1. Fojtogatós

„…ha az ember nem próbál ellenállni a hidegnek, hanem elengedi magát és elfogadja, többé nem találja kellemetlennek.”

És hogy milyen mélyre tud hatolni az a hideg, mennyire képes fojtogatni igazi tragédiák után, egy baljós, rideg, fenyegető környezetben, azt például Marilynne Robinson amerikai szerző is képes zseniálisan elmesélni. 

A mindösszesen négykötetes, 77 éves író 1980-ban írta meg a Háztartást, amely a cím utalásával ellentétben nem csupán a háztartási munkálatokat jelenti, hanem sokkal többet:

hogyan lehet összetartani azt, ami folytonosan szétesik, hogyan lehet élni a traumák után, és mi a tapasztóanyag ebben a közegben?

Robinson fantasztikusan ábrázolja a környezetet. Nem leszünk tőle vidámak, de útravalót egész biztosan kapunk. 

Ajánlom: azokra a hétfői magányos estékre, amikor minden reménytelennek látszik. Látni a még reménytelenebbet, hidd el, segít majd. 

2. Elválós

 

„A két csipkeholmit kivéve az összes unalmas bugyogót belevágom a zacskóba. Aztán rövid hezitálás után a nászéjszakai darabot is. Még mindig kifogástalan állapotban van. Tovább bírta az esküvőre vásárolt fehérneműm, mint maga a házasság.”

Fiala Borcsával majdnem hat éve együtt dolgozom. Láttam az életének szinte összes részletét, de korántsincs közöm az egészhez, az viszont alap, hogy elolvasom a könyvét.

Borcsa őszinte, egy pillanatra sem hamisan megszólaló válós történettel örvendeztetett meg bennünket, már ha lehet az ilyesminek örülni. 

Érdekes a tripla szemszög, amivel benyit egy házasság szétbomlásába, és hiteles a hang, amellyel megszólaltatja a főszereplőjét, Juditot, a feleséget, de bepillantást enged párhuzamosan a férj, András, és a szerető, Réka fejébe is. 

Hogy elválós történetet írtak már sokan? Igen.

Mégis, minden válás más és más, még akkor is, ha gyakran operál sablonokkal, így lesz mindegyik fájóan egyedi és valóban: siralmasan sablonos. De pont azokra a részletekre érdemes figyelni, amelytől egyedivé válik a nem mese.

Ajánlom: éppen szakításban vagy válófélben lévőknek, szigorúan egy pohár bor mellé.

3. A legborzongatóbb disztópia

 

„Meglepődnél mások hiányában, milyen hamar eltompul az agy. Egy ember egymagában nem is igazán ember: másokhoz viszonyítva létezünk. Én egyedül voltam: fennállt a kockázat, hogy megszűnök ember lenni.”

Még mindig ez a best, egyszerűen nem voltam képes arra, hogy ennél jobban beleéljem magam más sztorikba, pláne, hogy ez az író szerinti befejezés. Még akkor sem, ha minden idegszálam irtózik az egésztől, még akkor sem, ha tudom, minden megtörtént már a nőkkel a történelem folyamán azon ocsmányságok közül, amelyek a kötetben szerepelnek. 

Margaret Atwood fenséges eleganciával fejezi be A szolgálólány meséjét. A Testamentumok nem a sorozat leirata, hanem teljesen egyedi folytatás, amely sok kérdésre választ ad, cserébe nem biztat semmi jóval.

Ajánlom: azoknak, akik hisznek a meséknek, és bele tudják élni magukat annyira, hogy utána azt kommenteljék politikai cikkekhez: tiszta Gilead a jelenünk. 

4. Itt egy Leli

 

„Minden leejtett vajas kenyér valaminek a folytatása csak, minden idegesség már eleve valami nagyobb egész közepe. Vége nem akkor van a dolgoknak, amikor kimondják. Az ember nem ott kezdődik, ahol az anyja véget ér. A halál surrogva búgócsigázik minden életben körbe-körbe, és közben leveri a dolgokat. Mindenkinek megvan a maga vajas kenyere és a maga búgócsigája.”

Szaniszló Judit az egyik legtehetségesebb kortárs magyar író, legalábbis én annak tartom. (És nem is tudom, hogy ő ezt elhinné-e magáról, de minimum belepirulna, már nem azért, mert én mondom, hanem, hogy egyáltalán valaki ennyire dicséri.)

Judit annak idején bloggal kezdett, abból lett aztán egy könyv, a Beenged, amit nevezhetünk blogregénynek, mégis inkább egy erős novellás-karcolatos kötet, telis-tele olyan ütős mondatokkal, amikből kirajzolódnak legfőképpen családi, egymáshoz és önmagunkhoz való viszonyaink.

Most pedig itt az új kötete a Leli élete, amit nagyon, de nagyon vártam. Bírom, ahogy Szaniszló bánik az elbeszélőjével, ahogy eltávolodik tőle, máshol pedig szorosabbra fűzi a viszonyt. Több idézetet „beszamárfüleztem” és aláhúztam, és az sem véletlen, hogy éppen azt emeltem ki, amit…

Gondolkodjatok rajta, lesz belőle mit hazavinni.

Ha valamilyen okból kimaradt ez a szerző az olvasmánylistádból, mindenképpen pótold!

Ajánlom: az önmagát kereső barátnődnek karácsonyra.

5. Jó kérdések – remek válaszok

„Érdemes megtanulnunk egy mára szinte feledésbe merült, egyáltalán nem trendi, viszont hihetetlenül hasznos aranyszabályt: nem kell mindent kimondani. Van, amit jobb, ha megtartunk magunknak, de legalábbis alaposan megfontoljuk, mennyit és milyen módon osztunk meg belőle.”

Furcsa útravaló ez épp egy terapeutától, ugye? Na de, ha mélyére nézel, annál igazibb.

Ki vagyok én? Milyen vagyok valójában? Mennyire határoznak meg az elvárások? Felismerem-e egyáltalán, ha nem saját magam törvénye szerint cselekszem, csak meg akarok felelni egy külső nyomásnak?

Almási Kitti az egyik legnépszerűbb pszichológus itthon, könyvei sorra tarolnak a sikerlistákon, lehet, hogy pont azért, mert olyan közérthetően fogalmaz meg egy-egy adott témát a köteteiben, hogy az sokakhoz elér. 

Persze egy könyv soha nem helyettesíthet egy terápiát, ha komolyabb segítségre van szükségünk, de arra nagyon jó, hogy számos dolgot megértsünk akár magunkkal, akár a környezetünkkel kapcsolatban, illetve felismerjük, hogy van-e komolyabb segítségre is szükségünk.

Ajánlom: azoknak, akik még nem döntötték el, hogy megbeszélik-e valakivel a traumáikat, és kell nekik egy utolsó lökés.

6. Torokszorító

„A világ semmit sem változott. Mindegy, hogy minek nevezik, a lényeg az, hogy megtörténik. Nemcsak a lányt tiporják és alázzák meg így, hanem az egész közösségét. Mi tudjuk jól, hogy nem a rúgás, az ütés fáj, nem az, hogy azt teszik a testeddel, amihez éppen kedvük van. Hanem ahogy a lelked tépik szét apró cafatokra. Száz éve, ötven, vagy pár hónappal korábban, mindegy is.”

Kilencvenes évek, Szlovákia, a dunaszerdahelyi maffia aranykora, egy rettegésben tartott közösség, és három nő, három különböző generációból és élethelyzetből, egymás szoros szomszédságában, egy panelépületben. 

Durica Katarina úgy ír erről a korszakról, hogy közben mégsem a bűnözők lesznek a főszereplői, csupán kellemtelen, torokszorító hátteret festenek, hanem a nők, akik különböző módozatokban elszenvedői az adott háttérnek. 

Júlia, Hilda és Erzsi karakterén keresztül az író olyan emelt fővel mesél a kilencvenes évek dunaszerdahelyi fojtogató világáról, olyan elegánsan és emelt fővel, egy pillanatra sem hatásvadász módon mutatja be az önkényt, hogy A Rrendes lányok csendben sírnak című kötet letehetetlen lesz.

Nem könnyű olvasmány.

Ajánlom azoknak, akik megunták a habos lányregényeket, és valami igazira vágynak.

Szentesi Éva