért kicsit féltékeny is Böbére. – Egyszer vágnak, és kész.

– Szerencsére nekem itt van Attika. Segít néha bevásárolni. – Ilona nem is titkolta a büszkeséget a hangjában. Fájdalmak ide vagy oda, de mégiscsak ő legszerencsésebb hármójuk közül. A barátnői is ilyen átkozott bérházban laknak, és nekik is meggyűlik a bajuk a lépcsőkkel.

– Ancus unokája? – húzta fel a szemöldökét Irma. – Hogy kerül az ide?

– Már vagy egy éve itt lakik. Ancus lakásában.

– És ezt eddig miért nem mondtad?

– Miért, miért? – Ilona egy pillanatig elgondolkodott. Tényleg, miért is nem mondta? Csak nem kezd el felejteni? Az nem lehet! Az ő családjukban soha nem volt olyan, aki… Megrázta a fejét: – Mit tudom én? Nem jött szóba.

– És itt lakik? Ancus unokája?

– Itt. Mondom, már egy éve.

– És segít neked bevásárolni? – furcsa gyanakvás jelent meg Irma szemében, mire Böbe is lerakta a tányérját.

– Segít. – Ilona értetlenül felhúzta a szemöldökét. – Nem értem, mi olyan nagy dolog van ebben.

– Hát, tudod… – húzta el a száját Irma, majd sokatmondóan Böbére pillantott. – Én azt hallottam, hogy Ancus unokája olyan… – Láthatóan nehezére esett kimondani – meleg.

– Úgy érted, buzi? – hökkent meg Böbe, és rémülten pillantott Ilonára, akinek óriásira kerekedett a szeme.

– Ugyan, drágám! – legyintett Irma. – Ne használj ilyen szavakat. Inkább azt mondanám, degenerált. Ferde hajlamú. És azt is beszélik, rendszeresen kijár arra a szodomita felvonulásra… hogy is hívják? Préjd… vagy prájd?

Ilona semmit nem hallott a további beszélgetésből, azt sem tudta, mikor ért véget. Amikor a barátnői távoztak, visszaroskadt a kanapéra, és bámult maga elé, amíg be nem sötétedett teljesen.

Ancus unokája… Attika… Olyan fess gyerek… az nem lehet!

Úgy feküdt le, hogy nem mosogatott el, és nem rakta vissza a terítőket. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Másnaptól viszont elkezdte figyelni Attilát. A szíve mindig erősebben dobogott, amikor hallotta, hogy csukódik az ajtó, majd a kukucskálóhoz sietett, amikor a kapucsengő is finoman csilingelt odalent. Figyelte, ki jön, ki megy. Igaz, korábban is látott meg-megfordulni egy fiatalembert a szomszédban, de nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget. Ám amióta figyelni kezdett, mintha rendszeresen jött volna. Meg más fiatalemberek is. Igaz, néha volt velük egy-egy lány is, de ki tudja… Annyi mindenfélét hall az ember manapság.

Lehet, munkatársak. Vagy csak barátok. Vagy…

Ott volt az a vagy. Ami egyre jobban, napról napra nőtt, míg végül teljesen eltűnt, helyet adva a megdönthetetlen bizonyosságnak, hogy…

És mert Irma és Böbe – de leginkább Irma – a következő találkozáson is felhozta a témát, ki nem állva abból, hogy márpedig Ancus unokája olyan.

És onnantól kezdve kerülte Attilát. Vagy ha mégis összefutott vele, igyekezett nem a szemébe nézni, és gyorsan továbbmenni, vagy besietni az ajtón. A férfi előszőr értetlenül nézett a változásra, majd egyre inkább elszomorodva. Aztán egyszer csak becsöngetett.

– Jó napot, Ilonka néni! Most megyek vásárolni, és gondoltam, megkérdezem, hogy…

– Köszönöm a kedvességét, Attila, de nem kell – nézett végig rajta fölényesen Ilona, és szíve szerint becsukta volna az ajtót.

– Esetleg megbántottam valamivel, Ilonka néni? – A férfi, és halványan elmosolyodott. – Mert mostanában olyan furcsán tetszik rám nézni, és…

Ami napok óta ott fortyogott Ilonában, most előrobbant belőle.

– Furcsán? Van is miért? Hát nem szégyelli magát? Nem gondol a nagyanyjára? Arra a tisztességes asszonyra. Aki elsüllyedne a szégyentől, ha megtudná, miféle is az unokája!

– Ilonka néni, bocsásson meg! Nem értem. Én csak segíteni szerettem volna, hogy…

– Nekem maga ne segítsen! – sikította Ilona. – Ne segítsen olyan, aki… aki a… préjdre jár!

Olyan erővel csapta be az ajtót, hogy belesajgott a válla. Majd ahogyan dühösen megfordult, mintha roppant volna valami a csípőjében is. Meg kellett támaszkodnia a falnál, aztán nagy nehezen bevonszolta magát a konyhába, és leült az egyik székre az étkezőasztal mellett. 

Mégis, a fájdalom ellenére elégedettséget érzett. Hogy megmondta neki. Neki, ennek a… ennek a… degeneráltnak!

Jaj, Ancus! – futott át rajta, ki tudja már hányadszor – De jó, hogy ezt a szégyent nem kellett megérned!

A fájdalom mintha csillapodott volna. Úgy döntött, főz magának egy teát. Felrakta a kannát a tűzhelyre, majd kinyitotta a faliszekrényt a teafűért. De a mázas alumíniumdobozban nem volt semmi. Körbepillantott, aztán kinyitotta a többi szekrényt is, hátha… Közben meg kellett állapítania, hogy cukor sincs. Ahogy citrom sem volt, és amikor – ki tudja, milyen megfontolásból – a hűtőt is kinyitotta, akkor látta, hogy majdnem teljesen üres. Egy megkezdett csomag vaj és egy doboz tej árválkodott csak benne.

Attika most ment volna vásárolni – jutott eszébe, miközben visszazuhant a székre. A csípője ismét fájni kezdett, a kanna pedig sípoló hangot adott ki a tűzhelyen. De meg sem hallotta, mert a pár perccel korábbi jelenet tért újra és újra vissza a gondolatai közé.

Ez a… ez a fess fiatalember… Borzasztó! Hogy lehet? Istenem, Ancus!

Egy pillanatig maga elé meredt, majd kipillantott az ablakon, de nem látott semmit. Aztán felsóhajtott. Úgy néz ki, ma – és lehet, a továbbiakban is, amíg világ a világ – neki kell elmennie bevásárolni. És megmászni azokat az átkozott lépcsőket, mivel a lift ismét nem működik. Vagy működött egyáltalán valaha is? Már nem is emlékezett.

Hátradőlt a széken, és lehunyta a szemét. 

Kit érdekel, hogy el kell menni bevásárolni? De legalább nem teszi be többet a lábát a lakásába az a… buzi!

Soós Tibor

Kiemelt képünk ilusztráció - Forrás: Getty Images/RapidEye