–

Középiskolában (biosz-kémia tagozaton diszkalkuliásként) nem sok sikerélményem volt. Ugyanaz a jelenet minden matek- vagy kémiadolgozat kiosztásakor: az elméleti kérdéseken kívül csak elvétve volt bármi, amit hiba nélkül teljesítettem, és rendre az enyém lett a legrosszabb osztályzat.

Az egyetlen, amiben hozzám fordult szinte mindenki, a verselemzés volt. Mondhatni: ez adta vissza az önmagamba vetett hitet. Hogy tudok valamit, amit mások nem. Ugyanakkor ebbe mindig vegyült valamifajta szégyennel vegyes lelkiismeret-furdalás is: valahogy mindig az motoszkált az agyamban, hogy ez nem is „igazi” tudás. Szemfényvesztés csupán.

Merthogy annál már akkoriban is sokkal jobban tiszteltem a verseket, hogy azt gondoljam, csak úgy ki lehet őket peckelni egy műtőasztalra fektetve, és szépen, egyenként kiszedegetni a belső szerveiket, hogy ez itt a máj, tessék, a tüdő láthatóan el van színeződve a dohányzás miatt, ez itt a halál oka.

(Bocs, mondom, hogy biosz tagozatos voltam.)

Szóval azzal, hogy költői képekről, alliterációról meg szimbólumokról beszéltem, azt éreztem, hogy átvágom nemcsak azt, akinek elemeztem, de magát a költészetet is.

Sosem felejtem, amikor egy kolitársam magából kikelve jött haza a suliból, hogy egyest kapott, mert nem tudta megmondani, mit jelent az a kibaszott fekete zongora. Hogy nem tudta, pontosan mit jelent. Mármint: a tanár szerint mit. Merthogy nyilvánvalóan csak az az egyetlen érvényes magyarázat és megfejtés.

Ó, hogy is lehetne, hogy egy 14 éves gyereknek egész más a maga fekete zongorája, mint egy hatvanhoz közelítő tanárnak? Sehogy. A tananyag az tananyag, slussz.

Egyszer, még a régi szép Myspace-es időkben írtam egy dalszöveget, ami az istenhez való viszonyomat feszegette. (Semmi direkt vallásosság, csak maga a téma volt ez.) Néhány héttel később kaptam egy levelet egy vadidegen sráctól, aki megköszönte, hogy megírtam ezt a dalt. Mert ez a legszebb szerelmes dal, amit az utóbbi években hallott.

Mondhatom, rendkívüli módon felháborodtam: mi az, hogy nem érti, miről szól ez a szöveg?! Mi az, hogy nem érti, és még meg is írja nekem?

Aztán dühömben elővette a dalszöveget, és végigolvastam. Arra döbbentem rá, hogy a srácnak igaza van: ez egy szerelmes vers. Mármint lehet az is. Ha akarom, az. Ha épp olyan helyzetben vagyok, az. Ha pedig épp másfajta pillanatban talál, akkor egészen mást jelent.

Ekkor tapasztaltam meg először azt, amit azóta íróként és újságíróként is újra meg újra nyugtáznom kell: onnantól, hogy egy szöveget publikálnak, az az olvasóé. És még maga a szerző sem mondhatja meg, hogy miről szól. A szándékát közölheti persze, adhat kapaszkodókat, de ennyi.

Ehhez képest azzal nyomorítani a gyerekeket 12 éven keresztül, hogy „mire gondolt a költő” tulajdonképpen a világ leggaládabb dolga. Ahelyett, hogy a versek szeretetére és élvezetére nevelnénk őket, beléjük verjük, hogy ha a fene fenét eszik is, Ágnes asszony fehér leple = lelkiismeret.

Ennyi. Nincs más megoldás. Ez a helyes és kész.

„Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”

Ja, igen.

Mindez onnan jutott eszembe és azért kavarog bennem napok óta, mert Billy Collins amerikai költő Az a baj a költészettel című kötetét olvasom, és bár én sokat és gyakran olvasok amúgy is verseket, ez a kötet visszaadott valamit, aminek picit még én is híján voltam ezek szerint.

A teljes, féktelen és rakoncátlan szabadságot.

A kötetet nyitó, Bevezetés a költészetbe című vers így szól:

Azt kérem, hogy fogjanak egy verset,
 és tartsák a fény felé,
mint egy színes diát,

vagy tapasszák a fülüket a kaptárjához.

Azt mondom, dobjanak a versbe egy egeret,
és figyeljék, ahogy próbál kijutni,

vagy sétáljanak be a vers szobájába,
és tapogassák ki a falon a villanykapcsolót.

Azt akarom, hogy vízisíeljenek át
a vers felszínén,
egy hullámmal köszöntve a szerző nevét a parton.

De ők nem akarnak mást,
csak odakötözni a verset egy székhez,
és kínzással vallomásra bírni.

Elkezdik verni egy slaggal,
hogy kiszedjék belőle a mondanivalóját.

 

Billy Collins (akinek amúgy ez az első nagyobb lélegzetű kötete magyar nyelven) Amerikai egyik kedvenc költője. Ha ez egy tankönyv lenne, írnék róla olyanokat, hogy 1941-ben született New Yorkban. Kétszer is viselte az USA Kongresszusa által adományozott „Koszorús költő” (Poet Laureate) címet, meg tanított mindenféle egyetemeken, kapott egy rakás díjat, és a többi. 

De ez a szövegek szempontjából éppoly mindegy, mint az, hogy József Attila evett-e dinnyét a rakodópart alsó kövén, vagy valaki másnak a dinnyehéja úszott el ott épp. Nem életrajzi elemeket szeretnék most sorolni (ha valakit érdekel, inkább nézze meg Závada Péter beszélgetését Collinsszal és a verseket fordító Kőrizs Imrével ITT), hanem kifejezni abbéli örömömet, hogy itt ez a könyv, nekiálltam, tetszett, posztoltam pár verset Instára, és ennek (az üzenetekből tudom) más is örült. Szóval ezek a versek nem csak nekem adtak valamit.

Szóval ez egy ilyen faramuci könyvajánló. Mert egyrészt nem akarom megmondani nektek, mit és hogyan olvassatok. Másrészt meg szeretném elmondani: ha esetleg ezt a kötetet emelnétek le a polcról, az szerintem jó lesz nektek.

Ha hagyjátok. Ha el tudjátok engedni a „mire gondolt a költő?” kérdést.

Vagy lecserélitek arra: „mire gondolok én?”.

 

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images