A boldogság receptje ott van a polcodon – Könyvek, amik megmentették az életemet

Nemrégiben láttam Ott Annának A könyv mint a túlélés eszköze című előadását a TEDxLibertyBridgeWomen műsorában. Nem ismertem előtte Annát, mégis annyira inspiráló volt nézni és hallani mindazt, amiről beszél. Hamar összefüggést éreztem az én életem és az ő üzenete között, mi több, rögvest azon kezdtem el morfondírozni, mennyi mindent tanítottak nekem a könyvek, amiért hálás lehetek.

Még soha nem gondoltam bele, hogy minden könyv, amit valaha olvastam, és minden sorozat, amit valaha megszállottan lestem, milyen óriási mértékben formálta a személyiségemet, azt az embert, aki ma vagyok.

Aztán elkezdtem töprengeni a saját eszméimen, az általam teremtett értékeken, a világszemléletemen, a hülyeségeimen, a túl mély érzéseken, és hopp, mindenhol egy-egy könyv szeletét fedeztem fel. Ott vannak mindenhol, a lelkem töredékei.

Hogyan is szerettem meg a könyveket?

Apám mindig azt mondta, hogy a könyv érték, aztán, amikor anyám látta, hogy a felnőtt gyermekei mennyit olvasnak, kijelentette, hogy ez bizony az ő sikere, hiszen, ha nem olvasott volna nekünk annyi mesét kisgyermekkorunkban, akkor most a fizetésünk fele valószínűleg nem könyvesboltokban menne el. Talán igaza van.

Tizennyolc éves voltam, amikor meghalt az apám. Összetörtem. Nem találtam a helyem, minden értelmét vesztette, és csak az elmúlást láttam. Nem volt könnyű menet látni az élet valódi, hamisítatlan kimenetelét. Aztán írtam egy könyvet a halálról, és hogy mennyire kegyetlen, mennyire rossz, tele apámnak címzett levelekkel, és magának a halálnak szóló üzenetekkel.

Végül annyira mély, sötét, és érzelmes lett, hogy elrejtettem a laptopom mélyére.

De mégsem éreztem magam jobban, nem leltem nyugalmat, békét a szívemben, és ami a legrémisztőbb: nem éreztem a világon semmit.

Aztán megláttam pár kötetet a nővérem polcán. Levettem egyet, utána egy másikat, aztán már csak úgy egymás után.

Levettem a polcról Szentesi Éva Hamvaimból című kötetét. Még azon a délutánon kiolvastam, és csak sírtam, olyan erősen, ahogy csak tudtam. Együtt éreztem vele, átéreztem, megéreztem az üzenetét. Szentesi Éva megtanította, hogy nem kell félnem a haláltól, de azzal sincs baj, ha félek, mert a félelem az élet része. Azt mondta, el kell fogadnom, hogy meghalunk, sírnom kell, nevetnem kell, ordítanom kell, magamba kell szívnom és a részemmé kell tennem. 

 

Később Mark Manson A leszarom rafinált művészete tanította meg, hogy az élet bizony kaotikus, és én sem vagyok kivételes, sőt kifejezetten átlagos vagyok, szóval hiába próbálkozom, akkor sem leszek hős. Mert nem is kell annak lennem.

A szenvedés, a kudarc, a csalódás, mind benne van a pakliban, és nincs semmiféle bőségkosár, amiből csak a jó dolgokat kapom meg.

Rajtam múlik, milyen döntéseket hozok, mennyit hozok ki abból a zűrzavarból, amit életnek nevezünk, ez az én gyengeségem – és az én erősségem.

Rupi Kaurtól a nap és az ő virágai sok mindent tanított nekem. Talán ezekért vagyok a leghálásabb. Például azért, hogy minden kimondott szavamért felelősséggel tartozom. De azt is ő tanította meg, hogy a testem az enyém, és nem a férfiaké. Rádöbbentett arra, hogy a szex és a szeretkezés valójában két külön fogalom. Elmagyarázta, hogy hiába vágyom meghitt, gyengéd pillanatokra egy férfitól, akit csak a szex érdekel – „a méh nem azért álmodik csókról a virág szájával, hogy aztán megelégedjen a leveleivel”.

Mijazaki Josifumi „Sinrin-Joku” azt mondta, a természet gyógyszer. Bebizonyította, hogy az egészségem szempontjából az is számít, milyen a kilátás az ablakomból, és miért érzem magam mindig jobban, ha vadon vesz körül.

Szerinte nem kínos összetalálkozni fákkal, és ölelgetni őket, csak mert jólesik.

Miután komolyabban elkezdtem kertépítéssel foglalkozni, Toby Hemenway Gaia kertje megtanította, hogy a természetet nem betörni és megszelídíteni kell, hanem együtt kell dolgozni vele, hiszen a természetben soha semmi nem áll önmagában, minden összefonódik. Ő mutatta meg, hogyan lehet lustán is kertészkedni.

Bármennyire ironikus, de Yuval Noah Harari Sapiens című elképesztő történelemkönyve kellett ahhoz, hogy valaki megmondja, mégis mi a fene az a boldogság. Szóval, leegyszerűsített formában „A boldogság (…) az, ha az ember az életét a maga egészében értelmesnek találja.”

  

Nehéz úgy boldognak lenni, ha az ember semminek nem látja az értelmét. De most már legalább tudom, mit kell keresnem. Azt hiszem, kezdem megtalálni. Mondjuk úgy, hogy tapogatózom. A boldogság receptje bár előttem van, nem két óra alatt fogom megfőzni, aztán degeszre enni magam vele.

Nem, a boldogság nem ilyen. Az én boldogságom Alan Watts-sal kezdődik, aki azt mondja: 

„Az élet értelme csupán annyi, hogy éljünk. Ez annyira világos és nyilvánvaló, annyira egyszerű. Mégis mindenki óriási rémülettel futkos fel-alá, mintha valamit saját magunkon kívül akarnánk elérni.”

Lassan ízlelgetem a szavait, miközben rádöbbenek: az életem valódi célját rég szem elől tévesztettem. Ami csupán ennyi: élvezzem az itt töltött időt, és olyasmivel töltsem, ami számomra értéket ad. Ha ez éppen tíz diploma megszerzése, akkor az, ha meztelen futkározás a tengerparton, akkor az. Olyan szabályok szerint kezdtem meg a felnőtt létet, amit más emberek hoztak helyettem, majd görcsösen próbáltam ragaszkodni hozzájuk. Még most is. Nehéz elengedni őket. Egyfajta biztonságot nyújt, ha tudod, mihez kell igazodnod. De annyi embert látok elveszni önmagában, annyi embert nem értek, annyi embernek látom a fájdalmát, amit egy maszk mögé próbál rejteni. Teszik, amit tenniük kell, mert különben nincs értelme az egésznek. Pedig nekik, saját maguknak kéne megszabniuk az értelmet.

Végül ezeknek a kivételes embereknek a könyvei, akikkel ugyan még soha nem találkoztam, mégsem idegenek számomra, olyan módon tettek rendbe, fejlesztettek, tanítottak és hoztak békét az életembe, ahogyan senki sem volt képes a körülöttem lévők közül. Az írásaik felértek egy terápiával, a szavaikért úgy áhítoztam, mint egy szerelmes csókért, étel és ital voltak számomra, hűsítő víz, ami enyhíti a szomjúságom egy forró nyári napon. Ők formáltak nap mint nap.

Azt hiszem, a jó élethez csak annyi kell, hogy jó könyveket válasszunk.

Ropos Annamária

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images