–

A The Crown az angol filmipar csúcsteljesítménye, ezt szögezzük le mindjárt az elején. Kicsit olyan ebben, mint a Harry Potter-széria: egyfajta országimázs-termék: Nagy-Britannia ezeken a produkciókon keresztül mutatja meg a világnak, mekkora tehetségei vannak, mire képes, ha azok összefognak – és pénz, paripa, fegyver a rendelkezésükre áll. A The Crown persze mindemellett még azért is az országimázst szolgálja, mert az uralkodócsaládról szól, amelynek már csak szimbolikus feladata van – befelé, a saját alattvalói felé, és kifelé, más országok felé is. Amikor a történetünk kezdődik – II. Erzsébet megkoronázásával –, akkor még talán kicsit több is volt (próbált egyben tartani egy, a mostaninál kiterjedtebb birodalmat), de mára leginkább ennyi maradt: a szigetország nemzeti egységét (gyökereit, tradícióit és legfőbb vallását) jelképezni.  

A The Crown célja pedig egyértelműen az lehetett, hogy ennek a nemes feladatnak a nehézségeit, árnyoldalát, de egyben az értelmét és magasztosságát is bemutassa.

Nem életrajzi film tehát, bárki is szeretné annak látni. 

Nyilván életrajzi alapokon és történelmi tényeken nyugszik, de a célja nem a szereplők életének hiteles bemutatása, hanem a monarchia intézményének ábrázolása, és annak boncolgatása. Miért is van szükség ma (pontosabban a XX. század második felében) uralkodóra egy demokráciában? Mit jelent ma uralkodni? Milyen áldozatot követel? Milyen kiváltságokkal jár? Milyen mozgástér adatik meg egy mai uralkodónak? Milyen értékekre esküszik fel, és hogyan szolgálja azokat?

Az uralkodók az emberiség történetében mindig is Istentől kapták a felhatalmazásukat (ezért is fonódik össze a trón az egyházzal), tehát aki uralkodóvá válik, annak az emberek fölé kell nőnie, időnként háttérbe szorítva az emberi oldalát. A The Crown alkotói szerint a Windsor-ház életét ez az elv mind a mai napig meghatározza és vezérli. És – hogy a sorozat drámai feszültségét is meghatározzuk – állandó belső konfliktusokkal jár, sőt, gyakran károkat okoz. Az egyes emberek lelkében, a családi viszonyokban, de végső soron akár az uralkodásban is. 

Mert ami rövid távon nemeslelkű áldozatnak tűnik, abból hosszú távon sok-sok olyan következmény fakadhat, ami aztán visszaüt a koronára. A sorozat legújabb, negyedik évada pontosan ezt akarja bemutatni Lady Diana és Charles történetén keresztül.

Míg a királynő, II. Erzsébet a saját életében többnyire jó kompromisszumokat kötött (erről szólt az első három évad), amikkel valóban az uralkodást tudta szolgálni, úgy tűnik, a családtagjai életében már elvétette az arányt, és olyan megalkuvást követelt tőlük (nemcsak a fia, hanem a húga esetében is, ez szintén itt válik egészen nyilvánvalóvá), amiknek az árát végül ő is megfizette. De mindannyian.    

Tehát érdemes-e az emberi érzéseket elfojtani? – teszi fel a kérdést a sorozat. És ha az angol uralkodócsalád XX. századi történetét nézzük, akkor a válasza egyre egyértelműbb: nem. Nem érdemes, és ezt a Windsor-ház is szép lassan kénytelen belátni – ahogy az elmúlt évek fejleményeiben látjuk.

Mindezek után persze lehet azon töprengeni, hogy Diana mikor és mitől vált idegronccsá, és Gázláng-effektus áldozata volt-e Károly herceg mellett, de valójában ezt senki nem tudhatja biztosan, mert csak az ő szemszögét ismerhetjük első kézből, a másik oldalét nem. A sorozat írói nem is szeretnék úgy feltüntetni magukat, mint akik különleges titkok tudói, még ha a nézők egy része ezt is várná tőlük. (Számos cikkben utána lehet olvasni egyébként annak, mi „igaz” és mi nem az egyes évadok cselekményéből, de a szereplők megélését mindenképp nekünk kell hozzáképzelnünk.)

Ők valójában csak felhasználják az ismert tényeket arra, hogy arról elmélkedjenek, hogyan lehet ezt az ellentmondást feloldani a XX. század végén: a trón várományosának lenni, de a természetes emberi vágyakat és igényeket is kielégíteni. 

Mert úgy látszik, az elfojtás ma már nem működik. Nem elég rápirítani a közel negyvenéves Károlyra, hogy viselkedj trónörököshöz méltón, és nyeld le, hogy nem élhetsz azzal, akit szeretsz, mi több, azzal kell együtt élned, akihez érzelmileg semmi közöd nincsen – mert ez mindenki számára mérgezi a levegőt, és aláássa az egész család (és ezáltal a monarchia) tekintélyét. A XX. század végére ugyanis szinte már alig maradt privát szférájuk, így az sem maradhatott titokban, ha kettős életet éltek. És ha uralkodni már nem is tudtak, de azt elvárták tőlük, hogy erkölcsi példaképek legyenek. És elvárják a mai napig.

A negyedik évad egyik része tehát ezt a – valljuk, be, jól ismert – történetet idézi fel, nyilvánvalóan az írói fantázia kiegészítéseivel, a másik része pedig most is, mint mindig (hol erőteljesebb, hol gyengébb fókusszal) az uralkodó politikai szerepét boncolgatja. 

Nem akartak azonban történelmi igazságot tenni, és eldönteni, hogy Margaret Thatcher jó vagy rossz politikus volt-e (bár a részrehajlásuk eléggé érezhető), hanem a két erős női vezető kényszerű együttműködése és esetleges szembenállása érdekelte őket, amiben különböző értékrendek ütköztek egymással. 

Mindazonáltal vannak olyan epizódok, amelyekben jelzik a történelmi hűséget is: például amikor Mark Thatcher eltűnésének történetét veszik elő (bár, hogy emiatt elsírta-e magát a miniszterelnök az uralkodói audiencián, azt már nem tudhatjuk), vagy amikor egy Michael Fagan nevű szobafestő betört a Buckingham-palotába, és egészen a királynő lakosztályáig jutott (bár a köztük lezajlott párbeszéd olyan didaktikusra sikerült, hogy azt senki nem gondolhatja: így esett meg), és a királynő elmegyógyintézetbe rejtett unokanővérei is léteztek (bár hogy Margaret hercegnő „találta-e meg” őket, és okozott-e ez benne lelki válságot, az már más kérdés). 

Meg persze sok más elem is kapcsolódik a valósághoz: Lord Mountbatten is merénylet áldozata lett, de nem írt előtte levelet Károlynak azért, hogy „kívánatos” házasságot kössön. Ám ezeket aztán tényleg napestig sorolhatnánk, és végtére is – ahogy jeleztem – nem ez a fő kérdés. Hanem az, hogy sikerült-e átélhetővé tenni ennek a folyamatos válsággal küzdő intézménynek (a monarchiának) a napi küzdelmeit. Úgy tűnik, ezt maga a Windsor-család sem ismerte fel, mert állítólag azt kifogásolták, hogy a sorozat nem fedi a valóságot, nincs tekintettel az ő érzelmeikre, viszont a személyüket és sorsukat kihasználva nyerészkedik. 

Pedig szerintem abszolút tekintettel van rájuk, éppen azáltal, hogy közel hozza a szereplőit – akik eddig igyekeztek minél távolabb maradni tőlünk. Nem felszínesen-bulvárosan teszi ezt, hanem az emberségükön keresztül, örök emberi drámáik által. Igen, persze, eközben fiktív szereplőkké alakítja őket, de kénytelen ezt tenni, egyrészt, mert minden, ami egy író érzékelésének és ábrázolásának a szűrőjén átmegy, az már nem lehet pusztán dokumentáció (nem beszélve a dramaturgia követelményeiről), másrészt meg nyilván nem is a dokumentáció a szándéka.

Az a vád azonban nem érheti Peter Morgant (a sorozat fő íróját), hogy nem volt irántuk részvéttel. Nagyon is volt, és mivel jó író (amit minden munkája bizonyít), minden egyes karakterének az igazságát keresi, és senkit nem redukál alapszínekre. Éppen attól fantasztikus a The Crown, mert annyira komplexek és esendők a karakterei. Mert nincsenek benne jók és rosszak. Mert minden szereplője küzd és igyekszik, aztán hol elbukik, hol meg – pillanatokra – sikerül önmagához is, meg a korona eszményéhez is hűnek lennie. Ám többnyire az egyiken csorba esik.  

Ami ebben az évadban érdekes, hogy Erzsébet gyerekei között megindul a rivalizálás, és kiderül, mindannyian másképp elcseszettek. (Még szép, hogy azok, hiszen sosem álltak a szüleik figyelmének fókuszában!)

Szintén újdonság, hogy ők maguk is úgy hivatkoznak erre a családra (melynek az összetartása megkérdőjelezhetetlen, de persze ezt az elszigetelt helyzetük is kikényszeríti), mint ami fojtogató börtönt jelent, és megnyomorítja mindannyiuk életét. Mintha ebben a korszakban egyedül Erzsébet és Fülöp érezné magát komfortosan a bőrében, már csak az bosszantja őket, hogy a többiek miért nem? Ez azonban főképp türelmetlenséget és ingerültséget vált ki belőlük:

hát miért akarnak ezek még boldogok is lenni?! Micsoda önzés!

Olivia Coleman és Tobias Menzies mostanra séróból hozzák a figurát (most utoljára egyébként, hamarosan két másik színészóriás, Imelda Staunton és Jonathan Pryce veszi át tőlük a stafétát). Kifejezetten érezni, hogy Margaret hercegnőnek időnként azért jut nagyobb szerep, hogy Helena Bonham-Carter játszhasson, és ez így is van rendjén – de egyébként is jó ellenpontja a királynő karakterének. (Ezt a szerepet is egy csodálatos színésznő, Lesley Manville veszi majd át). Josh O’Connor Károly hercegként eddig a sorozat egyik ékköve volt, fantasztikusan érzékeny és tehetséges színész, most azonban az történt, hogy túlságosan fiatal lett a szerepéhez. A negyvenhez közelítő férfit nem tudhatja egy, a harmincat is alulról súroló fiú eljátszani, mert épp a megélt évek lenne a lényeg – az, ahogyan egy fiúból férfi lesz (ami a házasságban is szerepet játszott). Anne szerepében viszont most is bravúros Erin Doherty.

A nagy kérdés persze ebben az évadban az volt, sikerül-e hitelesen megidézni Dianát, és nem válik-e karikatúrává a Vaslady.

Előbbit egy szárnyait bontogató fiatal színésznőre, Emma Corrinra bízták, az utóbbit meg egy rutinos művészre, Gillian Andersonra, aki nem mellesleg Peter Morgan élettársa. Ha engem kérdeztek, egyikük sem ugrotta meg maradéktalanul a lécet, de nem is okozott igazán nagy csalódást. Diana ebben az időszakban még saját bevallása szerint is rendkívül éretlen, bizonytalan és tapasztalatlan volt, amit Emma Corrin végül is el tudott játszani, és Diana beszédstílusát is hitelesen adja vissza. Ennél mélyebbre nemigen ment, de az öntudatra ébredés és kitörés bonyolultabb feladatát úgyis majd Elisabeth Debickinek kell megmutatnia, aki viszont már sokszor bizonyította kivételes tehetségét. (Ha máshonnan nem, A nagy Gatsby-ből biztosan emlékeztek rá.)

Ha pedig azt kérdezné valaki, hogy Gillian Anderson játékában eltűnt-e egy percre is az a színésznő, akit az X-Aktákban ismertünk meg, de aki annál jóval többre képes, akkor a válaszom sajnos az lenne: nem. Végig Gillian Andersont láttuk, nem Margaret Thatchert. Gillian Anderson nagyon igyekszik valaki másnak tűnni, és annak a másiknak a gesztusait, hanghordozását, mimikáját ellesni, de nem lényegül át. Viszont át tudta adni annak a karakternek a belső mozgatórugóit, megértettük általa a korlátait és az erényeit is. (Azért A Vaslady árnyaltabb és teljesebb képet adott róla, de annak ez is volt az egyetlen feladata.)

Ki kell mondanunk: a The Crown negyedik évada az eddigi leggyengébb, de még így is kivételesen színvonalas produkció.

Csak önmagához képest okozott némi csalódást, de ennek az is oka lehet, hogy a legmagasabb elvárásaink voltak vele szemben. Nemcsak a korábbi évadok színvonalát várjuk el most már alapból, hanem azt is, hogy a saját emlékeinknek feleljen meg, azokat tükrözze vissza kiegészítve, mélyebb betekintéssel. Nyilvánvaló volt, hogy a Diana-sztorit lesz a legnehezebb úgy elmesélni, hogy mindenki elégedett legyen vele – ez tulajdonképpen lehetetlen küldetés. Viszont egy kicsit lehetett volna kevésbé kiszámítható és nem ennyire didaktikus. (Jó-jó, persze ezt nehéz úgy, hogy mindent tudunk előre…) Úgyhogy ami számomra a legtöbbet nyújtotta, az nem is a produkciónak ez a része, hanem továbbra is a miliő megteremtése.

Talán soha korábban nem láttunk a The Crown-ban ennyi néma életképet: palota- és kastélybelsőket, tájképeket, szereplőket csöndben elmatatni, csak a szobák neszét hallgatni, vagy a műtárgyakkal roskadásig telt falakat bámulni, a királyi család körüli atmoszférát magunkba szívni.

Amit a látványcsapat ebbe a sorozatba belerakott, az önmagában lenyűgöző teljesítmény, egy csoda.

Kísértetek lettünk a Windsor-ház otthonaiban, és időnként az az érzésem, többet tudunk meg róluk akkor, amikor épp nem csinálnak semmit, mint amikor egy-egy nagyobb drámájukba csöppenünk. 

Úgyhogy üzenem is nekik innen, a valós királynőnek, a hercegeknek, hercegnőknek és hozzátartozóiknak: igenis megérintett minket a lelkük. Velük vagyunk, velük lélegzünk, még ha különben nem is voltunk rajongójuk vagy alattvalójuk. És most már ki is tartunk mellettük a legvégéig. 

Gyárfás Dorka

Képek: Netlfix