„Igazán vágyni csak az elérhetetlenekre tudunk” – André Aciman 70 éves

–

Az élete kész regény

A Nílus deltájánál született hetven évvel ezelőtt, Nagy Sándor városában: Alexandriában, amely az emberiség egyik legfontosabb többnyelvű, -vallású kulturális központja. Az Aciman család a huszadik század elején telepedett le itt, szövőgyáruk volt, jómódban éltek. A szülők szefárd zsidók voltak, de olasz és török felmenőkkel is büszkélkedhettek. Otthon egymás közt franciául beszéltek, de a família minden tagja tudott olaszul, latinul, görögül és arabul is.

A kicsi korától írónak készülő André Aciman angol iskolába járt. Az interjúkban gyakran elpanaszolja, hogy a többnyelvűségnek lett számára kényelmetlen következménye is: nincs igazából anyanyelve, minden nyelven akcentussal beszél.

Tizennégy éves, amikor a családnak el kellett hagynia Alexandriát – az Egyiptom és Izrael közötti feszült helyzet okán ugyanis a zsidók helyzete ellehetetlenült a városban. Állampolgársága révén az apa Párizsba mehetett, feleségének és gyerekeinek pedig olasz állampolgárságot vásárolt, így kerültek ők Olaszországba [ezek az évek inspirálják majd a Call Me by Your Name (Szólíts a neveden) megírására Acimant negyven évvel később].

1968-ban egyesülhetett újra a család: New Yorkban kezdtek új életet

Aciman nagyon szívesen emlegeti az édesapját az interjúkban, mesél arról, hogy örök példaképe a majdnem száz évig élő férfi, aki többször is a nulláról kezdte újra az életét. Fantasztikus figura lehetett az „öreg”: alakja, személyisége, műveltsége, tabuk nélküli fogalmazása, örök szerelemvágya visszaköszönt Elio apjának megformálásakor – és André Aciman vállalt, sőt hangoztatott bonvivánságában is. 

Az élet imádatához és habzsolásához pedig esetében hozzátartozik a kultúra iránti rajongás.

Nagy tudású alkotó, műveltsége széles körű, impozáns. Nem csak az irodalomban jártas, amelynek professzora, de kitüntetetten foglalkoztatja többek közt a zenetudomány. A Harvardon doktoráló és neves egyetemeken tanító, a XVII. századi irodalom és Proust szakértőjének számító Aciman regényei tele vannak olyan utalásokkal, amelyeket csak a művelt olvasó ért – olykor a szemére is vetik, hogy fitogtatja a tudását, a történeteket telezsúfolja a többség által nem felismerhető átkacsintásokkal.

Ötvenhét éves már, amikor első szépirodalmi regénye megjelenik,

de esszéistaként korábban is elismert volt, sokat publikált különböző kulturális folyóiratokban, és tizenegy évvel korábban, Out of Egypt címmel egy memoárkötete is megjelent, amelyet méltatott a kritika.

Gyárfás Dorka kolléganőm 2019-es remek interjújából kiderül, hogy Aciman évtizedeken át tudatosan készült rá, hogy egy nap majd regényírásba kezd. Olvasott, tanult, építette, képezte magát, és akkor fogott bele a munkába, amikor úgy érezte, készen áll rá. „Aki író akar lenni, annak ma már a húszas évei közepén kijön az első könyve, aztán a következő és a következő… szóval én nagyon későn érő típus voltam – mondta. – Előtte rengeteget olvastam és akadémiai karriert építettem, egyetemi oktató lettem. Sokáig úgy éreztem, a stílusom nem jönne be az embereknek, nem tetszene nekik az írói hang, amin megszólalok. Végül rátaláltam arra a hangra, amit már jónak találtam én is meg a kiadó is, amelyiknek elküldtem a kéziratot. Akkor azt mondtam: jó, akkor ezen a hangon fogok írni.”

2007-ben jelent meg a Call Me by Your Name című regény, amit szépirodalom kategóriában Lambda Irodalmi Díjjal jutalmaztak, és a kritikusok is szerették, de széles körben csak akkor aratott nagy sikert, amikor tíz évvel később a filmadaptáció elkészült, Luca Guadagnino rendezésében, Armie Hammer és Timothée Chalamet főszereplésével.

Vannak, akik szerint a könyv voltaképpen James Ivorynak köszönheti a sikerét, ő írt ugyanis belőle forgatókönyvet – ami amúgy elnyerte a legjobb adaptációért járó Oscar-díjat. És ez a forgatókönyv, nem kevesen gondolják így, felülmúlja az eredeti művet.

Azt, hogy így van-e, mindenki döntse el maga, mindenesetre Acimant magát is meglepte a könyv utóélete: „Sosem hittem volna, hogy majd tömegek fognak sírva kijönni a moziból. Találkoztam egy nővel, aki 41-szer látta a filmet. Értem, hogy egy kicsit megindító a történet, de hogy sokakat teljesen letaglóz, és a moziból kilépve úgy érzik, hogy az életük megváltozott – na, ezt még mindig nem értem” – mondta a 24.hu-nak.

Hiszi vagy nem hiszi, hogy ekkora hatással lehet mások életére, mindenesetre Aciman rákapott az írásra: publikálta a Nyolc fehér éjszakát, a Harvard teret (nemrég jelent meg magyarul) és a Találj rám!-ot, ami a Szólíts a neveden folytatása.

Minden munkájában valamiképp a kultúrák találkozását és az emberi kapcsolatok törékenységét boncolja,

figyelmének fókuszában pedig a szerelem áll, a másik ember megismerése, a vágyódás utána, sőt a sóvárgás. Úgy tud írni ezekről az érzésekről, ahogy csak kevesen, hatása alól nehéz kivonódni, annak ellenére, hogy későbbi munkái nem könnyű olvasmányok. Rajongótábora nagy, de sokan teszik félre menet közben későbbi könyveit, mert túlságosan száraznak találják őket, esetleg okoskodónak, utalásokkal feleslegesen teletűzdeltnek.

A Találj rám! miatt is kapott sok negatív kritikát, igaz, más okból (meg sok dicséretet is): a fanyalgók szerint nyilvánvaló, hogy sikervadászatból született meg, és nem eléggé átgondolt, elkapkodott munka, amely mint kompozíció sem oké, egy széttöredezett, kusza történet.

De az Elio-, Oliver-rajongók egy része is csalódott, hiszen a folytatás inkább Elio apjáról szól, csak hellyel-közzel az imádott szerelmespárról, és amikor mégis szóba kerülnek hőseink, sokkal kevésbé hiteles az ábrázolásuk, mint a fiatalkori alteregóiknak.

Sokszor firtatják az interjúkban, hogy egy idős(ebb), heteroszexuális férfi hogyan volt képes tökéletesen azonosulni a karaktereivel, ennyi érzelemmel, ilyen drámaisággal írni a két fiú közti szerelemről, miközben állítja, sosem tapasztalt ilyesmit.

Aciman azt mondja, nem is kellett átélnie ilyesmit, a szereplői inspirálták, és egyébként eredetileg egy fiú-lány kapcsolat szerepelt volna a regényben, de aztán arra gondolt, sokan írtak már ilyet, inkább megvizsgálja, mi történik, ha az első, elsöprő szerelem két srác között bontakozik ki. Úgy, hogy igazából semmi és senki sem áll a szerelem útjába, és háború csak odabent dúl, a szívben. Nincs a képben ellenség, csupa pozitív szereplő vonul fel a perzselő olasz nyárban, a művészet, természet és erotika ül nászt, egy ideális világ képét kapjuk. Aciman azt állítja, pont ez volt a célja. Őt nem érdekli a világban az emberi kegyetlenség, gonoszság, butaság, tájékozatlanság. Csakis az ellenkező fogalmak.

Tavaly a Népszavának adott interjúban még azt is mondta: „Az édesapám kilencvenhárom évesen halt meg, és mindig kereste, vágyta a szerelmet, az utolsó pillanatig. Azt hiszem, mind ilyenek vagyunk: bölcsebbek, tapasztaltabbak leszünk, jobban megértjük az életet, az embereket, de alapvetően ugyanúgy vágyunk rájuk, mint amikor négyévesek voltunk.

Mindig felteszik a kérdést, hogy tudtam könyvet írni egy tizenhét évesről, amikor már elmúltam ötvenöt. Ilyenkor visszakérdezek: mi a különbség?”

Ha azt kérdezzük, mi Aciman óriási sikerének a titka, miért tudunk egyes mondataival tökéletesen azonosulni, akkor talán ez az utóbbi kérdés, és ez a nyomában támadó, nagyon aktuális felismerés lehet a kulcs.

Ez a végtére is „mi a különbség?”.

Köztünk.

Kurucz Adrienn

Forrás: ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images/Sophie Bassouls/Sygma